A Pakisztánt és Kínát összekötő, a festői Karakorum-Hegység hófödte csúcsai között kanyargó Karakoram autópálya, valamint annak megépülése számos párhuzammal szolgál a két ország kapcsolataira nézve: meghökkentő magasságok és együttműködés a mérleg egyik serpenyőjében; emberveszteségek és a mélybe esés rémével fenyegető kanyarok a másikban. Egy ilyen kanyar lehet az a támadássorozat is, amely az utóbbi években a Pakisztánban tartózkodó kínaiakat éri – történik mindez a pakisztáni hatóságok által biztosított kiemelt védelem, valamint Kína fokozódó tiltakozása ellenére.
A Kína és Pakisztán távolról sem felhőtlen kapcsolatát nehezítő események sorozatába illik bele az a szeptember 28-ai terrortámadás, mely során egy karacsi fogászati klinikán egy magát paciensnek kiadó magányos merénylő tüzet nyitott az ott praktizáló fogorvosokra: dr. Richard Hura és feleségére, Phen Teyinre, valamint asszisztensükre, Ronald Raymond Choura. A házaspárt súlyos sérülésekkel szállították kórházba, míg alkalmazottjuk a helyszínen életét vesztette. A támadás – melyet a szindhi szeparatisták egy új, Sindhudesh People’s Army (Szindiföldi Néphadsereg) nevű csoportja vállalt magára – jól mintázza a pakisztáni terrorizmus új trendjeit: a támadás célpontjai kínai származásúak, valamint úgynevezett „könnyű célpontok”, azaz védtelen, civil áldozatok. Ez a bestiális módszer alacsonyabb kockázattal jár a támadóknak, körülbelül azonos hatékonysággal,– hiszen az üzenetüket már az áldozatok kiválasztásával egyértelművé teszik, a kívánt médianyilvánosságot pedig így is megkapják. Láthatjuk tehát, hogy több lényeges szempontból egy merőben új problémával állunk szemben. Ahhoz azonban, hogy jobban meg tudjuk érteni ezeknek a támadásoknak a természetét és indítékait, mélyebbre kell ásnunk a két ország kapcsolatainak múltjában és jelenjében.
Kína a térség legerősebb állama, amely az iszlámot – Pakisztán államvallását - finoman szólva sem tekinti szívügyének. A világ második legnagyobb muszlim népességével rendelkező Pakisztán etnikai és nyelvi széttagoltságában viszont szinte csak Mohamed próféta tanítására számíthat, mint társadalmát összefogó erőre. A pártállami Kína és az iszlám köztársaság berendezkedésű Pakisztán társadalmi és kulturális szempontból sem állhatna messzebb egymástól. Mi több, a világdominanciáért küzdő nagyhatalom és a feltörekvő, militáns, atombombával rendelkező kisebb ország képe is hordoz magában némi ellentétet. A nemzetközi kapcsolatokban azonban a pragmatizmus gyakran felülírja az ideológiát: az évtizedek során a közös gazdasági és hatalmi érdekek, valamint az Indiában testet öltő közös ellenségkép egyre közelebb hozták egymáshoz a két országot, noha a kezdet nehéz volt, hiszen Pakisztán gesztusait Kína eleinte vonakodott viszonozni. Miközben Pakisztán az elsők között szakította meg a kapcsolatait Taivannal, és ismerte el a Kínai Népköztársaságot 1950-ben, Kína viszonzatlanul hagyta a közeledést. Ennek legfőbb oka, hogy míg a fiatal Pakisztánnak égető szüksége volt a nagyhatalmi támogatásra India ellen, addig a nagy ugrásra készülő maoista Kína mind gazdaságilag, mind ideológiailag nagyobb fenyegetést látott magára nézve az Amerikai Egyesült Államokban. Ebben a helyzetben akkor következett be változás, amikor a hatvanas évek elején Mao Ce-tung hatalma megingott és a kivéreztetett és belső hatalmi harcoktól sínylődő Kína és a történelmi lehetőséget felismerő India között háború tört ki. A szovjet-kínai viszony rohamos elmérgesedése Sztálin halála után pedig azt eredményezte, hogy a Szovjetunió India oldalára állt. Ezzel – az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján - el is dőlt Kína Pakisztán felé történő orientációja a rövid huszadik század második felének világrendjében. Az alapvető fordulat azonban csak a nemzetközi rendszer újbóli átalakulásával következett be.
