A fasiszták és a maffiózók viszonya a fasiszta mozgalom kezdeti időszakában korántsem volt egyértelműen ellenséges. Sőt! Ekkoriban a maffiát olyan sajátos olasz jelenségnek tartotta néhány, a mozgalomhoz csatlakozó anarchista és futurista teoretikus, melyre büszkén tekinthet az ország népe és melynek jellemzői minden igazi olaszban ott lakoznak.
A fasiszták egy másik része, egészen pontosan a mozgalom mérsékeltebb, konzervatívabb körei azonban nem tápláltak ehhez hasonló rokonszenvet a maffia iránt. Ők az Olaszországban uralkodó káosz egyik fő okát látták a szervezetben, mellyel hatalomra kerülésük után mindenképpen le akartak számolni.
1922. október 31-én III. Viktor Emánuel olasz király a fasiszta vezért, Benito Mussolinit nevezte ki az ország miniszterelnökévé, aki azonnal hozzákezdett a totális állam kiépítéshez. A hatalomhoz való rugalmas alkalmazkodásban mindig is járatos maffiózók ettől kezdve igyekeztek elmélyíteni a fasiszta körökkel való viszonyukat, többen közülük be is léptek a pártba.
1924-ben Mussolini ellátogatott Szicíliába, ahonnan hazatérve elhatározta, hogy leszámol az olaszországi szervezett bűnözéssel, azon belül is elsősorban a legnagyobb maffia szervezettel, a szicíliai Cosa Nostrával. Éppen ezért 1924 júniusában annak egyik legnagyobb ellenfelét, Cesare Morit nevezte ki a nyugat-szicíliai Trapani tartomány prefektusává, és megbízta őt azzal, hogy semmisítse meg az ottani maffia csoportokat. Mori egy kegyetlen, egészen 1929-ig elhúzód hadjárat keretében tett eleget az utasításnak.
A totális állam eszméje és a maffia
A fasiszta vezetés egységes, a társadalom, a gazdaság és a politika egészére befolyást gyakorló, vagyis totális állammá akarta alakítani Olaszországot. Ehhez azonban fel kellett számolnia minden önálló hatalmi csoportot, köztük a Szicíliában és a Campaniában a helyi gazdasági és politikai hatalom egy jelentős részét birtokló maffiát is.
Az egységesség jegyében az ország különböző területeinek eltéréseit is meg akarta szüntetni a kormányzat. Ahogy Mussolini fogalmazott: „Mint egy zenekarban a hegedű finom hangjai a cselló mélyebb hangjaival egységes összhangban egyesülnek, úgy kell a különböző tartományok különböző arculatának és jellemtulajdonságainak egybeolvadniuk a nemzeti egység nagyszerű összhangjában.” Szicília mindig is erősen elütött Olaszország többi részétől, és ennek okát egyes fasiszta vezetők részben a szerintük a szigeten minden átható maffiózó szellemben látták.
Ezt a gondolatukat megerősítette az egyik szicíliai politikus, Vittorio Emanuele Orlando is, aki miután a kormányzat kinyilvánította szándékát a maffia elleni harcra egyik beszédében a következőket mondta támogatóinak: „Ha a maffia szóval a túlzottan érzékeny becsületre gondolnak, ha a bősz türelmetlenségre céloznak a hatalmaskodással és az igazságtalansággal szemben, […] ha arra céloznak hogy a barátainkhoz való hűség mindennél erősebb, még a halálnál is, ha a maffia az efféle érzéseket, az ilyen viselkedést jelenti – még ha néha szélsőséges módon is –, akkor azt mondom, hogy a szicíliai lélek jellegzetes vonásairól van szó. Kijelentem, hogy magam is maffiózó vagyok, és nem szégyellem!” A maffia és a szicíliai kultúra ily módon történő összekeverése és annak a hatalommal való szembefordítása csak még inkább meggyőzte a fasiszta kormányzatot arról, hogy a totális állam eszméjébe nem fér bele ez a fajta társadalmi jelenség.
valamint a squadrizmus utolsó maradványaival is. Jó példa erre a squadrista Alfrdo Cucco esete is, aki 1922 óta uralta a fasiszta pártot Palermóban. Cucco 1926-tól kezdve folyamatosan szembekerült Mussolinival és Morival azáltal, hogy „akadályozta a fasizmus konzervatívabb alapokra történő […] áthangszerelését”. Mori ezért maffiózónak titulálta őt és 1927-ben elérte, hogy kirakják Cuccot és társait a pártból.
