A csúcspontot az esztendőben mindenféleképpen a Húsvét jelenti, amely igazi civilizációt meghatározó ünnepkör, terjedelmes előkészülettel: negyven böjti nappal, és köztük hat nem böjti, hanem ünnepi vasárnappal – hiszen az Úr napja nem lehet más, csak ünnep.
De magának – a Virágvasárnappal kezdődő – Nagyhétnek is megvan a drámai lejtése és emelkedése. És micsoda ív ez! A meghatározó jellemzője a bizonyosságnak és a bizonytalanságnak a kettőssége – tudjuk, de mégcsak nem is sejtjük.
Hadd magyarázzam el, miben áll a remény és a bizonyosság teremtő feszültsége e nagy drámai héten. A feszültség lényege, hogy minden mai keresztény ember pontosan azért keresztény, mert beemelte az életébe Krisztus föltámadásának, ezáltal pedig mindenki föltámadásának a kétségtelen bizonyosságát – ezt nevezik a keresztények hitnek. Vele jár annak megvallása, hogy ki üdvözítette és üdvözíti a világot.
A nagyhét drámája, lejtése és emelkedése viszont szépségtani, esztétikai szempontból, ezáltal pedig lelkiségi, spirituális szempontból is csak akkor átélhető, ha az események újrajátszásának résztvevőiként nem a föltámadás biztos tudatával veszünk részt rajta – hiszen e bizonyosság az első századi kortársaknak, hitünk első nemzedékének egyáltalán nem adatott meg.
A lényeget nem éli át az az ember a keresztrefeszítésnek a történelemfordító óráiban, aki – mintegy karosszékben – úgyis tudja a happy endet. „Már láttam ezt a filmet” – mondhatnánk ilyenkor; esetleg a szívünkben már előre is tekernénk egy picit. A történet drámaiságának mélyére viszont csakis akkor jutunk, ha mindig, újra és újra, kortársként, először látjuk e történetet.
Egy nagy ember életének utolsó egy hetét követjük végig. Pedig olyan ígéretesen indult! A dicsőséges bevonulás a népének a fővárosába, Jeruzsálembe, még akár a hatalomátvétel kísértését is rejtegette azok számára, akik elsősorban evilági, közéleti boldogsághozóként tekintettek a vándortanítóra.
A baljós sejtelmek akkor uralják el a piciny, tizenkét fős legszűkebb közösséget, amikor Isten megszabadító átvonulásának az ünnepi vacsoráját számára a legutolsóként harangozza be a mesterük. Kiderül, hogy egy áruló is van a csapatban; és hogy a tanító életének a legutolsó estéjén nem képesek vele virrasztani és imádkozni még a legkiemelkedőbb követői sem, akiknek pedig vezetői szerepet kéne ellátniuk. Talán maguk sem hitték el, hogy valóban ilyen közel a vég.
Pénteken órák alatt lezajlik a per, a hatalmas téthez képest tragikusan gyorsan. A halálraítélés sokkolja a tanítványokat, akik féltik az életüket, és nem tudják értelmezni a történetet az isteni üdvterv szempontjából: azonnal szétszélednek, elrejtőznek külön-külön. Még nem jött el az ő idejük – mi már tudjuk az egyháztörténetből, hogy János kivételével mindannyian vértanúságot szenvednek majd néhány év múlva, végül ebben is követve mesterüket.
Az egész húsvéti idő olyan, mint egy dráma, vagy egy zenemű. A harmadnapi föltámadás a halál sötét csendjébe szakad bele, minden szempontból teljesen váratlanul, sőt hihetetlenül. Ma úgy mondanánk, az esemény nem plauzibilis, egyenesen kontrafaktuális. A keresztények olyannyira hihetetlennek tartják, hogy pontosan a föltámadás, az üdvösséghozás elfogadásától számítják a hitet, az új, keresztény közösség szervező erejét.
Éppen az ünnepnek ez az összetettsége, a drámai fölvonásokra tagolódása teszi lehetővé, hogy életünk különböző szakaszaiban mi magunk, illetve éppen most az életük különböző szakaszaiban lévő emberek együtt, gyümölcsöző módon tudjanak bekapcsolódni a földi léptéket meghaladó isteni drámába.
A virágvasárnapunkon elszaladhat velünk a ló, ugyanakkor éppen észnél is lehetünk. A kultúrákat megalapozó Nagycsütörtökünket – az Úrvacsora, az Eucharisztia, a szentmise szereztetési helyét – követheti árulás. Mindenkitől elárulva pedig még mindig reménykedhetünk egy igazságos tárgyalásban, perben, ahol a jó bíró előtt majd minden helyreáll, kiderül, és napvilágra jut.
Életünk mélypontján, a lélek sötét éjszakáján, átélhetjük a teljes magunkra hagyatottságot, az egyedül maradást. Akár elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy olyannyira várt, áhított és bizalmunkba fogadott lelki vezetőnk, a sorsunk remélt jobbra fordítója távoztakor hogyan építjük újjá nulláról a közösséget, amelyet elhagytak a kiválasztott vezetői is. Kiben bízhatunk ezentúl?
Nagypénteken a világ Isten kezébe rakja a folytatást. A terveink dugába dőltek; amit eddig értettünk hitről, Istenről, Egyházról, az élet értelméről, totális kudarcnak tűnik föl. Mink marad akkor, ha Isten is itthagy minket, a megtestesülésének tartott tanító pedig alászáll a poklokra? Ami marad, az a meghódolás, az önátadás, a vereségnek és a tanácstalanságnak a beismerése.
A nap, amelyre az egész keresztény civilizáció fölépül, nem pusztán a nagyszombati napszentülettel elkezdődő Harmadnap, a Húsvétvasárnap. Hanem – ugyanilyen mértékben – az utolsó vacsora utáni sötétben elkezdődő Nagypéntek. Az isteni dráma ezen mélypontja teszi lehetővé, hogy a keresztény emberek ne csak az örömüket, a sikerüket, a diadalukat, a győzelmüket tartsák isteni dolognak. Hanem a kudarcaikat, a vereségeiket, a fájdalmaikat, a szenvedésüket, a magányukat is. A bűneiket ezentúl az Istennel találkozás helyévé képesek alakítani.
Az emberi élet e határpontjai nem végleges bukások, hanem az önátadás helyszínei. A kínt szenvedő, a barátaitól cserbenhagyott, az életprojektjének szétesését a halálában még végigkövető istenember drámai alakja a vonatkoztatási pontja marad egy belőle kisarjadó olyan civilizációnak, ahol az életértelmet nem egyéni sikerben mérik, sokkal inkább hatástörténetben. Gyümölcséről ismerjük meg a fát, hát még a keresztfát.
Ahogy telnek az Egyháznak az évszázadai és az évezredei, a keresztény ember e drámai hullámzásba kapcsolódik be, és teszi azt magáévá, teszi magát elérhetővé, majd résztvevővé az isteni drámában. Sosem tudjuk, mint hoz a nagyheti holnap: minden nap átélésének megvan a maga föladata.
Ahogy telnek a keresztény ember életének esztendei, úgy válik a húsvéti hitvalló bizonyosság és a reménykedő bizonytalanság egyre megélhetőbb, élettapasztalattal alátámasztott feszültséggé: hittel megvallom, tehát tudom; de vajon az átélés és a reménykedő bizonytalanság drámájában idén is föltámad-e értünk Krisztus, üdvözítve a világot?
-
Borítókép: Resurrection, Andrea Mantegna, 1457-1459. Tempera on panel, 70 cm × 92 cm
