Ekkorra már több hasonló támadás történt, de az a tény, hogy ezúttal egy nagykövetség, ráadásul Európa vezető hatalma, a győztes Franciaország nagykövetsége vált a merénylet-kísérlet célpontjává, más szintre emelte az incidenst még akkor is, ha emberéletben ezúttal nem esett kár.  

Mi is történt? November 16-án, pénteken este fél 10-tájban egy szemtanú, a híradásokban magánhivatalnokként szereplő Murin Ferenc a követség Reviczky u. 6. szám alatt található épülete előtt haladt el, amikor a kapualjban lángot vett észre, s erős kénes szagot érzett. Ekkor ért oda Sebiák Emil és Kovács Gyula, akik szintén látták a lángot, majd néhány pillanattal később egy kisebb robbanás következett. Ennek hangjára – mely leginkább egy pisztolylövésre emlékeztetett – a követség kapusának felesége, Matuska Istvánné, illetve az épülettel szemben található Bánffy-palota házmesternéje, Szabó Andrásné is előbújtak, hogy megnézzék az eseményeket. Látszott, hogy a bomba ennyivel még nem fejezte be, így a hölgyek gyorsan visszarohantak, és egy-egy vödör vízzel tértek vissza, majd a bámészkodók gyűrűjében egymás után leöntötték a füstölő szerkezetet. Időközben az egyik szemtanú rendőrért sietett, s ezzel hivatalosan is megkezdődött az ügy. A fontos célpont miatt nagyjából egy órával később egy egész rendőri bizottság jelent meg a helyszínen. Nem is akárkik, hiszen a bizottságot Andréka Károly főkapitány-helyettes vezette, mellette Fukász György kapitány, és tekintettel a merénylet természetére, szakértőként Loch Péter tüzérszázados, robbantási szakértő. A helyszíni vizsgálat során annyi derült ki, hogy a srapnelhüvelybe épített bombának csupán az egyik része robbant fel, de mivel a helyszínen nem lett volna tanácsos teljesen szétszedni, elszállították a csepeli Weiss Manfréd gyárba, hogy az itt működő szakértői bizottság, melynek tagja volt Loch is, alaposabban megvizsgálhassa. Itt kiderült, hogy a gyújtás elakadt, s voltaképpen ezért, nem pedig a ráöntött két vödör víznek köszönhetően nem következett be nagyobb robbanás. 

A nyomozás persze óriási figyelmet kapott. A helyszín - a Reviczky utca és környéke, a Palotanegyed, - a merénylők lehetséges célpontjai, illetve az ország nemzetközi renoméja mind-mind okot adtak az aggodalomra és persze a spekulációk sorára. 

A francia követség a Károlyi-palota egyik szárnyában működött. Párizs csak bérelte a követség elhelyezésére szolgáló helyiségeket, s nem is foglalta el az egész épületet. A palota tulajdonosa, özv. gr. Károlyi Istvánné és gr. Károlyi György is itt laktak, csak éppen az épület hátsó, udvari részén. A Múzeum és a Reviczky utca által közrefogott épületben a követség irodái a Reviczky utcai fronton helyezkedtek el, illetve családjával együtt ezen a részen lakott a követ, Jean Douclet is. A merénylet esti időpontja, illetve az a tény, hogy a követ nem is volt Budapesten, ami köztudott volt, gyorsan megerősítette a feltételezést, hogy az akció szervezőinek célja elsősorban nem a követségi diplomaták, alkalmazottak meggyilkolása, hanem sokkal inkább a figyelemfelhívás, egyfajta üzenet küldése volt. Ennek a sajtóban hamar megjelenő véleménynek valóban minden alapja megvolt. Noha a francia-magyar kapcsolatok ekkoriban nem voltak kifejezetten barátinak mondhatók, a szélesebb közvélemény Párizzsal kapcsolatos érzelmeiről már nem is beszélve, mégsem volt véletlen a merénylet időzítése. 

