Az Istenember, vagyis Jézus Krisztus az az önazonosság-teremtő újdonság, amelyből a kereszténység mint vallás, egyszersmind a keresztény civilizáció kibomlik. Az évente ismétlődő Karácsonyról sokféle tekintetben lehet írni: fölmutathatjuk, mint családi ünnepet, hangsúlyozva a meghittségét és az összetartó erejét.
Szemügyre vehetjük, mint társadalmi eseményt, amelyben föltárul a korszellem, és amelyben a fogyasztási és az ajándékozási szokásainkat is leleplezhetjük. De rácsodálkozhatunk a teológiai tartalmára is. Márpedig ez utóbbinak alapvető jelentősége van, hiszen civilizációkat kizárólag a teológiák teremtenek – elnézést kérünk attól, aki ezt eddig nem így gondolta.
A történeti Jézus kutatása évszázadok óta foglalja le a vallásos és nem vallásos szerzők tömkelegét. Rengeteg tényt már sikerült igazolni az életével kapcsolatban – amellett természetesen, hogy a legtöbbet tárgyalt történelmi szereplőről beszélünk –; más mozzanatok még igazolásra várnak, vagy éppen kívül esnek az igazolhatóság körén – és ezzel nyilván a cáfolhatóság körén is. A hívő ember pedig a vallásnak az igazolását nem a tudomány éppen adott és divatos igazolási módszereitől, paradigmáitól várja.
A vallásos ember számára a történeti Jézus életének eseményei – nem meglepő módon – történeteken keresztül tárulnak föl: a karácsony lényegét jelentő eseménysor például a gyermekségtörténetekbe ágyazódik. A Szentírás két gyermekségtörténetet ismer, amelyek érdekes és jelentőségteljes módon egymástól függetlenül íródtak – de nem függetlenül a történelmi és teológiai magvuktól, amely mindkettő esetében ugyanaz.
A két gyermekségtörténet elbeszélői célja nem teljesen azonos; kicsit sarkítva azt mondhatnánk, hogy míg Máté Jézus emberségéből az üdvözítői (megváltói) hivatást emeli ki, addig Lukács Jézus istenségének a megalapozásába fog a Fiú-mivolt hangsúlyozásával.
A zsidó Máté a jól ismert és máshol is alkalmazott szentírási elbeszélői fogáshoz nyúl: az addig rendelkezésre álló héber Szentírást, vagyis a Törvény, a Próféták és az Iratok szövegegyüttesét a Jézus-eseményre vonatkoztatja, ezzel a keresztények számára mintegy Ószövetséggé alakítva az addigi szövegeket, folytatásként pedig megkezdi az Újszövetséget. Műfajilag e rész a szentírási magyarázathoz áll közel (héberül midrás), annak is a teológiai és erkölcsi tanítást tartalmazó alakjához (héberül haggada).
A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy gondosan úgy szerkeszti meg a születéstörténetet, hogy abból nyilvánvalóvá, Napnál világosabbá váljék: a kiválasztott népnek tett ígéretek egy Üdvözítő eljöveteléről egytől egyig beteljesedtek az első század első felében a Szentföldön, a neves, szoros istenközelségben élő vándortanító személyében és életében. A megfelelő családfában, a csodás születéstörténetben, valamint a zsidókon kívül a pogányok viszonyulásában mind-mind az ígéretek beteljesedésének a mozzanata jól fölismerhető. Máté egyetemességtudata azt jelenti, hogy az egy népnek adott ígéretek kitágulnak, és immár minden más népnek is szólnak.
Lukács elbeszélése ennek semmiben nem mond ellent, ugyanakkor ő egy egészen más nézőpontból fűzi eggyé a gyermekségtörténetét.
amely meglátásból később Krisztus kettős természetének, valamint a Szentháromságnak a tanai bomlanak majd ki az egyháztörténetben – vagyis pontosan azon mozzanatok, amelyek a kereszténység mint önálló világvallás önazonosságát kinyilvánítják.
A lukácsi történeti mű (Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei) előbb karácsonytól Húsvétig foglalják össze a jézusi életművet, majd Pünkösdtől Pál hithirdetéséig arról beszélnek, hogy a jézusi és az utána következő első nemzedék életére és gondolkodására milyen elemi erővel hatott az Üdvözítőként megvallott Jézus, és mindez miféle tettekre sarkallta őket. A gyermekségtörténettől kezdve tulajdonképpen egy új műfaj keletkezik Lukács tolla alatt, amelyet hitvalló történetírásnak nevezhetnénk.
Egy párhuzamos életrajzírás segítségével együtt bomlik ki két rokon, Keresztelő (Bemerítő) János és a Názáreti Jézus születése, amely rész oda csúcsosodik ki, hogy János megvallja: Jézus a régóta várt „Fiú”. A jövendölések beérkezését műfajilag és hangulatilag prófétai megnyilatkozások és énekek nyomatékosítják, az új világkorszak eljövetelét pedig az apokaliptika műfajához méltó angyalok jelzik. Míg Máténál központi szerepe van Józsefnek, addig Lukácsnál a Máriára vonatkozó teológiai tartalmak kerülnek előtérbe, mert ezek által tárul föl és körvonalazódik az istenfiúság.
Máté és Lukács a történeti tények és az azokhoz kapcsolódó életváltoztató élmények, tapasztalatok alapján egy örökérvényű történetet adnak elénk, amelyet azóta számtalan alakban mondunk el önmagunknak és embertársainknak a civilizációnkban, évezredeken át. A karácsonyi esemény által Isten addig hallatlan módon belép az emberi történelembe, kinyilvánítja azonosulását, közösséget (szolidaritást) vállal a teremtményi sorssal, a szeretet új arcát mutatja meg, és ha addig még nem lett volna világos, rögzíti az ember isteni méltóságát, rangját, helyét a világegyetemben.
Illusztráció: Sandro Botticelli: Natività mistica (c. 1500-1501), Oil on canvas, 108.5 cm × 74.9 cm. National Gallery, London.
