Emmanuel Macron és Giorgia Meloni találkozója után merre tart Franciaország az új európai tájképben, amely nemrég számos változáson ment keresztül (olasz választások, Liz Truss lemondása és a francia-német kettőssel kapcsolatos aggodalmak)?

Az európai politikai paletta szinte nap mint nap nagy felfordulást él át, olyan izgalmak és változások időszakát, amelyek mértékét vagy akár irányát nehéz felmérni. Milyen következtetéseket lehet levonni Emmanuel Macron Giorgia Meloninál tett látogatásából, hacsak nem egy udvariassági és normalitási gesztust, mely az Unió egyik alapítója, egy meghatározó és rendszerszintű ország? Talán a pragmatizmus jele a megválasztásáról szóló hiábavaló polémiák (nevezetesen államtitkárának, Laurence Boone-nak kényszerítő erejű kijelentései) után, miközben ég a ház? Minden bizonnyal igen, és ez jó hír, de ennél a pontnál semmi másra nem lehet következtetni. A legmegdöbbentőbb tény mostanában a francia-német csúcstalálkozó lemondása volt, ami ritka és diplomáciailag nagyon váratlan fordulat, annál is inkább egy olyan partnerrel szemben, akit Macron első ciklusának kezdete óta kiváltságos szövetségesévé tett. Egyértelműen megfigyelhető az elidegenedés a kapcsolatban, amit előre látni is lehetett, különösen az ukrajnai háborúval vagy az energiapolitikával kapcsolatos érdemi nézeteltérések után, így például a Spanyolország és Németország közötti Mid-Cat gázvezeték elutasítása miatt. 

Merre tart tehát Franciaország? A rendkívüli bizonytalanság és turbulencia időszakában, a mindenki által rettegett tél küszöbén, a többi országhoz hasonlóan tapogatózik, értékelve ezt az új paradigmát, amely most kezd alakot ölteni. Mindenekelőtt ne vonjunk le olyan következtetéseket, amelyek nem élnék túl a következő, néhány hét múlva érkező híreket.

Míg London, Berlin és Róma Párizs és Franciaország kiváltságos partnerei voltak, most minden bizonytalannak tűnik (különösen a francia-német kapcsolat gyengülése miatt) ... Kik lehetnek mostantól Franciaország és Emmanuel Macron igazi szövetségesei?

Kétségtelen, hogy a francia-német kapcsolat hanyatlóban van, de ne feledjük azt sem, hogy ez egy évek óta fennálló közhely, amit, jobb híján újból és újból felidéznek. Egy lendületvesztés, amely Macron első hivatali idején tanúsított voluntarizmusa ellenére következett be, és amely a francia-német csúcstalálkozó lemondásában csúcsosodott ki.

Kihez fog Franciaország fordulni? Nehéz megmondani, különösen azért, mert ugyanezt a kérdést fel lehet tenni bármely más országnak is. Kihez fordul most a meggyengült Németország? És az északi országok, maguk felé, illetve a balti országok felé? És Meloni Olaszországa, a konzervatívabb országok vagy az EU többi alapító állama felé? Mi a helyzet a visegrádi országokkal, amely minden ellenállás ellenére továbbra is egyesíti Lengyelországot és Magyarországot, két olyan országot, amelyeket az EU pénzügyi zsarolása egyesít, de amelyek a háború és a szankciók miatt vitatkoznak egymással? Mi a helyzet Spanyolországgal, amelyet meggyengítettek az Algériával elkövetett diplomáciai baklövései, és amelyet egy olyan szétszórt koalíció irányít, amelyet csak miniszterelnökének hatalomvágya tart össze? 

Ez a bizonytalanságok sakktáblája, amelyen Macronnak és a többieknek is játszania kell. A kártyák nagy újraelosztásának vagyunk tanúi, amely még csak most kezdődött, és amelynek körvonalait folyamatosan a háború szeszélyei határozzák meg.

Ebben az összefüggésben és az EU középpontjában lévő törékenységek mellett Emmanuel Macron egyre naivabb Európával kapcsolatban?