Rendteremtés, propaganda és kapcsolati tőke
Az 1920 és 1922 közötti időszak eseményein tűnődve egy hivatásos katona, a szicíliai Bruno Palamenghi így kesergett naplójában: „Piemontban a rablóbandák, Lombardiában az alvilág, Rómában a zsebesek, Nápolyban a camorra, Szicíliában a maffia tartott rettegésben minden várost. Háborítatlanul hajthattak végre hajtóvadászatot – erőszakot – mindenfajta kegyetlenséget – rablást – gyilkosságot – és más dolgokat – és mindezt az akkori kormányok erélytelensége miatt.” Az idézetből jól kiviláglik, hogy az 1922 előtti kormányzat egyik legnagyobb hibájának Palamenghi azt tartotta, hogy nem tudta biztosítani a rendet. Olaszország lakosságának nagy része hasonlóan gondolkodott.
A fasiszta vezetők jó érzékkel ismerték fel az olasz nép igényét a rendre és a biztonságra, így programjuk egyik legmeghatározóbb pontja a rendteremtés lett – azonban ezen a ponton megint csak szembe kerültek a maffiával.
A fasiszta állam azonban 1926 és 1929 között keményen odacsapott a maffiózóknak, és ha nem is teljes mértékben, de nagyjából helyreállította a rendet Dél-Olaszországban. Erre nagy szüksége volt már csak azért is, mert az ország északi és középső részeivel szemben itt a fasizmus támogatottsága viszonylag alacsony volt. A maffiaellenes hadjárat remek propagandának bizonyult a fasiszta állam számára a déli területeken; összességében pedig azt bizonyította az olasz nép nagy tömegeinek, hogy az 1922 előtti liberális államhoz képest a fasiszta állam mennyivel életképesebb.
Azzal is tisztában voltak a fasiszták, hogy ahhoz, hogy Szicíliát teljesen a kezükbe tarthassák, szükségük van az ottani nagybirtokosok támogatására. A szicíliai földesurak az 1910-es és az 1920-as években szembe kerültek az ún. gabellottókkal, akik egyre komolyabb szerepre tettek szert a sziget politikai és gazdasági életében. A Cosa Nostra álságos módon, hol a gabellóttók, hol pedig a földesurak pártjára állt. A fasiszták felismerték, hogy jelentősen javíthatják kapcsolataikat a szicíliai nagybirtokos réteggel, ha a maffiózók és a gabellóttók közül néhányat letartóztatnak, ily módon is biztosítva a sziget gazdasági életének zavartalanságát. Ez tehát újabb motivációt adott nekik a maffia elleni fellépéshez.
Személyes indítékok
Mussolini 1924-es szicíliai látogatásakor, május 7-én felkereste a Palermo közeli Piana dei Greci (Piana degli Albanesi) nevezetű kisvárost is, melyben viszonylag erős volt a szocialisták iránti szimpátia. Ebből kifolyólag a kormányfő védelmét igen tekintélyes létszámú rendőr látta el, illetve beültették biztosítékként a település nagyhatalmú polgármesterét Don Francesco Cucciát is Mussolini mellé a kocsijába, akiről a miniszterelnököt leszámítva szinte mindenki tudta, hogy a maffia embere. Cuccia a város szemlélése során egyszer csak odafordult a Ducéhez és a következő kérdést intézte hozzá: „Mi szükség volt ennyi rendőrre?” Ezt követően pedig embereihez szólt: „Senki a haja szálát se érintse Mussolininek, barátomnak, a világ legjobb emberének!” Ezzel gyakorlatilag azt adta a Duce tudtára, hogy ő, nem pedig az állam felel a város biztonságáért.