Egyrészt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az újrapolarizálódó világban a szocialista berendezkedésű országból államkapitalistává avanzsált Kína lesz az Egyesült Államok fő kihívója a dominanciáért folytatott versenyben. Másrészt, az új idők szelét megérző India egyre közelebb került Washingtonhoz. Ezt a kínai vezetés természetesen fenyegetésnek könyvelte el, így az India ellen kijátszható Pakisztánnal való jó viszony felértékelődött. Nem kevésbé fontos szempont Kína időközben kiforró nagyhatalmi politikája sem: a Szovjetunió nyomdokaiban járó harmadik világbeli befolyásszerzés képletébe Pakisztán önmagában is beleillik, az Arab-tengeri kijárata okán pedig különösen fontos. Ennek a befolyásszerzésnek szembeszökő példája a 2015-ben indított, költségek terén 46 milliárd USA dollárra (azaz mai árfolyamon több mint 19.000 milliárd forintra) rúgó Kínai-Pakisztáni Gazdasági Folyosó (CPEC), mely egy hatalmas, a két ország határain átívelő infrastrukturális és gazdasági beruházás, közutakkal, vasutakkal, olaj-és gázvezetékekkel, együttműködő ipari és logisztikai parkokkal. Ez az a projekt, amely új dimenziókat nyithat mind a két ország kapcsolataiban, mind Kína pakisztáni befolyásában – és részint ez lett az is, amely az utóbbi időszak nyugtalanító fejleményeit katalizálta.
A CPEC és úgy általában a kínai befolyásszerzés középpontjában álló fontos arab-tengeri kikötő Karacsi ugyanis az ország leginkább szeparatista érzületű régiójában, a forrongó Szindhben helyezkedik el – a szintén elszakadni kívánó és a terrorizmus eszközétől vissza szintén nem riadó szomszédos Beludzsisztánba is átnyúlva. Nem véletlen, hogy a támadások gócpontja is itt található: itt történt a Kínai Konzulátus elleni, 2018. novemberi támadás, a Konfucius Institute elleni öngyilkos merénylet idén áprilisban, és a legfrissebb, cikkünk elején tárgyalt lövöldözés is.
A sorozatos támadások hatására a kínai befolyásszerzés megtorpanni látszik Pakisztánban, a CPEC kivitelezése drasztikusan lelassult az utóbbi négy évben – mindez a támadások nem titkolt célja. Diplomáciai patthelyzet is kialakult, hiszen Kína saját biztonságiakat akar küldeni a projekten dolgozó állampolgárai védelmére, melybe Pakisztán vonakodik belemenni.
Megoldást pedig mindenképpen muszáj lesz találni. A kialakult helyzet ugyanis egyfelől Pakisztán legalapvetőbb problémájára, nevében is megjelenő mozaikosságára világít rá. A cikkben korábban említett szindhik, valamint a három állam –Pakisztán, Irán, és Afganisztán- határvidékén élő, mindhárom állam által üldözött hányattatott sorsú beludzsok, akiknek elszakadási törekvéseit – csöppet sem meglepő módon – India támogatja, ugyanis egészen biztosan nem fognak beletörődni a kínai előretörésbe régióikban, melyben egyszerre látják egy idegen hatalom fenyegető begyűrűzését hazájukba, és a pakisztáni egységesítési törekvések esetleges támogatását. Ez utóbbi szempontjából pedig az infrastruktúra kiépítése égető fontosságú Pakisztán számára a térségben. Másfelől Kína érdekei is egyértelműen a modus vivendi megtalálásának irányába mutatnak: a fentebb említett stratégiai fontosság és hatalmi törekvések mellett Kína a tőkeexportra is rá van szorulva. Annál is inkább, mivel jó eséllyel a kínai „ingatlanlufi” is hamarosan kidurran. A terrorizmus megfékezése és a CPEC újraindítása tehát mindkét ország elemi érdeke volna; ahhoz azonban, hogy ezekben a nehéz kanyarokban ne csússzon ki az együttműködés, biztosan higgadtságra és ügyes manőverekre lesz szükség mindkét fél részéről.
