Az ökológiai gondolkodás toposza, hogy a környezeti válság kezelésére a helyi közösségek önfenntartásának ösztönzésével, önrendelkezésük erősítésével is kísérletet lehetne tenni. Ennek a toposznak a része, ha az állam a kisközösségek részére jogot biztosít valamilyen saját, helyben használatos fizetőeszköz kibocsátására és alkalmazására.
Nagy kritikai és közönségsikerrel ért véget tavaly nyáron a Better Call Saul című drámasorozat. Ennek ötödik epizódjában az erkölcsi és jogi normákat egyaránt végtelen rugalmasággal kezelő, simlis ügyvéd, Jimmy McGill szaftos megbízás reményében csönget be leendő ügyfeléhez, egy gazdag új-mexikói vállalkozóhoz. Csalódnia kell azonban: lehetséges megbízója a szolgáltatásait saját, szuverén állam megalapításához szeretné igénybe venni, ügyvédi munkadíját pedig az általa kibocsátott pénzben fizetné meg főszereplőnk részére. A libertariánus törekvéseknek ez a szélsőséges példája ebben a formában nyilvánvalóan nem több egy televíziós műsor humoros fricskájánál. A helyben alkalmazható, alternatív fizetőeszközök iránti kereslet ugyanakkor nagyon is valós; olyannyira, hogy ennek számos országban még a jogszabályi keretei is adottak. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a helyi pénzek használata napjaink ökológiai válságának kezelésében is jótékony szerepet játszhat, mindjárt átgondolásra érdemesként tűnik föl ez a lehetőség.
Az ökológiai gondolkodásnak régóta szervesült gondolata, hogy környezetünk és társadalmaink épségének megóvása érdekében a működésünket, termelésünket – amennyire lehetséges – a helyi szinthez kell közelíteni. Hogy ösztönözni kell a helyi közösségek kialakítását, önállósodását és hálózatosodását, számukra az önrendelkezés minél nagyobb fokát kell biztosítani. Az élőhelyhez való kötődés megerősítése mélyítheti el ugyanis a közösségek saját tevékenységükért, egymásért, másokért és a környezetért érzett felelősségét, és járulhat hozzá ezen keresztül egy minél inkább emberléptékű élet alapjainak a lefektetéséhez. Mindez végső soron pedig nem csak közösséget alkotó egyének közérzetét teszi jobbá, de a rendelkezésünkre álló erőforrások látványos pazarlásának is gátat szab.
A globalizált világban ehhez képest tértől és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül egyre többen hajszolják, találják és fogyasztják ugyanazokat a javakat. Ezeknek pusztán a reklámcsomagolás külsődlegessége miatt színes kínálata azonban nem több egymással tökéletesen és bármikor felcserélhető és helyettesíthető termékek tömegénél. Talán elég, ha e körben – Lányi András nyomán – csupán a KFC hamburgerére vagy a Coca Cola ízű energiaitalra utalok. Az alapvető élelmiszerek: húsok, hüvelyesek, zöldségek és gyümölcsök Jules Verne regényének főhőséhez, Phileas Fogg-hoz hasonlóan, ha nem is nyolcvan nap alatt, de a Földet járják körbe. Akkor is, ha egyébként helyben is megteremnek vagy megtermelhetőek.
Marshall McLuhan profetikus hasonlata a globális faluról, ahol a „törzsek dobjai visszhangzanak”, ebben a világban mintha nem csak kommunikációs szempontból látszana megvalósulni. Egy lokális faluban ugyanakkor a tojásért vagy a lisztért gyalog vagy biciklivel is elmehetek, aminek az ökológiai lábnyoma elenyésző. A paradicsom, a gabona vagy a körte kontinensek közti utaztatásával járó kibocsátás viszont jelentékenyen járul hozzá az egyetlen bolygónk éghajlatának egyre látványosabb átalakulásához.
A szabadkereskedelmi világrend hívei szerint az államok közötti tőkemozgás korlátjainak lebontása üdvözlendő, mert segíti a centrum és a periféria közti vagyoni különbségek csökkentését (lásd pl. Kertész Balázs: Közgazdaságtan lelkes amatőröknek című könyvét). Még ha ez részben igaz is, ennek a folyamatnak a kritikátlan éltetése véleményem szerint viszont durva leegyszerűsítés. Csakúgy, mint a társadalmi jól-lét vulgáris azonosítása a globalizáció természetes velejárójaként valójában csak feltételezett anyagi jóléttel. Nem csak ökológiailag tarthatatlan, de az egyént fogyasztóvá, az egyén közvetlen környezetét pedig árucikké minősíti le: gerjeszti az érzést, hogy a környezet leváltható és pótolható.
