A Vitaakadémia négy részes sorozatban mutatja be a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek fejlődését és vitatörténetét. A most következő harmadik részben az úgynevezett “neo” vitákról lesz szó, melyek alapját az előző részben bemutatott tudományos fordulat (a behaviorizmus vagy szcientizmus megjelenése) idézett elő. A neorealizmus és a neoliberalizmus képviselői egyaránt igyekeztek a természettudományos módszereket a nemzetközi politika elemzésében hasznosítani. Írásunkban arra fogunk rámutatni, hogy melyek voltak a vita főbb ütközési pontjai.

A vita az 1970-es években bontakozott ki. Kenneth Waltz, a neorealizmus atyja, 1979-ben adta ki korszakalkotó művét a Theory of International Politics-ot, melyben kifejtette nézeteit a nemzetközi rendszer működésének alapjairól. Waltz arra vállalkozott, hogy megerősítse az addigra már meglehetősen gyenge lábakon álló realista érvrendszert elsősorban a nemzetközi rendszer sajátosságai felől közelítve. Ezzel párhuzamosan a létrejövő neoliberalizmus képviselői (pl. Joseph Nye vagy Robert Keohane) az intézmények államokra gyakorolt hatását helyezték a középpontba. Közös volt a két irányzatban, hogy mindkettőnek reagálnia kellett megváltozó nemzetközi erőviszonyokra. Az Egyesült Államok vietnámi háborúban elszenvedett veresége (1975) rámutatott, hogy a materiális kapacitások nem mindig bizonyulnak elegendőnek egy háború megnyeréséhez. Az 1973-ban kirobbanó első olajválság és a Bretton-Woods-i rendszer összeomlása (1971) pedig bebizonyították, hogy a globalizált nemzetközi gazdaság mennyire sérülékeny tud lenni. A realizmus és liberalizmus képviselői egyaránt le kellett, hogy vonják a következtetéseket.

A realisták igyekeztek megszabadulni a Morgenthautól örökölt dogmáktól (vagy legalábbis háttérbe szorítani őket) és az emberi természettel kapcsolatos megállapítások helyett, a nemzetközi rendszerre helyezni a hangsúlyt. A realizmusnak a Waltz által kidolgozott irányzatát “strukturális realizmusnak” is szokás nevezni. Szerinte a nemzetközi tér főszereplőit továbbra is a nemzetállamok alkotják, azzal a különbséggel, hogy azok viselkedését nem az emberi természet haszonmaximalizáló és önző jellege határozza meg, hanem a rendszerből eredő kényszerek. A filozófia, történelem és az emberi természet tanulmányozása helyett Waltz a tudományosan jobban mérhető szempontok mellett kötelezte el magát. Ezzel pedig gyakorlatilag elismerte az előző részben részletezett behaviorista érvelés lényegét, igazat adva Morton Kaplannak a természettudományos módszerek fontosságát illetően. Waltz a korábbi megközelítéseket redukcionistának (azaz a valóságot túlságosan leegyszerűsítőnek) tartotta, melyek rendelkeztek ugyan magyarázóerővel, de elsiklottak a lényeg felett. Nevezetesen afelett, hogy az államok törekvései elsősorban strukturális okokra vezethetők vissza és nem emberiekre. Az állítás szerint a nemzetközi térben mindig konfliktus uralkodott és az egyes szereplők között, legyenek azok hercegségek, városállamok vagy birodalmak, mindig ugyanazok az érdekellentétek feszültek: Hogy kiterjesszék a biztonsági zónájukat. Waltz szerint az elmélet feladata, hogy megmagyarázza az állandó konfliktusok okát. Szerinte mivel az államok változhatnak ezért őket függő változóknak, míg az ezeket alakító nemzetközi rendszert független változóknak kell tekintenünk. A nemzetállamok belső változékonysága a technológiai innovációra, gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai változásokra vezethető vissza. Ezzel szemben a nemzetközi rendszer konfliktusossága korokon átívelően állandó. A változás tehát a szereplőkhöz és nem a struktúrához köthető, állítja Waltz. A teljesség igénye nélkül a strukturális realizmus a következő állításokat fogalmazza meg. “Az államok helyzetét a relatív (nem pedig az abszolút) pozíciójuk határozza meg.” Hogy ez mit jelent a valóságban? Szemléltetésképpen az Egyesült Államok hatalmi kapacitásaira érdemes gondolni, melyek sokkal nagyobbak voltak 1945-ben, néhány tucat atomfegyverrel Washington birtokában, mint negyedszázaddal később több ezer hidrogénbombával, tekintve, hogy ekkorra már a Szovjetunió is elmondhatta magáról ugyanezt. Tehát egy állam nemzetközi mozgásterét és hatalmát jobban meghatározza a vele szemben álló országok eszköztára és reakcióképessége, mint a saját kapacitása. Waltz továbbá kiemeli, hogy “az államok mindenkor az abszolút nyereség elérésére törekszenek.” Tehát az államok célja, hogy az elérhető összes stratégiai, gazdasági és politikai nyereséget maguk számára könyvelhessék el, kiszorítva a riválisokat a versenyből. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a későbbiekben se érje katonai vagy gazdasági fenyegetés őket. Ezek mellett Waltz már nem csak a katonai kapacitásokra van tekintettel, hanem olyan szempontokat is figyelembe vesz, mint az államok földrajzi adottsága, gazdasági szerkezete vagy politikai mozgástere, ezzel is bővítve a realizmus vizsgálati eszköztárát.

