Az MCC Vitaakadémia négy részes sorozatban dolgozza fel a nemzetközi kapcsolatok fejlődését kísérő nagy elméleti vitákat, melyek közül három - a teljesség igénye nélkül - már bemutatásra került az előző részekben. A vitakultúra fejlődéséhez nagymértékben hozzájárul a korábbi korok gondolkodásmódjainak, érvkészleteinek és ellentmondásainak megismerése, melyre a jelen sorozat is vállalkozik. Ebben az írásban a legutóbbi, és jelentőségét tekintve a legkiemelkedőbb vitáról esik majd szó, mely a kilencvenes évek első felében, a hidegháború lezárulásának árnyékában bontakozott ki. A Szovjetunió hirtelen és előre nem jelezhető felbomlása komoly dilemma elé állította mind a nemzetközi kapcsolatok tudományát és annak művelőit. Ha a “valóság modellezésére felállított” elméletek nem képesek előrejelezni, még a valószínűség szintjén sem egy, a Szovjetunió összeomlásához hasonló horderejű eseményt, akkor mi értelme van az elméleteinknek? Az európai integráció felgyorsulása, a globális ellátási hálózatok sérülékenysége vagy a nemzetközi konfliktusok megváltozott természete mind olyan kihívásnak bizonyultak, melyekre nem kínáltak hatékony megoldást a régi módszerek. A korábbi évtizedekre jellemző közgazdasági (számszerűsítő, mérhetőségre alapozó) elméletek nem tudtak megfelelni ezeknek a követelményeknek. A szociológia által alkalmazott módszertan viszont olyan szemléletmódot kínált, melyen keresztül a nemzetközi világ más megvilágításban, az identitásokon és normákon keresztül is megismerhetővé vált.

A nemzetközi kapcsolatok elméleteinek negyedik nagy vitája a konstruktivizmus és a racionalizmus között zajlott, és részben még ma is zajlik. Egy olyan ismeretelméleti vitáról van szó, mely gyakorlatilag a második – behaviorizmusról folyó – vita folytatásaként is értelmezhető. A racionalista iskolák (úgy mint a realizmusok és a liberalizmusok) abból indultak ki, hogy létezik egy rajtuk kívül álló, objektíven vizsgálható és megismerhető nemzetközi világ. A konstruktivisták ezzel szemben tagadták, hogy az államok által kreált nemzetközi rendszer függetleníthető lenne annak szereplőitől. A racionalisták úgy gondolták, hogy a természettudományokhoz hasonlóan a politikatudományokban – és így a nemzetközi kapcsolatokban is – fellelhetőek bizonyos törvényszerűségek. Az államok létét elsősorban anyagi tényezők (pl. a gazdaság, területi biztonság) határozzák meg, melyek költséghatékony (úgymond racionális) döntésre kényszerítik a kormányokat. Ezek a döntések pedig objektíven megismerhető és empirikusan vizsgálható okokra vezethetők vissza, akárcsak a fizika törvényszerűségei. A racionalisták kedvelt példája a “homo oeconomicus”, a “gazdálkodó ember” típusára vonatkozik, aki saját érdekeit követve a legkisebb áldozat árán a legnagyobb nyereségre törekszik, mely az államok esetére is vonatkoztatható.

Azért is tekinthető a negyedik vita a második folytatásának, mert a behaviorizmushoz hasonlóan a konstruktivizmus is kétségbe vonja a tudományos megismerhetőség lehetőségét. A természettudományok által alkalmazott módszerek szerintük nem alkalmasak a társadalmi kérdések vizsgálatára. A konstruktivisták meglátása szerint míg a fizikai világ mérhető és objektíven megismerhető, úgynevezett természettudományos tényeken alapszik, addig az emberek által alkotott viszonyrendszerek társadalmi tényekre vezethetők vissza. Különbség van tehát természettudományos és társadalmi tények között. A emberek közötti szabályrendszerek és normák olyan társadalmi tények, amelyek nem függetlenek a résztvevőiktől, tekintve, hogy a társadalom tagjaként minden ember hatással van rájuk és alakítja őket. Ezért a társadalmi tények csak szubjektív módon az egyes – identitásokon és társadalmi helyzeten keresztü –ismerhetők meg. A társadalmi tényeket, ahogy a konstruktivisták állítják, mi magunk hozzuk létre. Ennek megfelelően, ha a nemzetközi kapcsolatok elméletei azt tanítják a fiatal kutatóknak, hogy a nemzetközi rendszer jellegéből adódóan anarchikus, akkor azt tulajdonképpen mi magunk tesszük anarchikussá. Ahogyan a szombati nap - társadalmi - közmegegyezésen alapulva számít hétvégének, ugyanúgy lesz anarchikus jellegű a nemzetközi rendszer, társadalmi konvenciók által. A társadalmi tények megismerésének mikéntje a megismerőtől függ, aki egyben konstruálja is a körülötte lévő társadalmi valóságot. A konstruktivisták szerint a nemzetközi rendszer nem előre meghatározható mechanizmusok szerint működik és nem feltétlenül racionális döntések irányítják annak szereplőit. A társadalmi valóság mindig csak egy interpretált, magyarázott valóság. A racionalisták elsősorban a materiális, gazdasági összefüggéseket veszik figyelembe, de sok esetben az államok ezekkel ellentétes döntéseket hoznak. A humanitárius akciók vagy akár a demokratikus elvek nemzetközi védelme mind olyan döntésekre sarkallják az államokat, amik legtöbbször nem hoznak sem anyagi, sem semmilyen mérhető hasznot.