A helyi közösségek fejlesztésének, önrendelkezésük megszilárdításának számos módszere ismert és lehetséges. Amint a történelem tapasztalatai alátámasztották, a közös fizetőeszköz elfogadása pontosan ilyen. A modell voltaképpen nem bonyolult. Alapja az az elvi tétel, amelyet a piacgazdaság összefüggéseit bemutató, How the economic machine works című animációs filmjében a világ legnagyobb fedezeti alapjának (hedge fund-jának) igazgatója, Ray Dalio is megfogalmazott: „az egyik személy kiadása a másik személy bevétele”.
Ez értelemszerűen a teljes gazdaság vonatkozásában igaz. A helyi fizetőeszközt azonban a helyi közösség, azaz a személyek szűk köre fogadja csak el az adott áruk vagy szolgáltatások absztrakt csereértékeként. Következésképpen a személyek egymás áruinak és szolgáltatásainak a fogyasztásában lesznek érdekeltek, a fogyasztásra költött pénzösszeg így a lokális fizetőeszközt elfogadó közösség tagjainál csapódik le, ezen a körön belül marad. Ez ökológiai szempontból is kívánatos, hiszen elvágja a végtelenített ellátási láncokat, kisebbíti az ökológiai lábnyomot, fokozza viszont a közösségek tagjai közötti kohéziót és a közvetlen környezet, az élőhely, az otthon iránti kötődést, amelyet Roger Scruton „oikophiliának” nevez. A helyi közösség a nála maradó forrásokat várhatóan környezetének fejlesztésére, állapotának megtartására és javítására fordítja majd, ami kötődésüket tovább fokozhatja. Ez aztán táptalaja lehet az újabb ráfordításnak, a folyamatok pedig ekképpen kölcsönösen erősíthetik egymást.
Bankjegyet természetesen csak a jegybankok, így Magyarországon is csak a Magyar Nemzeti Bank (MNB) bocsáthat ki. A helyi pénz alkalmazására – amelyet itthon forgatható utalványnak hívnak – ettől függetlenül nálunk is megvan a jogi lehetőség. Ezeket az utalványokat a magyar szabályozás szerint egy speciálisan erre a célra létrehozott gazdasági társaság – a nemzetközi üzleti jog terminológiája szerint ún. special purpose vehicle – bocsátja ki teljes pénzfedezet mellett. A kibocsátó társaságok az MNB mint szabályozó szerv felügyelete alatt állnak. Magyarországon helyi pénzként jelenleg a Bocskai Korona és az Alsómocsoládi Rigac van forgalomban.
Az alternatív vagy saját pénzek kibocsátása, illetőleg használata az utóbbi években a kriptovalutákkal összefüggésben szokott felmerülni. Ezeknek a digitális pénzeknek a funkciója egyelőre nem tisztázott. Nem látni még, hogy lesz-e valaha ezekből ténylegesen elfogadott fizetőeszköz vagy megmaradnak spekulatív befektetési termékeknek. Vagy eltűnnek a gazdaságtörténet süllyesztőjében, hogy pár száz év múlva, ha lesz még, aki ezt a történetet megírja, úgy emlékezhessen a kriptovalutákra, mint a 17. századi holland tulipán-fiaskóra. Akárhogy lesz is, annyi bizonyos, hogy a legnépszerűbb kriptovaluta, a bitcoin bányászatának energiaigénye két évvel ezelőtt már Argentína teljes energiafelhasználását meghaladta.
A saját fizetőeszköz használata viszont más kontextusban is megjelenhet, még ha a lokális pénzek nevei és felhasználási módjai kevésbé attraktívak is, mint például az Ethereuméi. Úgy vélem, hogy környezetünk állapotára figyelemmel érdemes lehet „művelni kertünket”, és „vigyázó szemünket” legalább egy pillantás erejéig a helyi pénzekre is vetni: a közösségeinknek, a bolygónknak is előnyére válhat.
