A Szentszék és a Kínai Népköztársaság a megfelelő tanácskozások után idén októberben megállapodott abban, hogy további két évvel meghosszabbítja a püspöki kinevezésről szóló ideiglenes megállapodás érvényességét. Bár a 2018-as vatikáni–kínai megállapodás részleteit soha nem hozták nyilvánosságra, a megállapodás tárgya a püspökök kiválasztási eljárásának körvonalazása, amelyeket a Szentszék a felszentelés előtt jóváhagy. A Vatikán kiemelte, hogy e megállapodás során a legfőbb szempont az volt, hogy „a hívek számára lehetővé tegyék, hogy a Rómával közösségben lévő, ugyanakkor a kínai hatóságok által elismert püspökök legyenek”.
Mindazonáltal a kínai vezetés egyre totalitáriusabb fejlődése baljósabb fényt vet a Kína és a Szentszék közötti, a püspökök kinevezéséről szóló megállapodásra. Hszi Csin-ping – akit a Kínai Kommunista Párt 20. kongresszusa 2022 októberében egy harmadik megbízási időszakra újból párttitkárrá nevezett ki, s akinek megválasztását a személye körüli politikai szigorítás és a hatalom központosítása kíséri – 2021 decemberében, a vallási ügyekkel foglalkozó nemzeti gyűlésen felszólalva tisztázta, hogy
Közvetlenül azután, hogy értesült a Kína és a Szentszék közötti megállapodás megújításáról, a The Wall Street Journal szerkesztősége azzal vádolta a Vatikánt, hogy „szabad utat” adott Kínának az embertelen viselkedéshez, ami szerinte veszélyezteti az egyház erkölcsi tekintélyét, továbbá számos megjegyzést tett közzé, amelyekben a Szentszék megközelítését bírálta (Of Chinese Catholics and Communists). A megállapodás fő hatása az, hogy „elhallgattatja a Vatikán kritikáját az emberi jogi visszaélésekkel szemben, az ujgur muszlimok elleni népirtástól kezdve Joseph Zen bíboros hongkongi politikai peréig” (Zen bíboros, Hongkong emeritus püspöke az egyik legnyíltabb bírálója a Vatikán Kínával kötött megállapodásának), s mindez „visszatérést jelentene az 1960-as és 1970-es évek kudarcos vatikáni Ostpolitikájához, amikor Róma elhallgattatta a Szovjetunióval és kelet-európai szatellitjeivel szembeni bírálatát”. Felidézve Szent II. János Pál pápa jelmondatát: „Ne féljetek”, amelyet úgy alkalmazott, hogy kihívást intézett „a Szovjetunióhoz hasonló berendezkedések ellen, és pápaságát arra használta, hogy felhívja a világ figyelmét az elfeledettek és üldözöttek nyomorúságos helyzetére”, a Wall Street Journal kifejti, hogy „a Vatikán jelenlegi jelmondata: »féljetek«”, és a kínai kommunistáknak szabad kezet adtak „embertelen magatartásukhoz”. Stephen Schneck, az USCIRF biztosa szerint Kína valójában arra használhatja ezt a megállapodást, hogy tovább fokozza a nyomásgyakorlást a földalatti katolikusok ellen, és ezzel tulajdonképpen a Vatikán veszít teret Kínával szemben.
Holtpont a Vatikán–Kína kapcsolatokban
A megállapodással kapcsolatos nehézségek fokozódását mutatja, hogy egy hónappal az ideiglenes megállapodás meghosszabbítása után a Vatikán szokatlanul kemény hangvételű közleményt adott ki, miszerint „meglepetéssel és sajnálattal” értesült arról, hogy Kína megsértette a kétoldalú egyezményt, s jogosulatlanul iktattak be egysegédpüspököt Csianghsziban, így egy, a Szentszék által el nem ismert egyházmegyébe helyezvén át egy püspököt. Ez volt az első alkalom, hogy a Vatikán kifejezetten szembeszállt a kínai kormánnyal azóta, hogy 2018-ban kétoldalú megállapodást kötöttek.
