Thatcheri hagyaték

Skócia és Nagy-Britannia az 1707-es „Acts of Union” óta elválaszthatatlannak látszottak. A történelmi egyesülés egyik oldalán egy felszállóágban lévő Anglia állt, az Egyesült Királyság pedig – benne Skóciával –a történelemben teljesen egyedülálló sikertörténetté vált a következő századokban. Az „Unió” egy közös értékekre épülő, élő, kézzelfogható valami volt: elég csak a világháborúk idején mutatott figyelemreméltó összetartásra gondolnunk.

A skót függetlenség ügye tehát a kevesek ügye volt – egészen a nyolcvanas évekig. Ekkor két dolog történt: a globális folyamatoknak köszönhetően a brit nehézipar nagy részben leépült (ami Skóciát, ha lehet, még érzékenyebben érintette, mint Angliát) és a Margaret Thatcher által meghirdetett neoliberális politika elkezdte leépíteni a brit jóléti államot. Skócia ekkoriban vált a Thatcherrel szemben álló, baloldali Labour Party bevehetetlen bástyájává.

„Devolution will kill nationalism stone dead”

A nemzeti, függetlenségpárti eszme elkezdett megerősödni Skóciában. Ennek nagyon egyszerű oka volt: miközben a Labour-szavazó Skóciában folyamatosan gyengültek a konzervatív Tory-k (1997-re egyetlen konzervatív MP sem maradt) Nagy-Britanniának 1979-től egészen 1997-ig konzervatív kormánya volt. Ennek következményeképp igencsak megnőtt az igény Skóciában egy bizonyos szintű önállóságra. Egy népszavazás után az 1998-as „Scotland Act” megalkotta a skót nemzeti parlamentet: ez a folyamat a tetszetős „devolution” nevet kapta. A Holyrood-i parlamentet Westminster abban a reményben engedte összeülni, hogy a nagyobb autonómia kielégíti a skótok önkormányzati igényeit, és így sikerül az elégedetlenséget a szélsőségek helyett moderált keretek között tartani – azaz, hogy segít „feloldani” a skót nacionalizmust. A Labour-be tartozó George Robertson 1995-ben így értékelte a folyamatot: „Devolution will kill nationalism stone dead”, vagyis “A decentralizáció megöli a nacionalizmust.”

A nemzetiek a kanyarban előznek

Az eredetileg nacionalista, konzervatív Scottish National Party ekkorra már elkezdett nyitni a túlnyomórészt baloldali érzelmű skót szavazók felé is. A „devolution” megindulása után már nem a nemzeti érzületet tápláló jelképek, hősök és irodalom határozta meg őket, hanem nagyfokú szociális érzékenységet tanúsítottak, és elsősorban a demokratikus deficitet rótták fel Westminsternek. Azaz: nem csupán egyes törvényekkel vagy intézkedésekkel szemben léptek fel, hanem megkérdőjelezték a brit kormány legitimitását Skócia felett, és egy igazságosabb országot kínáltak szavazóiknak politikai termek gyanánt. 2007-re váratlan módon odáig jutott a helyzet, hogy az SNP megverte a Labourt és a legnagyobb párttá vált Holyroodban. Alex Salmond vezetése alatt ezután 2011-ben képesek voltak megformálni az első többségi kormányt, és ezen felbátorodva 2014-ben népszavazásig juttatták a skót függetlenség ügyét.

Take back control!

A függetlenségi népszavazást akkor a ‘Leave’ oldal vesztette el: 2014-ben Skócia nem hagyta el Nagy-Britanniát, Salmond pedig lemondott; helyette Nicola Sturgeon vette át az első miniszteri posztot. Úgy tűnhetett, hogy a skót függetlenség kérdése megint takaréklángra kerül — azonban 2016-ban valami egészen váratlan történt: Nagy-Britannia az EU-ból való kilépés mellett döntött. A skótok ezt nem akarták. 67,2 százalékos részvétel mellett a skót szavazók 62%-a a ‘Leave’ ellen szavazott. Sturgeon és pártja újra zászlajukra tűzték a függetlenség ügyét, és kilátásba helyezték egy független Skócia újbóli csatlakozását az Európai Unióhoz.