Az őfelsége halála felett érzett gyász nem meglepő az alattvalók részéről, azonban a Monarchia iránt világszerte tapasztalható érdeklődés meglehetősen új jelenség, különösen azokban az országokban, ahol nem, vagy csak kis mértékben voltak jelen a monarchikus intézmények, illetve a brit koronához fűződő kapcsolat sem meghatározó.
A királynő iránti nemzetközi rajongás és csodálat mögött számos konkrét ok húzódik meg, mint például a fokozódó globalizáció, a királyi család nyilvánossága, illetve II. Erzsébet hosszú uralkodása, azonban van e mögött egy mélyebb és transzcendentálisabb vonatkozás is. A királynő és általában a brit monarchia egy egyre ritkább dolgot testesít meg, a kötelességérzetet magát.
A kötelességek elutasítását életünk minden területén látjuk. Az elmúlt évtizedekben a kötelességre épülő intézményeket, mint például a házasságot, teljesen átalakították, hogy a kötelesség legkisebb elemét is ki lehessen hagyni belőle. Az, hogy a házasság egy férfi és egy nő egymás iránt vállalt azon elkötelezettségén alapszik, hogy halálukig együtt maradnak, mára már pusztán egy jogügyleti megállapodássá vált, amely tetszés szerint felbontható, amint az egyik fél számára hátrányossá válik.
Nemcsak a férj és feleség egymás iránt való kötelessége semmisült meg, hanem a szülő és gyermeke közötti kötelesség is. Az egyszülős háztartások száma nyugaton a 20. század vége óta ugrásszerűen megnőtt. Különösen az apák hanyagolják el a gyermekük nevelésével kapcsolatos kötelességüket, elhárítva a felelősséget saját önző vágyaik javára.
A szülői kötelesség elmulasztásának legdurvább és legbrutálisabb példája az abortusz széleskörű elterjedtsége. Az anyának (és az apának) egyértelmű kötelessége, hogy óvja és védelmezze gyermekét, legyen az megszületett vagy meg nem született, mégis modern világunkban szent jognak tartjuk, hogy az anya a legdurvább módon mondja fel a gyermeke iránti kötelességét.
Még a gender ideológia közelmúltbeli térnyerése is tekinthető az emberi kötelességek egyfajta megsértésének. A zsidó-keresztény hagyomány szerint a férfiaknak és a nőknek vannak bizonyos, Isten által rájuk bízott kötelességei. A férfitól elvárják, hogy a ház vezetője és a családja védelmezője legyen. A nők viszont azt a hasonlóan fontos és értékes feladatot kapják, hogy segítsék férjüket és neveljék a gyermekeket. Mindkettőjüket azzal a kifejezett céllal teremtették, hogy különböző szerepekben eleget tegyenek egymás iránti kötelességüknek.
A viselkedés egy másik olyan terület, ahol szinte teljesen elhanyagoltuk a kötelességégeinket. A korábbi generációk úgy tekintettek minden társadalmi rétegre, hogy különböző szintű normák társulnak hozzá, amelyeket az egyes rétegekhez tartozóknak be kellett tartaniuk. Az elvárás az volt, hogy minél magasabb a társadalmi rang, annál magasabb szintű normákat kell betartani. A nyugati társadalom egyenlősítésére tett kísérleteink során ehelyett csak a legkisebb közös többszörösre húztuk le ezeket a normákat. A mainstream divat 100 év alatt a legalantasabb ruhák és stílusok szintjére süllyedt. Az emberek már nem érzik kötelességüknek, hogy társadalmi helyzetüknek, munkájuknak megfelelően öltözködjenek, vagy bizonyos fontos eseményeket, például temetéseket, esküvőket vagy vallási szertartásokat ily módon megtiszteljenek.
A nyelv egy másik világos példája ennek a leépülésnek. Míg korábban a fontos politikai, társadalmi és vallási szerepeket betöltők olyan beszédmódot igyekeztek kialakítani, amely méltóságot, eleganciát és kifinomultságot tükrözött, addig a mai vezetőink nyilvánvalóan nem érzik kötelességüknek, hogy ilyen elvárásoknak megfeleljenek. A vulgáris nyelvezet, amit régebben csak bizonyos jól behatárolt helyzetekben használtak, ma már a társadalmak általános nyelvezetét uralja.
Miközben ezeket a fejleményeket elsősorban a normák hanyatlásának tekintjük, úgy is kell tekinteni rájuk, mint az elvárások betartására irányuló kötelességtudat hanyatlására.
Életének szinte minden területén nem csak teljesítette kötelességét, hanem tette azt a legmagasabb fokon. Teljesítette a férje iránti kötelességét, 74 éven át, férje haláláig házasok maradtak. Hasonlóképpen, asszonyként és anyaként is teljesítette kötelességét, férjével négy gyermekük született, és mindig is igényes és méltóságteljes nőként viselkedett. Hasonlóképpen, nyelvezete, modora és viselkedése is kifogástalan volt.
Végül, és talán ez a legnyilvánvalóbb, teljesítette kötelességét az Egyesült Királyság királynőjeként, és megértette, hogy pozíciója, anyaként, házastársként és nőként olyan kötelességet jelent, amelyről önként nem mondhat le.
Ez szöges ellentétben állt azokkal a sorozatos lemondásokkal, amelynek a hagyományosan élethosszig tartó szerepekben lehettünk tanui. A pápa, Spanyolország, Hollandia, Belgium, Luxemburg és Japán uralkodói mind lemondtak.
Erzsébet királynő ezzel szemben dacosan maradt a posztján, amíg a halál fel nem mentette a kötelessége alól. Bár Erzsébet királynő sok elismerésre méltó tulajdonsággal rendelkezett, de nehéz lenne a hűségénél nagyobbat és meggyőzőbbet találni. Ez a kötelesség iránti odaadás az, ami miatt hiányát még inkább érezzük.
Az ezeket a kiváló és ritka tulajdonságokat egyre inkább nélkülöző társadalomban nem csoda, hogy másokat csodálattal tölt el, felkelti az érdeklődésünket és egyben alázatra is tanít bennünket egy olyan személyiség, aki megtestesítette ezeket a tulajdonságokat. Amikor Erzsébet királynő meghalt, a világ felismerte, hogy egy nemes, jó és tiszteletre méltó személyt veszített el. Miközben a királynő nélküli világra gondolunk, arra kell törekednünk, hogy ne csak emlékezzünk a kötelességtudatára, hanem törekedjünk arra is, hogy ezt a példát magunk is kövessük. Ezzel nemcsak tisztelgünk előtte, hanem helyreállítunk egy alapértéket, amire mai világunknak oly nagy szüksége lenne.