Szeptember 22-én John Peng közölte papjaival, hogy lemondott Jücsiang püspöki tisztségéről, és elfogadta az állam segédpüspöki felkérését, mert a kínai berendezkedés az egyházmegyéjét a csianghszi egyházmegyébe tervezi beolvasztani. A vatikáni közlemény – anélkül, hogy részletezte volna – arról írt, hogy John Peng Weizhao püspök beiktatása „a helyi hatóságok erős nyomására” történt. A Catholic Church in China – a Kínai Kommunista Párthoz kötődő katolikus szervek honlapja – Peng atya „beiktatásáról” szóló híre kifejezetten tartalmazza a „földalatti” katolikus közösségekből származó püspök számára kínos eskü szövegét – utalásokkal a kínai egyház önrendelkezésére és a katolicizmus szocialista társadalomhoz igazításának céljára –, ami egyértelműen arra utal, hogy ez a beiktatás egy kényszerítés volt.
a püspök a jelek szerint megüresítette a jücsiangi püspöki székét, új püspöki megbízatást fogadott el a Vatikán jóváhagyása nélkül, valamint ezzel a lépéssel egy teljesen új egyházmegyét hozott létre a kínai kormányhatóság, s így Róma utólagosan sem ellenőrizhette a kinevezést, fenntartva annak látszatát, hogy egyeztetés történt volna a folyamatról.
A jogosulatlan beiktatás a Vatikán és Peking között a püspökök kinevezéséről szóló 2018-as megállapodás egyik legsúlyosabb megsértésének tűnik – mindez nem sokkal azután, hogy egy hongkongi bíróság bűnösnek találta Zen bíborost és öt társát abban, hogy nem jegyeztek be egy, a demokráciapárti tüntetők számára létrehozott, mára feloszlatott humanitárius alapot. „Ez az esemény nem a vatikáni és a kínai fél között fennálló párbeszéd szellemével és a püspöki kinevezésről szóló ideiglenes megállapodásban foglaltakkal összhangban történt (…) [egyszersmind] megerősíti, hogy teljes mértékben készen áll a tiszteletteljes párbeszéd folytatására minden közös érdekű kérdésben” – jelezte a Vatikán. Ugyanakkor a kínai külügyminisztérium szóvivője, Zhao Lijian azt nyilatkozta, hogy nincs tudomása a Peng püspökkel kapcsolatos adott helyzetről, ugyanakkor „Kína kész folyamatosan bővíteni a baráti egyetértést a vatikáni féllel, és közösen fenntartani az ideiglenes megállapodás szellemét”.
A vatikáni Ostpolitik kérdései
Talán a legérdekesebb kérdés, amelyet Peng püspök új megbízatása felvet, az, hogy a kínai kormány mit szándékozott ezzel közölni a Vatikánnal: továbbra sem világos, hogy a kinevezés a kínai kormány kiszámított hergelése volt-e, vagy Peking Vatikánnal szembeni közönyének a bizonyítéka.
Egyes elemzők szerint a két eseményt – az új segédpüspök kínai kormányhatóság általi beiktatását és Zen bíboros elítélését – a kormány összehangolt erőfeszítésének lehet tekinteni, amellyel a diplomáciai megállapodás októberi megújítása után meg akarja mutatni, hogy ellenőrzése alatt tartja az egyházat Kínában. Egy másik nézet szerint pedig Peking valójában közömbös a Vatikánnal szemben, és nem törődik azokkal a diplomáciai és egyházi nehézségekkel, amelyeket az általa tett lépések okoznak a Szentszék számára.
s a megállapodás megkötése óta mindössze hat új püspököt neveztek ki Kínában (2021. szeptember 8-a óta egyetlen püspököt sem neveztek ki, annak ellenére, hogy számos egyházmegye betöltetlen), ami ellenzői szerint azt bizonyítja, hogy a megegyezés nem hozza meg a kívánt hatást, továbbá arra is rámutatnak, hogy Kínában a keresztények és más kisebbségek vallásszabadságának egyre nagyobb mértékű korlátozása tapasztalható.
