Állítólag Lenin egyszer azt találta mondani, hogy Mussolini volt az egyetlen igazi olasz forradalmár, később pedig, a szocialista párttal való szakítása miatt így fakadt ki: „Mussolini? Milyen kár, hogy számunkra elveszett. Ő egy igazán erős ember, aki győzelemre vezethette volna a pártot.” Akár így gondolta Lenin, akár nem, egyet kell, hogy értsünk vele abban, hogy Mussolini bizony az olasz forradalmi szocializmus egyik vezéralakja volt – azonban a forradalomról alkotott nézetei egyes részleteiben igencsak különböztek olasz elvtársai elképzeléseitől. Röviden érdemes ezekre rámutatnunk.
1911-ig Mussolini forradalmi elképzeléseiben fontos szerepet kapott a marxi gazdasági determinizmus, ugyanis úgy vélte, hogy a gazdasági determináltság fatálisan elvezet a forradalomhoz. Ezzel összefüggésben síkra szállt amellett, hogy a munkások felszabadítása maguknak a munkásoknak a műve kell, hogy legyen. Úgy gondolta, hogy ennek elérése végett szükséges megerősíteni a szakszervezetek helyzetét, hiszen azok lesznek a leendő munkásigazgatási szervek csírái. Azonban 1911 folyamán ráébredt arra, hogy „a munkás nemcsak gazdasági személyiség, hanem ember is, akit ezer szál fűz a társadalom egészéhez és a társadalom egészének politikai problémáihoz. A munkás tehát nem maradhat érdektelen a nagy politikai problémákkal szemben.” Ebből ara következetett, hogy a gazdasági harc mellett fontos, hogy a proletárok politikai harcot is folytassanak.
Mussolini legkésőbb 1912-re végleg szakított a gazdasági determinizmus elsődleges voltának hirdetésével. Újabb írásaiban már egyértelműen megkülönböztette és elkülönítette a gazdasági harcot a politikai harctól, azért, mert úgy gondolta, hogy a politikai harc a gazdasági küzdelemnél jóval inkább megköveteli a szellemileg egységes, minőségi vezetést. „A politikai harc lényege a differenciálódás, az elhatárolódás”- írta. Ez a gondolat szorosan összefüggött az élcsapat elméletével, melyet igyekezett továbbfejleszteni. Így jutott például arra a gondolatra, hogy a szabadkőműveseket ki kell zárni a pártból, hiszen ellenőrizhetetlennek, a szocializmustól sok szempontból idegennek és az új ember első képviselőjeként fellépő élcsapatbeli elittel összeférhetetlennek találta nézeteiket. Ez a fajta gondolat nagy hasonlóságot mutat az orosz bolsevik és a német nemzetiszocialista forradalmárok szabadkőműves ellenes álláspontjával.
Mussolininak tehát feltett szándékává vált, hogy a pártot átalakítsa politikai élcsapattá és ezzel párhuzamosan el kezdett arról gondolkodni, hogy a forradalmat a valóságban hogyan lehetne végrehajtani. Ennek szellemében írta meg A semmittevés válsága című cikkét, mely 1912. április 6-án jelent meg. Ebben Mussolini újra leszögezte, hogy „a politikai harc egymagában nem vezet el a szocializmushoz, s a tisztán gazdasági harc sem. Szükség van az egyikre is és a másikra is.” Elitista felfogásából következően szembehelyezkedett a párt számszerű növelésével és felvettette, hogy „nem jobb ehelyett korlátozni és átalakítani a pártot az intelligencia és az akarat arisztokráciájával? A szocialistáknak, mint pártnak, egy ideig még van betöltendő missziójuk: áthatni szocializmussal a gazdasági szervezeteket, körülvenni a felemelkedő proletármozgalmat egy hősi vallásos légkörrel, élcsapatot létrehozni zömmel a proletárhadseregből addig is, amíg ez a proletárhadsereg képes lesz saját kebeléből kialakítani a gondolkodás és a szocialista cselekvés éber élcsapatát.” Meglepő módon 1902 és 1912 között Lenin hasonló következtetésekre jutott. Elképzelhető lenne talán, hogy hatottak volna egymásra? És ha igen, akkor hogyan és milyen mértékben? Ebben a kérdésben egyelőre nincs konszenzus a téma kutatói között. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Mussolini ekkoriban még mindig kapcsoltban állt Balabanoffal, aki viszont kapcsolatban volt Leninnel, ez alapján pedig valószínűsíthetjük a közvetett lenini hatást.
Mussolini ekkoriban gyakran hangoztatta, hogy a forradalom, majd az azt követő átmeneti időszak erőszakos és katasztrofális lesz. Az erőszak jegyében 1913-ban szembeszállt a józan ésszel is. „A forradalmakat úgy kell tekinteni, mint az őrület visszavágását a józan észnek. A forradalmak ugyanis őrültek, fejetlenek, erőszakosak, ostobák, bestiálisak.” Elvetette viszont azt a tézist, hogy a hadsereget is be kell vonni a harcba. Úgy vélte ugyanis, hogy a hadsereg csak akkor fordul majd a nép felé, amikor a nép már kirobbantotta a fegyveres felkelést és elkezdődik a polgárháború, melyet a forradalom esszenciális elemének tartott. Így írt erről:
Fontos megjegyeznünk, hogy Mussolini elképzeléseiben ebben az időben a forradalmiság és az antiklerikalizmus sajátságos keveredése figyelhető meg. Jó példa erre a La Lotte di Classe nevű újságban Natale címmel megjelent karácsonyi cikke, melyben a következőket írja: „Krisztus meghalt, és doktrínája haldoklik. Van azonban egy élő Krisztus: a rabszolga, aki évezredeken át hordozta és hordozza a nyomor keresztjét. Ez a rabszolga nem ünnepelheti a keresztény karácsonyt. Előkészületben és várakozásban él. Várja az Antikrisztust, készíti a Forradalmat.” 1908-ban pedig kijelentette, hogy a szocializmust meg kell tisztítani a humanitárius és keresztény romantikától, ugyanis a forradalomhoz nem tartotta elégnek a hitet, hanem értelmes hitet követelt, mely semmilyen romantikus vonást nem tűrhet meg.