Az bizonyos, hogy ez nem a Sorbonne-i vagy az athéni beszéd extravagáns Macronja, az erős, szuverén és (mellesleg) föderális Európa önjelölt aranyifjúja. Több mint naiv, éppen ellenkezőleg, azt gondolom, hogy elveszíti európai szüzességét. Igaz, hogy Európát az elmúlt 15 évben nem kímélték a válságok, de ez a háború olyan súlyosan érinti a geopolitikai veszélyektől védve élő EU-t, hogy minden kártyát újra kevertek. Véleményem szerint Macron (mint oly sokan mások) egyfajta pragmatizmust választ azzal, hogy a nemzeti érdekek védelmére összpontosít. A jelenlegi helyzet ráadásul rámutat Macron saját és kormánya gyengeségeire. Hogyan játszhatja el Európa természetes vezetőjének szerepét ilyen körülmények között? Ez elég ahhoz, hogy még Emmanuel Macron is csalódott legyen.

Emmanuel Macron bejelentette, hogy Franciaország kilép az Energia Charta Egyezményből. A döntés hátterében a francia-német kapcsolatok feszültsége áll, nevezetesen a Francia-Német Tanács megszüntetése. Úgy kell-e ezt tekinteni, mint egy jelet, hogy az addig folytatott európai politika megkérdőjeleződik? 

Nem. Ez egy nagyon technikai jellegű dosszié, amelyet a Bizottság a 27-ek nevében már jóval a háború előtt újratárgyalt, az elmúlt években újra megvitatott (sőt, meg is támadott), és már módosították, hogy rugalmasabbá és „tálalhatóbbá” váljon.  Egyes országok úgy gondolják, hogy ez a szerződés fékezi az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, és úgy vélik, hogy a Bizottság által megtárgyalt módosítások nem elegendőek. Mások szkeptikusabbak. Ez a fő kérdés, ezért ne tegyük ezt a nagy változások jelzőjévé.

Ezek az események jelenthetik-e Emmanuel Macron európai politikájában és a Franciaország szomszédaival folytatott diplomáciájában bekövetkező jelentős változás kezdetét? Mi lehet az új irány?

A háború igen, az Energia Charta Egyezmény nem. Az ukrajnai orosz agresszió természetesen tektonikus változást jelent az EU számára. Ezekben a lázas időkben akár életnagyságú próbája is lehet annak, hogy mennyire szilárd és mennyire képes egyesíteni a tagállamokat, vagy éppen ellenkezőleg, szembefordulni velük. Orbán Viktor még az államok közötti "kannibalizálásról" is beszélt, a "pánik és rendetlenség állapotá"-ról, amely a tél folyamán már az "utánam az özönvíz" állapotává válhat. A Spanyolország és Németország között húzódó Mid-Cat felé mutatott francia ellenállás, Berlin 200 milliárd eurós programja iparának megmentésére, az Oroszország elleni szankciók hatékonysága és így folytonossága, a gáz minimálára, ezek mind azok a kérdések, amelyek potenciálisan robbanásveszélyesek az európai kohézió szempontjából. Melyik irányba megy Franciaország? A jelenlegi káoszban nehéz megmondani, de egy bizonyos nemzeti pragmatizmus lehetősége, amely lehetővé tenné a társadalmi károk minimalizálását egy olyan kemény téli időszakban, ahol a gazdasági recesszió is feltűnőben van, számomra a legmegfelelőbbnek tűnik. Egy kicsit el kell engednünk magunkat, és néhány hónapig a félő és aggódó lakosság jólétére kell koncentrálnunk. 

Ez új stratégiai szövetségeket és diplomáciai irányváltást eredményez Franciaország számára? Macron például Lengyelországra (amelynek rossz a kapcsolata a Scholz-kormánnyal), a Baltikumra vagy Olaszországra fog figyelni? Senki sem tudja, de az mindenesetre biztos, hogy a status quo megdőlt, és az EU, ahogyan ismerjük, mostantól egészen más lesz. Kezdve a francia-német párossal.

(Ez a cikk egy Rodrigóval készült interjú fordítása, melynek francia eredetije az Atlanticóban jelent meg).