Cuccia súlyos kijelentése miatt Mussolini igencsak haragos lett. Sokan egyenesen ebben látják a Duce maffiával való szembefordulásának fő okát. Ez kétségtelenül erős túlzás, mindenesetre elgondolkodtató az a tény, hogy a kormányfő szicíliai látogatása után döntött arról, hogy leszámol az ottani szervezett bűnözéssel. Ráadásul, amikor Cucciát hosszú börtönbüntetésre ítélte a bíróság, Mussolini fontosnak tartotta, hogy az ítéletről a parlament előtt is beszámoljon egyik beszédében. Így tehát elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem is döntő módon, de a maffia és a fasizmus szembekerülésében szerepet játszott Mussolini személyes bosszúvágya is.
A másik, akinek személyes okai voltak a maffiával szembeni harcra az Cesare Mori volt. Mori „merev, rideg, hajthatatlan köztisztviselő volt”, akit nem aggasztott semmilyen társadalmi kérdés, „csak a közrend”. Korábban, 1903 és 1917 között, tehát tizennégy éven át küzdött fáradhatatlanul a maffiával azért, hogy biztosítsa Szicíliában a rendet, és amikor 1924-ben visszatért a szigetre teljes odaadással folytatta a korábban elkezdett harcát.
A nemzet lelkének megtisztítása, avagy az „új olaszok” megteremtése
Mussolini egyik legnagyobb szabású elképzelése az volt, hogy a szerinte számtalan hibával küszködő olasz nemzetet (vagy ahogy a későbbiekben egyre gyakrabban fogalmazott: az olasz fajt) fizikailag, szellemileg és erkölcsileg megújítsa, megnemesítse. Egészséges, harcra kész és művelt („könyv és puska”), illetve fanatikus, tettvágytól buzgó, de egyben önmegtartóztató népet kívánt teremteni a szerinte eltunyult olaszságból. A Duce úgy látta, hogy ebben az elsatnyulásában nagy szerepe van a maffiózók által képviselt életszemléletnek, így azt gondolta, hogy a nép átformálása csak akkor lehet igazán sikeres, ha az állam végleg leszámol a maffiával.
A külföld megnyerése
Mussolini számára hatalomra kerülése után elsődleges fontosságú kérdéssé vált az, hogy milyen kép alakul ki nemzetközi színtéren kormányáról. Jól tudta, hogy az új rezsim legitimációját jelentősen megerősítené Olaszországban és nemzetközileg is, ha a külföldi kormányzatokra és közvéleményre pozitív benyomást tenne a fasiszta rendszer működése. Ehhez kapóra jött neki a maffiaellenes háború, mely nagy érdeklődést váltott ki a médiából szerte a világon. Ezt meglovagolva a Duce 1927-es áldozócsütörtöki beszédében hosszan kitért a Cosa Nostra elleni hadjáratra, büszkén számolva be a rendőrség által felgöngyölített különböző bűnszervezetek méreteiről, és felszólította az egész világsajtót arra, hogy közölje ezeket az adatokat és méltassa az „igazán bátor és igazán gyors fasiszta műveletet.”
A londoni The Times például arról írt, hogy fasiszta kormánynak sikerült végleg megtörnie a szicíliai maffiát, véget vetve a félelem légkörének. Arról is beszámolt a neves lap, hogy Szicília parasztsága tisztelete és hálája jeléül „Santo Moriként”, vagyis „Szent Moriként” emlegeti a szervezett bűnözés elleni harcban élenjáró prefektust. A korábbi olaszországi amerikai követ, Richard Washburn Child szenzációhajhász cikksorozatban számolt be arról, ahogy „gyökerestül tépik ki és tapossák el a világ leghalálosabb titkos társaságát, amely sötétséggel, késsel, hallgatással tartott évszázadokon át rettegésben négymillió embert!”
Összegzés
Egyes laikusok hajlamosak azt hinni, hogy a fasizmus szembefordulását a maffiával egy-két jelentősebb tényező idézte elő. Mint láttuk azonban, ez egyáltalán nem igaz: a fasiszta kormányzat maffiaellenes hadjárata számos, egymással azonban sokszor szorosan összefüggő okra vezethető vissza.
