A jogelméletben alapvetően három hagyományos irány létezik, amelyek a 20. század közepéig teljes mértékben meghatározták a jogi gondolkodást. Ezek a pozitív jogi gondolkodás, a természetjogi gondolkodás, valamint a szociológiai jogelmélet iránya. A hatvanas években azonban új felfogás jelent meg, amelynek következtében a jogelméleti irányzatok száma nagymértékben megnőtt. Rendhagyó módon, az újonnan megjelent irányzatok nem a három nagy irányzat folytatásai voltak, hanem jellemzően több tudományterületet is érintettek. 

A kortárs elméletek létrejötte nagy hatással volt a tudománytörténet alakulására, mivel megjelenésükkel meggyengült a jogászi normatív elméletek, vagyis a klasszikus elméletek meghatározó szerepe.  A klasszikus elméletek ugyanis jogászi elméletek, mivel a jogi tudás által, azt alapul véve igyekeznek megválaszolni a jogelméleti kérdéseket, illetve normatív elméletek is, mivel nemcsak a jogi problémák struktúrájával foglalkoznak, hanem arról is szó esik, hogy a jogi jelenségről az elmélet fényében hogyan kellene gondolkodni. Ezek az elméletek tehát a hetvenes évek végére a jogi gondolkodásmód megváltozásának, illetve egyéb tényezők hatásának a következtében jelentősen háttérbeszorult. 

Tegyünk említést arról, hogy milyen okok állnak az újszerű gondolkodásmód megjelenése mögött! Miért jöttek létre az olyan kevert irányzatok, mint például a jog és közgazdaságtan vagy a jog és pszichológia? Ezen területek megjelenésének hátterében jellemzően az áll, hogy a jogi jelenségek vizsgálatába megpróbálják beépíteni egy másik tudományterülete szemléletmódját, vagy kutatási eredményeit.

Hogyha a filozófia nyelvfilozófiai területéről ejtünk szót, mindenképpen meg kell említünk John L. Austin nevét, aki rendkívül nagy befolyással volt arra, ahogyan napjainkban a világunkat szemléljük. Hatása tetten érhető a filozófiában, valamint a társadalomtudományok számos területén, köztük a jogtudományban is. 

Elsősorban nyelvfilozófiával foglalkozott, ami korábban nem tartozott a filozófia érdeklődésének középpontjába. Austin tevékenysége előtt a filozófia inkább olyan, minden tudományterületet érintő kérdésekre fókuszált, amelyekre az adott tudományterület nem fordított figyelmet. Hatására azonban a filozófia figyelme gyorsan a nyelvfilozófia felé fordult, mivel Austin úgy vélte, hogy ahhoz, hogy képesek legyünk válaszokat találni a világot érintő kérdéseinkre, először érdemes közelebbről megvizsgálnunk azt az eszközt, amellyel a közléseket és a megállapításokat tesszük a világgal kapcsolatban, ami pedig nem más, mint maga a nyelv.

John L. Austin (1911-1960) Oxfordban volt a filozófia tanszék vezetője. Mint sokan mások, ő is részt vett a második világháborúban, de nem a fronton harcolt, hanem a brit titkosszolgálatnál volt, ahol egy elemző egységet vezetett. Csapatával a normandiai partraszállást készítették elő a dezinformáció terén, többek közt neki köszönhető, hogy a németek Calais-nál várták a támadást, és így a vártnál sokkal kevésbé volt véres a hadművelet. Egyetemi munkájában a nyelv felé fordult, azt állította, hogy a filozófia csak úgy működhet tovább, hogyha a hétköznapi nyelv használata felé irányul. A nyelv elméleti, logikai felfogása helyett inkább a nyelv mindennapi használatával érdemes foglalkozni. Egyáltalán nem írt sokat, azonban fő művével, a Tetten ért szavak (How to do things with words) című alkotásával alapjaiban véve változtatta meg a társadalomtudományok és a filozófia történetét. 

Már a mű megszületése is érdekes és sokat elárul Austinról. Az 1950-es években meghívták a Harvardra vendégelőadásokat tartani (William James Lectures), és a diákok jegyzetei alapján gépelték le a szöveget amivel aztán Austin három évig dolgozott. Austin szerint jogelméleti szempontból fontos tisztázni, hogy a nyelvet nem csupán arra használhatjuk, hogy megállapításokat tegyünk a világról. Hogyha jobban megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy a nyelvet alkalmazhatjuk arra, hogy állításokat fogalmazzunk meg, ezeket Austin tényállításoknak (konstatívumoknak) nevezi, valamint egyes esetekben bizonyos cselekvéseket is végrehajthatunk általa, ezt nevezi Austin beszédaktusoknak (performatívumoknak). 