Kiszélesítve a történeti láthatárunkat, megállapítható, hogy a Vatikán „keleti politikája”, az Ostpolitik már az elmúlt évszázadban viták és ellentmondások kereszttüzében állt. A II. Vatikáni Zsinat után – elsősorban Agostino Casaroli bíboros államtitkár tevékenysége alapján, a politikai „enyhülésnek” és zsinati „nyitásnak”, a párbeszéd iránti készség légkörének köszönhetően – kibontakozott az Ostpolitik, megkezdődött a „nyitás” a kommunista országok felé, a vatikáni diplomácia modus vivendi keresése a kommunista rezsim képviselőivel, mely a nyílt ellenállás helyett enyhíteni igyekezett az üldözött keresztények helyzetén. A hatvanas és hetvenes évek fényében – elég Mindszenty József bíborosnak, a fehér vértanúnak alakját felidéznünk, s üldöztetésének párhuzamait felfedeznünk Zen bíboros meghurcolásával kapcsolatban – azt láthatjuk, hogy a történelem – nem vetve meg a tárgyalásos megoldásokat – a diplomáciai megoldás helyett az igazi kiállást, a megalkuvás helyett az igazságért a szenvedést is vállaló mártíromságot igazolta. A szent életű bíboros példája mutatja, hogy az amúgy is egyenlőtlen párbeszéd – a kompromisszumok eredményei – az elnyomó hatalom malmára hajtja a vizet: ezt a „csapdát” most már világosan látjuk az elmúlt évtizedekben közzétett számtalan dokumentum tükrében.
A Szentszék képviselői hangsúlyozták, hogy az Ostpolitik valójában nem politikai, hanem az Egyház lelkipásztori küldetésébe illeszkedő tevékenység: a „lelkek javának” szolgálata az elsődleges szempontja. Ugyanakkor elismerték, hogy amikor a modus vivendit keresték az Egyház és a hívők számára a kommunista országokban, diplomáciai tárgyalásaik elkerülhetetlenül érintették a politikát is. Csakhogy Wyszyński bíborossal föltehetjük a kérdést: a diplomácia vajon mennyiben segítette az evangélium terjedését? Érthető, hogy az egyházüldözés elszenvedői – a sok ártatlanul elítélt, börtönviselt egyházi és világi hitvalló – másképpen ítélte meg a kommunista rendszert és a vatikáni diplomáciát, mint az alkukat kötő tárgyalások szereplői. A történelmi tapasztalat alapján érdemes ugyanakkor az egyházpolitikai szemlélet újravizsgálásának lehetőségét is fenntartanunk: a diplomácia egyháza valóban elfeledte a vértanúk egyházának valóságát (vö. John Bukovsky: Chiesa del martirio, Chiesa della diplomazia)?
Az Ostpolitik elméleti alapjához visszatérve, annak teológiai/egyháztani vizsgálata alapján összegezhetőek már e mérleg előrejelzései is: Casaroli – egyébként gyakran bírált egyházpolitikai törekvése szerint – mindig elsőbbséget juttatott a püspöki székek betöltésének, és még sajnálatos alkuk árán is a püspöki kinevezéseket szorgalmazta (ezzel az egyház életét alapvetően a püspöki rendhez kötve). Ez a klerikális egyházfelfogás ellenkezik a Zsinat egyházképével; a bírálók is úgy vélték, inkább álljanak üresen a püspöki székek, semmint méltatlan, a rendszernek elkötelezett „békepapokat” nevezzenek ki. Casaroli egyházpolitikája tehát – paradox módon – „haladó” is, hiszen a párbeszédet kereste a kommunista rendszer képviselőivel, másrészt viszont a túlhaladott egyháztant követte, amikor a püspöki rendet Isten (újszövetségi) népe elé helyezte.
A Casaroli által képviselt reálpolitika, a valósághűség, az adott helyzethez alkalmazkodás hangoztatása, úgy látszik, félreismerte és elkendőzte az istentagadó kommunizmus alapján megvalósított diktatúrák valóságát, melyből végső soron annak képviselői húztak hasznot.
Szabó Ferenc SJ következtetését alapul véve (A Vatikán keleti politikája közelről – Az Ostpolitik színe és visszája) azt láthatjuk, hogy ha az Ostpolitik rövidtávon meg is könnyíti a római katolikus egyház működését, hosszú távon kedvezőtlenül befolyásolja a katolikus papság beágyazottságát és erkölcsi megítélését.
