Ugyanakkor még nemes és nemes között is volt különbség, nem csak vagyon, hanem jogállás tekintetében is. Újkori történelmünkben már elkülönül egymástól az arisztokrácia és a köznemesség. Azonban felmerül a kérdés, hogy mikor és mi vezetett ehhez? Cikkemben a mohácsi csatát megelőző két évszázad változásait vizsgálva kívánok erre a kérdésre választ nyújtani.
A Magyar Királyság középkori története során a hatalom birtoklásának legkézenfekvőbb és egyértelmű bizonyítéka a várak, az azokhoz tartozó uradalmak és jövedelmeik haszonélvezete volt. Árpád-házi királyaink idején a 13. századig ezek elsöprő többsége az uralkodókhoz tartozott, a század végére már a világi elit megerősödése következett be. Államalapító dinasztiánk kihalása után a nagyurak hatalmának végül I. Károly uralma vetett véget. A fennmaradt várakat és birtokokat vagy saját, azaz királyi kézbe vette, vagy pedig az általa felemelt és hozzá hű nemeseknek adományozta, ezzel egy új világi elitet kreálva.
Ennek következtében az országban hatalmat biztosító várak és váruradalmak oly mértékben koncentrálódtak királyi tulajdonban, ami a későbbi dinasztiákra már nem volt jellemző. Engel Pál kutatásai alapján tudjuk, hogy ez nagyjából mekkora méreteket is öltött: I. Lajos halálakor a várak és az azokhoz kapcsolódó váruradalmaknak nagyjából a fele, százötven tartozott közvetve, vagy közvetlenül a király tulajdonába. Az ezt követő évszázadban drasztikus csökkenés tapasztalható, 1498-ra ugyanis ez a szám már csak huszonhat.
A korábban említett Anjou-korabeli új arisztokrácia hatalmát elsősorban nem a saját kezén lévő várak és uradalmak biztosították, hanem az ország irányításában való szerepvállalásukkal, az országos méltóságok viselésével együtt járó honorok rendszere. Ez azt jelentette, hogy a fent említett hatalmas mennyiségű királyi várat és uradalmat természetesen nem maga a király, vagy közvetlen várnagyai irányították, hanem azok egy jó részének javadalmait, az adott várhoz kötődő, vagy a szomszédos megye ispánságával együtt az országos méltóságot viselők kapták meg haszonélvezetre. Azonban ez nem volt örökíthető, ugyanis szigorúan csak a kormányzatban betöltött időre vonatkozott, annak elvesztése esetén elvesztek ezen jövedelmek is, aminek a következménye az elitből való kiesés, vagy egy újabb tisztség és az azzal járó honor megszerzése lehetett.
Az országos tisztségek közé a magyar középkor második felében például a nádor, az erdélyi vajda, a horvát-szlavón bán, a tárnokmester, stb. tartoztak. Rájuk hivatkoztak már a korabeli oklevelekben is bárókként. Ez a cím azonban pusztán gyűjtőnévként szolgált, barones alakban az összes tisztséget betöltő személyre volt értendő, és nem lehetett örökölni. Jogállásukban egyedül e személyek különültek el a nemesség többi részétől, azonban e különféle jogok nem a születésük jogán jártak, hanem a királytól kapott (és így bármikor vissza is vonható) tisztségből fakadtak. Személyes megnevezésük sem báró volt, hanem magnificus (nagyságos), vagy dominus (úr). E világi urak ültek az ország főpapjaival (érsekek, püspökök, gyűjtőnevükön: prelati) a királyi tanácsban (korabeli megnevezése is beszélő: prelati et barones), és vettek részt a kormányzásban.
Az Anjou-dinasztia magyarországi ágának kihalásával változások következtek. Zsigmond uralkodása idején a korábban említett királyi várak és uradalmak legnagyobb része eladományozás útján magánkézbe került, létrehozva ezzel a hatalmas személyes vagyonnal, és ez által politikai hatalommal is rendelkező mágnások rétegét. Legnagyobb részük a korábban már bárói méltóságot viselő személyek családjaiból kerültek ki, s ezért a bárók fogalma lassan rájuk is érvényes lett, attól függetlenül, hogy éppen viseltek-e országos tisztséget, vagy sem. Ezért a 15. század második felére már a kortársak megkülönböztették az igazi bárókat (veri barones regni, akik ténylegesen viselnek tisztséget), a bárófiaktól (filii baronum, barones naturales, vagyis természetes bárók, illetve barones solo nomine, azaz név szerinti bárók). Azonban utóbbi csoportnak személyes jogi különállása nem volt, ha csak nem viseltek közben tisztséget. Vagyis a 15. század végéig a nemesek születésük jogán szerzett kiváltságaikban nem különböztek egymástól, legyen bármekkora vagyonuk is. Ezt a jogállást próbálja Werbőczy is kihangsúlyozni a Tripartitumban, ám ez akkorra már nem volt helytálló.
Az Anjou királyok és Zsigmond alatt a hadvezetésben a főpapok mellett a báróknak (pontosabban a tisztségviselő, igazi báróknak) komoly szerep jutott. Ugyanis ők voltak azok, akik tisztségüknél fogva kiállíthattak bandériumokat (csapatokat) és saját zászló alatt vonultak harcba. Elsősorban azt kell kihangsúlyozni, hogy ezt ismét nem saját jogon, személyes vagy családi vagyonuk alapján tették, hanem az ország irányításában betöltött bárói tisztségükből következően. Minden más nemes a saját megyéje zászlaja alatt vonult hadba. Ezen változtatott az 1498-as törvény. Ebben ugyanis felsorolják a bandériumállításra kötelezett főnemeseket, név szerint 39 személyt 33 családból, akik vagyonuknál fogva képesek erre. Saját zászló alatt vonulnak hadba, saját csapataik élén. E törvény egyik legfontosabb része: a jobbágyportáik számától függően kiállítandó csapatok ellátását úgy oldják meg, hogy arra a birtokaikon élő jobbágyaik által beszolgáltatott adó felét fordíthatják. Tehát aki nem szerepelt ezen a listán, legyen mágnás vagy köznemes, az továbbra is a kiállított csapatait a megyéje zászlaja alatt, a többi megyei nemessel volt kötelezve hadba vonulni, valamint nem rendelkezett a fent említett adó felével sem. Tulajdonképpen ezzel szakad el jogilag is a főúri réteg a nemesség többi részétől.
Az arisztokráciára érvényes volt még egy kitétel: személyesen lettek meghívva az országgyűlésekre. Pontosabban az ország hivatalos főméltóságai, a főpapok és az igazi bárók személyesen kötelesek voltak megjelenni az országgyűléseken, ugyanis a király jelenlétében ott is mindig összeült a királyi tanács, hogy értekezzenek a diétán tárgyalandó kérdésekről. Egyébként ebből fog kialakulni 1608-ra a felsőtábla intézménye, azonban itt ekkor még csak a királyi tanácsról van szó. A személyes meghívások a királytól függtek, tetszése szerint bárkit meghívhatott, azonban ők a legtöbbször a főnemesség soraiból kerültek ki. A nemesség többi része pedig vagy egy főúr szolgálatában, vagy pedig megyéje követeként vett részt a korabeli országgyűléseken.
Természetesen voltak egyéb jellemzők is, melyek a főnemesség és a köznemesség közötti határ megnyilvánulásaként értelmezhetők korszakunkban (például a familiáris szervitorrá alakulása, vagy az eredetileg idegen, külföldi eredetű örökös főrendi címek, így a grófi, bárói, hercegi cím adományozása), azonban ezeket már inkább egy újabb cikk formájában érdemes tárgyalni.