Alapvetően azért teszünk megállapításokat, azért alkotunk állításokat, hogy leírjuk világunk egyes elemeinek aktuális állapotát vagy hogy lefektessünk egyes tényeket. A beszédaktusokat nem arra használjuk, hogy valaminek beszámoljunk az aktuális állapotáról vagy hogy lefektessünk egy tényt, hanem azzal, hogy kimondunk valamit, részben vagy egészében végrehajtunk valamilyen cselekedetet. Erre a tettre pedig jellemzően nem is hivatkoznánk úgy, hogy mondtunk, kimondtunk valamit, hanem sokkal inkább magára a tevékenységre utalnánk és úgy tennénk róla említést, hogy megtettünk valamit. Az egyszerűbb megértés érdekében ezt szemléltessük néhány klasszikus példával:

(Pa) „Igen, akarom (úgymint: kijelentem, hogy törvényes feleségemül akarom venni az itt megjelent X. Y.-t)!” — ahogyan egy házassági szertartás során elhangzik.​ 

(Pb) „Ezt a hajót Queen Elizabeth-nek nevezem el!” — mondják, s a pezsgősüveget a hajó törzséhez csapják.​

(Pc) „A karórámat a fivéremre hagyom!” — amiként egy végrendeletben áll.​

(Pd) „Fogadok egy ötösbe’, hogy holnap esni fog!”​

A beszédaktusokról nem állapítható meg, hogy igazak vagy nem, hanem csupán azt vizsgálhatjuk meg, hogy megtörténnek-e vagy sem. Beszédaktusokkal a hétköznapi életünk során is számtalan alkalommal találkozhatunk, akár egy egyszerű párbeszéd alkalmával is, azonban a jog területein belül rendkívül nagy gyakorisággal észlelhetjük a megjelenésüket. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon hogyan állapítható meg, hogy egy beszédaktus mikor következik be és mikor marad el. Ennek megválaszolására létrehoz egy rendszert, ami elképesztően emlékeztet a szerződések érvényességével és érvénytelenségével kapcsolatos rendszerre. 

A beszédaktusok külső, társadalmi feltételei, hogy (1) legyen egy hagyományos, közmegegyezésen alapuló eljárás, mint a fenti példában a házasságkötésnek, vagy a hajók elnevezésének a módja. Ha cselekedni szeretnék valamit a szavaimmal, de nincs mögötte társadalmi megállapodás, akkor a cselekedetet nem tudom végrehajtani a szavaim által.  A következő, hogyha van ilyen eljárás, akkor annak (2) az adott esetben meg kell felelni. Továbbá, (3) az eljárás minden résztvevőjének helyesen és (4) maradéktalanul (tehát minden lépését) végre kell hajtania. A külső feltételek mellett van azonban két belső, szubjektív felétel is, amikkel akár vissza is lehet élni, ha látszólag az eljárás meg is valósult. A belső feltételek, hogy (5) azonosulnunk kell azzal, amit mondunk, ezután pedig (6) ténylegesen így is kell viselkednünk, tartanunk magunkat hozzá. A jog az egyik leghatékonyabb társadalmi megegyezés, jól megmutatja, hogy a megállapodásokat nagyon jól fel lehet erősíteni állandósult eljárásokkal, az előre meghatározott viselkedéssel. A jogban ezáltal szavakkal építünk fel egy világot, az intézmények, amelyek körülöttünk működnek a nyelven és a szavakon alapulnak. 

Ahogy Austin gondolkodásmódja, előadásai is rendhagyóak voltak. Rendszeresen tartotta meg úgy az óráit, hogy leadta az anyagot, majd a következő órán elmondta, hogy az előző alkalommal elhangzottak miért nem állják meg a helyüket. A magyarázatai végén arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen felesleges megkülönböztetnünk a tényállításokat és a beszédaktusokat, mivel ha jobban belegondolunk, észrevehetjük, hogy minden megnyilatkozásunk három tengelyből tevődik össze. Az első a tényközlés (lokúció), ahol érdemes foglalkozni az állítás igazságtartalmával. A következő az, amikor a szavaink eredményeként arra számítunk, hogy valami várt a külvilágban bekövetkezzen (illokúció). Végül pedig a személyes adottságok játszanak szerepet, azaz, hogy ki, milyen módon és mit mond, valamint az milyen hatást tesz másokban (perlokúció).