A szocialista forradalomról alkotott elképzeléseit Mussolini 1914. február 18-án Firenzében tartott előadásában összegezte. Először áttekintette a szocializmus fejlődését és megállapította, hogy a forradalom kivitelezése technikailag továbbra is lehetséges. Ezután meghatározta a forradalom végrehajtására rendelkezésre álló eszközöket. Ilyen eszköznek tekintette a pártot és a szakszervezeteket, valamint a felkelés során keletkező új szervezeteket. Úgy gondolta azonban, hogy a többségre nem lehet várni. „Mindenekelőtt a tömeg: mennyiség. A tömeg statikus, a kisebbségek dinamikusak. […] Számomra a probléma a következő: arról van szó, hogy a polgári kisebbségre rákényszerítsünk egy szocialista és forradalmi kisebbséget. Alapjában véve egy kisebbség kormányoz bennünket. […] Létre kell hoznunk a proletariátus kebelében egy eléggé számos, eléggé tudatos, eléggé merész kisebbséget. Az óriási tömeg követni fogja ezt, és aláveti magát neki.” Hangsúlyozta továbbá, hogy a forradalom nem mehet végbe erőszak nélkül és városon és vidéken egyszerre kell kibontakoznia. A feladat tehát kidolgozni „a társadalom új erőit, építve rombolni.”
Összességében nagyjából 1914-re Mussolini már eljutott odáig, hogy többé-kevésbé hogyan kell végrehajtani a forradalmat, de ahogy arra Ormos Mária rámutatott „maga a forradalom továbbra is egy lelkiállapotnak és egy víziónak meglehetősen homályos keveréke maradt számára.” Elemei nem álltak össze egységes gondolattá és emiatt inkább tűnt különböző elméletek több helyről összeszedett és kissé kidolgozatlan szisztémájának, mintsem egységes forradalom interpretációnak.
Az 1. világháború kitörése, majd az azt követő több mint négy éves mészárlás alapvetően alakította át a világ politikai, társadalmi és gazdasági arculatát, amelyet a későbbi Duce is érzékelt. De vajon hogyan jelent ez meg a forradalmi nézeteiben?
A háború kitörése után néhány hétig Mussolini, követve az olasz szocialista párt vonalát, kiállt Olaszország semlegessége mellett. Azonban 1914 őszén mégis úgy döntött, hogy szembeszáll a szocialisták semlegességi politikájával és csatlakozik a baloldali interventistákhoz (beavatkozó pártiakhoz). Ezt a lépését részben a forradalommal kapcsolatos elméleteivel indokolta. Egyfelől rámutatott arra, hogy ha a baloldal a háború ellenzése mellett foglal állást, akkor készülnie kellene a forradalomra. „Hogy elkerüljük a háborút, le kell vernünk – forradalmi módon – az államot” – írta. Másfelől pedig ha a párt beáll a háború ügye mögé, akkor a konfliktus következtében beálló helyzetet kihasználva lehetne elkezdeni a forradalmat. Úgy gondolta ugyanis, hogy a nemzetek közötti háború végső soron át fog alakulni az osztályok közötti háborúvá. A maga részéről az utóbbi utat választotta.
Kétségtelen azonban, hogy Mussolini ekkortájt már mind jobban orientálódott a nacionalista nézetek felé, melynek egyik oka az volt, hogy kezdett kiábrándulni a szocialistákból, akik forradalmat ígértek ugyan, de minden alkalommal, amikor belekezdhettek volna annak konkrét előkészítésébe, meghátrálták. Háborúpártisága és egyre erőteljesebb nemzeti nézetei miatt végül 1914 novemberében kizárták az olasz szocialista pártból. Ennek ellenére a későbbi Duce az 1. világháború idején továbbra is marxistának vallotta magát és a háborútól a burzsoázia meggyengülését és a proletariátus forradalomra való készségének fokozódását, valamint az osztályharc kitörését várta. Nem csoda hát, hogy 1914. december 1-jén a következőket mondta a háborúval kapcsolatban: „A szocializmus nem ellenezhet mindenféle háborút, mert akkor megtagadná 50 évszázad történetének az ismeretét. Egyformán akarjátok megítélni a tripoliszi háborút s azokat a háborúkat, amelyek az 1798-iki francia forradalom nyomán fakadtak? És Garibaldi, ő is háborús uszító volt? Különbséget kell tenni háború és háború között, amint különbség van bűn és bűn, vér és vér között. Nem lehet minden háborút elítélni. Ez Hervé régi felfogása volt, a Tolsztoj-féle teljes passzivitást jelentené s egészen antiszociális álláspont volna.”
