A 2006-os függetlenségi népszavazás, ahogy a cikksorozat második részéből kitűnt egyik nagy hozománya Milo Đukanović, valamint a DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja - Demokratska Partija Socijalista Crne Gore) számára az volt, hogy az európai uniós integráció, elől immáron elhárult Szerbia kerékkötése. Ahogy látjuk, a csatlakozás kérdése 2023-ra is kiemelt kérdés maradt, az a probléma a montenegrói politika számára, mellyel kapcsolatban minden pártnak határozott véleménnyel rendelkezik.
A 2006-os függetlenedés nemcsak megerősítette Đukanović pozícióját, de jóval nagyobb mozgásteret is adott a DPS-nek, valamint az ország örökös vezetőjének, már ami a külpolitikát és a külgazdaságot illeti. Az európai uniós integrációban végletekig bízó, valamint azt a zászlajára tűző kormányzatnak, azonban a 2000-es évek elejétől új külpolitikai partnere akadt: Oroszország. Az alumíniumháborúk lezárását követően számos orosz oligarcha és üzletember keresett portfóliójába új montenegrói elemeket, melynek köszönhetően megszületett Sveti Stefan orosz tulajdonú luxusszállodája, vagy éppen Budva kikötővárosa elnyerte új nevét: „Moszkva a tengeren”.
Az orosz előretörés és térnyerés legjelentősebb eleme mégis a Podgorica melletti alumíniumkombinát orosz kézbe kerülése volt, amelyet „Putyin kedvenc oligarchája” Oleg Deripaska kaparintott meg. Deripaska már a 2000-es évek elején feltűnt Montenegróban, a Đukanović vezette DPS mellett, majd mint utólag kiderült még a függetlenségi népszavazás siekre mellett is áldozott saját vagyonából. Nem véletlen, hiszen egy független Montenegróban a 2000-es évek elején megkaparintott alumíniumkombináttal 2006-ot követően egyeduralkodóvá válhatott volna. Ezzel az ügylettel azonban Pandora szelencéjét nyitotta ki. Az alumíniumkombinát tulajdonlásának és működésének elharapódzó vitájában a montenegrói kormányzattól, nemzetközi könyvvizsgáló cégeken keresztül a teljes montenegrói gazdaságig mindenki érintetté vált az évtized végére. Bár az alumíniumkombinát kérdése jól jelezte Moszkva szándékait Montenegró irányába, ezzel párhuzamosan az európai uniós integráció – bár csigatempóban, de – haladt. Montenegró az európai uniós integráció érdekében Đukanović vezetésével 2008-ban még Koszovó függetlenségét is elismerte, remélve, hogy az út a közösségbe nem csak könnyebbé, de gyorsabbá is válhat ezzel az aktussal. Már amennyiben előrelépésnek lehet nevezni a tagjelöltségi státusz elnyerését 2010-ben, valamint a csatlakozási tárgyalások megkezdését 2012-től.
Đukanović belpolitikai kihívásait tekintve egyszerűen summázható a függetlenséget követő több, mint egy évtized: a DPS és Đukanović minden voksolást – legyen szó parlamenti- vagy elnökválasztásról – megnyert. Pontosabban Đukanović és pártja más-más indulóval, vagy koalíciós partnerrel megnyerte az összes választást egészen 2020-ig. Bár Đukanović ebben az időszakban kétszer is visszavonult a politikától, a nép szolgájának a szerepében kétszer is visszatért, így alig töltött hivatali időn kívül pár évet. A legfontosabb tisztséget, a DPS elnöki címét ugyanakkor mindvégig megőrizte.
A felhők ugyanakkor már 2014-ben kezdtek el gyülekezni Đukanović és kormányzatának feje felett, és mindez kapcsolatba hozható Oroszországgal. A Krím annektálását (2014) követően az európai uniós integráció és az európai irányelvekkel összhangban Podgorica is csatlakozott a Moszkva ellen kivetett szankciókhoz. Ennek következtében az addig barátinak tekinthető viszonyt látványos elhidegülés váltotta fel. Az elhidegülésnek ugyanakkor korántsem ez volt a valós oka, hanem sokkal inkább az a „húzd meg-ereszd meg” taktika, melyet Đukanović és pártja a NATO kérdésében képviselt. A „Fekete hegyek országának” a NATO csatlakozását és problémáját csak a nemzetközi, kiemelten a földközi-tengeri történések ismertével érthető meg.