A racionalistákkal folytatott vita egyik kiemelt pontja az államérdek kérdése. A neorealista illetve liberális irányzatok szerint létezik egy általánosan érvényes és pontosan körülírható  nemzeti érdek, melyen valamennyi állam osztozik. Például minden államnak érdeke, hogy a határai biztosítottak legyenek, a területi integritása szavatolt maradjon vagy, hogy hozzáférjen a gazdasági növekedést biztosító feltételekhez. A konstruktivista megközelítés elveti ezt a nemzeti érdek meghatározását és helyette a normák szerepére hívja fel a figyelmet. Eszerint a nemzeti érdek mint koncepció már önmagában is társadalmi folyamatok eredménye, mely kortól és helytől függően változhat. A konstruktivista megközelítésben a nemzetközi kapcsolatok az egymástól eltérő normák világát jelenti, ahol a nemzeti identitások egymástól eltérő nemzeti érdek fogalmakat teremtenek. Példaként az Európai Uniót szokás felhozni. Azok az országok amik az EU tagjai kívánnak lenni, számos nem anyagi természetű követelménynek is meg kell, hogy feleljenek (például a végrehajtó hatalomnak korlátozottnak és demokratikusan ellenőrizhetőnek kell lennie). A unióba felvételt nyert országoknak sok esetben megváltozik az identitása is, mely által módosulnak a nemzeti érdekről vallott korábbi nézetek.

Természetesen a nemzeti érdek fogalmáról folytatott diskurzus ennél jóval mélyebb és számos másik téma felmerült a konstruktivisták és a racionalisták vitája során. Ide kell érteni az államok szocializációját, a kultúra szerepét vagy akár a hatalom fogalmának meghatározását. A negyedik vita azért volt különösen termékeny, mert számos addigi szempontot képes volt új megvilágításba helyezni. A “dobozon kívüli” (out of the box) gondolkodás rámutatott a külpolitikai elemzés korlátaira és a nemzetközi politikaelmélet egyoldalú előfeltevéseire. Mint minden iskolának, így a konstruktivizmusnak is több irányzata alakult ki az idők során, melyek közül a legfontosabbak a nemzetközi-központú, államközpontú és radikális konstruktivizmusok. A negyedik vita jelentősége abban is fellelhető, hogy utat nyitott az úgynevezett kritikai elméletek térnyerése előtt. Az addigi elméletek alapvetéseivel szembefordulva a nemzetközi kapcsolatok elméletei közé tartozó feminizmus és posztkolonializmus nem pusztán megismerésre törekedett, hanem a változás elérésére is. A kritikai elméletek többsége szerint a nemzetközi politikaelmélet az elmúlt évtizedekben a fennálló rendet nem csak megismerte a vizsgálódásaival, hanem legitimálta is azáltal, hogy elfogadta annak a működési kereteit. 

Kétségtelen, hogy a negyedik vita hozta az eddigi legnagyobb változásokat a nemzetközi kapcsolatok tudományának történetében. Az értelmezési lehetőségek bővülésével azonban új kihívások is jelentkeztek. A racionalista és konstruktivista, illetve kritikai elméletek közötti vita egyre nehezebbé válik azáltal, hogy teljesen más fogalmi kereteket használnak a felek. A nemzetközi kapcsolatokról szóló viták mindenesetre nem eldőlnek, hanem új fázisokba érkeznek. A világ működésére adott válasz pedig nem cél, hanem maga az út, ezért különösen fontos, hogy a vita ne hagyjon alább és a versengő elméletek folytassák a párbeszédet.