A Bethlen-kormány óriási erőfeszítéseket tett a politikai és pénzügyi stabilizáció érdekében. A pénzügyi-gazdasági stabilizációt célzó, alapvetően belső erőforrásokra építő, Hegedüs Lóránt, majd Kállay Tibor pénzügyminiszter nevéhez köthető kísérlet nem hozott eredményeket, így nem maradt más hátra, mint a kölcsönfelvétel. A friss Népszövetség-tag Magyarország előtt, úgy tűnt, megnyílnak a nemzetközi hitelfelvétel lehetőségei, s rövidesen meg is indultak a tárgyalások. A kölcsönfelvétel ügye vezető hírnek számított a hazai lapokban, sokan ettől várták a pénzügyi stabilizációt, az ország igencsak törékeny pénzügyi helyzetének javulását. A folyamat egyik állomásaként a Népszövetség képviselői ellátogattak Budapestre, így merénylet-kísérletet megelőző napokban látta vendégül a kormány Joseph Avenolt, a Népszövetség főtitkár-helyettesét és Sir Arthur Saltert, aki a Népszövetség titkársága gazdasági és pénzügyi szekciójának vezetője volt, illetve a delegáció olasz, svéd, lengyel és francia megbízottjait.

Döntés ekkor még nem született, de Budapest jó úton haladt a stabilizációt lehetővé tévő hitel megszerzéséért. Fontos tárgyalások voltak még hátra, melynek előkészítésére, tájékozódni érkezett a bizottság Budapestre. Ebben a helyzetben robbant – még ha csak félig is – a francia követségnek szánt bomba. Könnyen belátható, hogy a magyar kormánynak a legkevésbé egy ilyen incidens hiányzott, mely szempillantás alatt lerombolhatta volna a külföld felé mutatni kívánt konszolidált, megbízható ország imázsát.  

merénylet utáni napokban a rendőrség még nemigen jutott közelebb az ügy felgöngyölítéséhez, de a sajtó tágabb összefüggéseket is kereső része már az első kommentárokban felvetette, hogy egy ilyen merénylet egyetlen logikus célja a kölcsönfelvétel megakadályozása lehetett. Már csak azért is tűnt kézenfekvőnek a magyarázat, mert a népszövetségi megbízottak éppen a merénylet napján utaztak el a fővárosból, tehát várható volt, hogy egy bombamerénylet híre, főleg, ha egy győztes nagyhatalom követsége ellen irányul, eljut a népszövetségi megbízottak füléig. Persze kérdés, hogy mit is hallanak ki egy ilyen incidensből, s azt hogyan értékelik Párizsban és Londonban. 

Egy ilyen esetet minden követségnek jelentenie kell. Minthogy Douclet szabadságon volt, ez az ügyvivőre, gr. Robien követségi tanácsosra maradt, aki szerencsére helyén kezelte az ügyet. Érezhetően csillapítani kívánta a kedélyeket, amikor röviddel az események után az MTI-nek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy a támadást csakis egy őrült vagy fanatikus, magányos merénylő követhette el. Persze a kormány is megtette a kötelező köröket, külön sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt. Robien erre még azt is kijelentette, hogy véleménye szerint a „csíny” nem is a követség ellen, hanem az épület lakóinak megijesztésére történt. A tájékozottabb újságolvasók azért erre már joggal feltételezhették, hogy ezt maga az ügyvivő sem gondolta komolyan. Annál inkább, mert nem sokkal később megjelent, hogy egy magát 101-es bizottságnak nevező szervezet fenyegető levelet küldött a követségre. Ezt az ügyvivő a merénylet másnapján, szombaton eljuttatta a rendőrségre, majd a szöveg a sajtóban is megjelent. Ebből fehéren-feketén bebizonyosodott, hogy minden olyan korábbi hírlapi spekuláció, mely összefüggésbe hozta a merényletet és a népszövetségi kölcsön ügyét, megalapozott volt. Az indulatos fordulatokban bővelkedő irományban a 101-es bizottság elhatárolódott a Bethlen-kormánytól, s kijelentette, hogy „minden módon és minden eszközzel ki fogja irtani az ország testén uralkodó rablóbandát”, melybe természetesen az idegen hatalmak képviselőit is beleértette. 

Mi történt eközben a követség épületében? Az ügyvivő, ígéretéhez híven, valóban nem csinált nagy ügyet az incidensből. Jónéhány nap elteltével állította csak össze a jelentését, melyet november 22-én küldött meg Párizsba. A kormány ártatlanságát és együttműködési készségét igyekezett hangsúlyozni, beszámolva a külügyminiszter kabinetfőnöke látogatásától az újonnan kirendelt rendőri erőkig. A helyzet megértéséhez részletezte a Bethlen-kormány helyzetét, különösen a népszövetségi kölcsön kapcsán kialakult belpolitikai feszültségeket, főképpen azt, hogy a Bethlennel szembenálló radikális erők szerint a kölcsön várható elnyerése újabb eszközt jelent a kormányfő kezében a konszolidációs politika folytatására. Ennek alátámasztására a jelentésbe illesztette a 101-es bizottság által jegyzett fenyegető levelet is, melynek fordulataiban jól körülírható körök, többek között a korábbi miniszterelnök, ezidőtájt nemzetgyűlési képviselő Friedrich István is által hangoztatott nézeteket látott visszaköszönni. Meglátása szerint ezek alkalmasak hatást gyakorolni „zaklatott és gyengeelméjű” személyekre, akik vélhetően a merénylet elkövetői voltak. Összességében úgy látta azonban, hogy az incidenst a közvélemény széles köre elutasította. 