Az 1970-es évek óta a Szovjetunió, majd Oroszország a szíriai Tartusz kikötőjében állomásoztatta és szerelte a Földközi-tengeren szolgáló hadihajóinak egy részét. (Erra azért volt szükség, mert az 1960-as évek albán–szovjet szakítását követően egyszer már „kidobták” az egykori szuperhatalmat a Nyugat-Balkán egyik kikötőjéből.) A szíriai polgárháború kitörése miatt Moszkva 2013 után új, biztonságosabb kikötőt próbált magának találni a Földközi-tenger medencéjében. Az akkor még nem NATO-tag Montenegró ideális helyszínnek tűnt. Nyilvánvalóan a NATO tagállamok a Földközi-tenger partján „kiestek” a lehetséges helyszínek közül, így a potenciális országok között Egyiptom, Ciprus, valamint Montenegró merültek fel. E miatt 2013 környékén több orosz delegáció érkezett Montenegróba, a hírek szerint Kotor, vagy Bar kikötőjének a használatbavételét akarták megszerezni. A mai napig nem tudni pontosan, hogy mi történt ebben az időszakban, ugyanakkor az évtized első fele óta lassan zajló NATO csatlakozást a Đukanović kormányzat 2015 végén egy belpolitikai válság „bevállalásának” árán is felgyorsította. A közvélemény irányába az üzenet egyértelműnek tűnt: „nem fogunk kikötőt adni Oroszországnak”. Nem csak kikötőt nem adott Montenegró Oroszországnak, de a két ország közti rossz viszony 2016-ra egy puccskísérletben csúcsosodott ki, melynek a 2023. március 19-ei elnökválasztásban még lesz szerepe.
A NATO csatlakozási folyamat tárgyalásait követően, a 2016-os parlamenti választások előestéjén futótűzként járta be a montenegrói, majd a világsajtót, hogy puccskísérletet szerveztek a kormányfő és a kormány ellen. A kormánymédia, valamint a kormány keretezései szerint az eseményeket az orosz- és szerbbarát ellenzéki erők szervezték annak érdekében, hogy megakadályozzák az ország csatlakozását a NATO-ba.
A puccskísérlet következtében 12 szerb és montenegrói állampolgárt tartóztattak le, helyeztek vád alá, majd 2017-ben indult meg a büntetőeljárás velük szemben. A puccsügy során a montenegrói bíróság 2021-es ítélete szerint belgrádi átszállással érkeztek GRU ügynökök (Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Vezérkarának Felderítő Főcsoportfőnöksége) Montenegró területére. A vádak szerint a két ügynök fegyverekkel és pénzzel látta el a választások napján puccsot végrehajtani készülő csoportot. Magának a puccskísérletnek a lefolyása, valamint a pontos eseménytörténetnél azonban az orosz befolyás megértéséhez sokkal fontosabb az, hogy tágabb kontextusban vizsgáljuk az eseményeket. Bár a 2021-es ítélethirdetést követően a bíróság perújítást rendelt el, a puccskísérlet azóta is beárnyékolja a montenegrói–orosz és a montenegrói–szerb kapcsolatokat.
Ha a montenegrói–szerb kapcsolatokról beszélünk nem szabad megfeledkezni 2019-ről. Ekkor ugyanis Đukanović és pártja megpróbálta Belgrád hatalmának még mindig jelen lévő letörését valamint a nemzetépítés felgyorsítását megvalósítani. Alig pár hónapon belül tömegtüntetések törtek ki, barikádok emelkedtek Montenegró szerte és az események azóta is azt üzenik Đukanovićnak: a szerb ortodox egyházzal egy konfliktus a hatalmába kerülhet bárkinek. Így volt ez a 2020-as választások során is.