Az 1960-as években kibontakozó behaviorizmus nem csak a neorealizmus területén éreztette hatását. A neoliberális vagy másnéven institucionalista kutatók a katonai kapacitásokkal szemben, a nemzetközi intézményrendszerek és globális kereskedelem okozta kölcsönös függési rendszerek (interdependenciák) szerepére hívták fel a figyelmet. Robert Keohane 1984-es művében, az After Hegemony-ban igyekezett kifejteni az együttműködés nem realista koncepcióját. Szerinte az államok haszonmaximalizáló egységek, a világpolitika konfliktusos terület, az eseményeket pedig rendszerszinten kell elemezni. Keohane ezzel gyakorlatilag elismerte a realisták alapvetéseit, hozzáfűzve, hogy az államközi együttműködést igen is befolyásolják az államok által felállított intézmények. Bár Keohane és Waltz is a rendszerszintű vizsgálódásokat részesíti előnyben, a neoliberális megközelítés szerint a rendszert működtető kényszerek közel sem olyan lényegesek mint a lehetőségek. Szerinte a szereplők nemcsak változni, de változtatni is képesek a rendszeren, elsősorban a kölcsönösen előnyös együttműködésen keresztül. Keohane egy puha és alakítható rendszerről ír, mely a nemzetközi intézményeken keresztül változtatható. A nemzetközi egyeztetést szolgáló konferenciák segítik a felek közötti információcserét, enyhítve az egymással szembeni bizalmatlanságot és a biztonságpolitikai fenyegetéseket. Keohane szerint a nemzetközi intézményeken keresztüli gazdasági, katonai, politikai információk átadása nem kiszolgáltatottá teszi az államokat, hanem erősíti az irányukba táplált bizalmat és elősegíti a kereskedelmi és védelmi együttműködéseket, mely végső soron stabilizáló hatással van a rendszerre.

A nemzetközi kapcsolatok harmadik nagy vitája részben egy mesterségesen generált vita volt. Valójában nem Keohane és Waltz folytatott egymással vitát mint a nemzetközi kapcsolatok két jeles kutatója, hanem sokkal inkább a tudományos közeg. Elsősorban a tudomány önreflexiójaként értékelhető a harmadik vita, mely ütközési pontjaira utólag mutattak rá szemléltetési szándékkal. A neoliberalizmus és neorealizmus nem mint versengő iskolák álltak egymással szemben, hanem mint egymást kiegészítő, alapvetéseikben közös elméletek. Míg a realizmus a nemzetközi kapcsolatokat egy versengő (kompetitív) arénának mutatta be, addig a liberalizmus a versengés előnyeire és közös győzelem lehetőségeire hívta fel a figyelmet. A két irányzat párhuzamos fejlődése nyitotta meg az utat a “neo-neo szintézis” előtt, melyben a realizmus és az institucionalizmus sajátosságai egyesülhettek. A létrejövő (racionalistának nevezett) konszenzus ellenében alakult ki a posztstrukturalizmus, mely cáfolni igyekezett az egyesített irányzat állításait. A nemzetközi kapcsolatok elméleti fejlődésének utolsó nagy vitája és a sorozatunk záró cikke erről fog szólni.