Nem is tűnt úgy, hogy a bombamerénylet érdemben hatást gyakorolt volna a kölcsön-tárgyalásokra. Néhány nappal később a sajtó optimista hangon számolt be a londoni tárgyalásokról, s a Reutersra hivatkozva jelent meg, hogy a magyar kölcsön ügyét a magyarországi „túlzó elemeken” kívül már senki sem gáncsolhatja el.

De kik is voltak ezek a Reuters anyagában túlzó elemnek minősített személyek? A rendőrség bő egy hónappal a követség elleni merénylet után kezdte el a letartóztatásokat, és a kirakós összeállt. Ekkoriban több bombamerényletet követtek el Budapesten. Ilyen volt a számos halálos áldozatot követelő Erzsébetvárosi Polgári Demokrata Kör elleni merénylet, illetve az olyan ismert személyek, mint a Rassay Károly, nemzetgyűlési képviselő vagy a Miklós Andor, az Est című újság alapító, tulajdonos-főszerkesztője ellen elkövetett kísérletek is. 

A rendőrség néhány személyt már ekkor megfigyelés alá vont, s az elfogott levelezésekből, illetve más úton szerzett információkból kirajzolódott, hogy a szálak az 1919 januárjában létrejött Ébredő Magyarok Egyesületéhez (ÉME) vezetnek. Az ÉME egyike volt azon radikális szélsőjobboldali egyesületeknek, melyek több szálon kapcsolódva a kormányzati körökhöz, a Tanácsköztársaság összeomlását követő zaklatott időszakban jutottak aktív szerephez. A Bethlen-kormány – a konszolidáció jegyében – azonban már határozott lépéseket tett a radikális szervezetek, egyesületek, így az ÉME visszaszorítására is. 

Egyértelművé vált, hogy a merényletek kulcsfigurája Márffy József, az ÉME IX. kerületi nemzetvédelmi csoportjának vezetője volt. A kihallgatások során tisztázódott a hozzá kötődő 101-es bizottság szerepe, illetve a merényletek elkövetésének számos, eddig homályos részlete is. Beigazolódott az is, hogy Márffy valóban a népszövetségi kölcsön felvételét kívánta lehetetlenné tenni bombamerénylettel, s hogy ezt már 1923 tavaszán elhatározta. Az akció azért némi esetlegességet is mutatott: a fő értelmi szerző azt ugyan kitalálta, hogy vagy a francia, vagy valamelyik kisantant-állam követsége lesz a célpont, de, legalábbis azt vallotta, hogy amikor a végrehajtás következett volna, jött rá, hogy nem tudja, hol is található Csehszlovákia követsége. Így hát maradt Franciaországé.  

A Márffy-csoport követség elleni akciója minden téren kudarcot vallott. A besült bomba groteszk elemektől sem mentes története egyáltalán nem tudta megakadályozni Magyarország népszövetségi kölcsönfelvételét, vagyis kisiklatni a Bethlen-kormány stabilizációs, konszolidációt célul tűző politikáját, nem vezetett a kormány bukásához sem. Éppen ellenkezőleg. A szélsőséges csoportok számára szűkült be a tér, elérkezett az idő ezek felszámolására, illetve háttérbe szorítására. Ehhez tulajdonképpen nem is jött rosszul a merényletek ügye. 

A következő évben, a sajtóban bombaperként, vagy Márffy-perként indult bírósági eljárásban egy sor politikai indíttatású bombamerénylet, így a 9 halálos áldozattal járó, Erzsébetvárosi Polgári Demokrata Körben végrehajtott robbantás, illetve merénylet-kísérlet és ehhez kapcsolódó cselekmények – köztük a „101-es bizottság” nevében küldött fenyegető levelek -- esete szerepelt. Igaz ugyan, hogy az első fokon halálos ítélettel sújtott Márffy József végül néhány év börtönnel megúszta, de az ÉME ezt követően végképp a perifériára szorult, s hasonló akciók megszervezésére már nem vállalkozhatott.