Képzelje bele magát a kedves olvasó a következő helyzetbe: az Amerikai Egyesült Államok keleti partján fekvő egyetemen ül egy osztályteremben. A hamarosan kezdődő nyilvános diplomácia szeminárium kezdetét várja. Gondolatait még a brazil lakótársával folytatott reggeli beszélgetés részletei foglalják le, aki tíz éves kanadai kiküldetését követően jelenleg a Yale Egyetemen folytat kutatást a meddőség lehetséges kezelési módjairól. Elmélkedésnek a korábbi román teniszválogatott, jelenleg egyetemi professzor hangja vet véget. Üdvözli a mai nap vendégoktatóját, aki a következő napra a Yale-n kitűzött disszertációvédése előtt még időt szánt arra, hogy kutatásáról beszámoljon az érdeklődő hallgatóknak. Az Oroszországban született, gyermekkorában Örményországba, majd 20 évesen az Egyesült Államokba költözött fiatal kutató megköszöni a meghívást, majd belekezd tevékenységének bemutatására. Mi fán terem az állampolgári diplomácia?

            Az állampolgári diplomácia az az elgondolás, miszerint az egyes állampolgároknak joga, sőt kötelessége az, hogy személyes kapcsolatokat építve, kézfogásról kézfogásra elősegítsék hazájuk külkapcsolatainak alakulását. Az állampolgári diplomatákat országuk egyfajta nem hivatalos nagyköveteként kell elképzelni, ez a pozíció azonban nincs megbízólevélhez kötve. Tulajdonképpen bárki megszerezheti és viseli is ezt a címet, aki külföldi emberekkel kerül valamilyen módon kapcsolatba. Az állampolgári diplomácia azonban az egyes csereprogramok során érhető a legkézelfoghatóbban tetten. Amikor ugyanis ilyen kezdeményezések során egy család vendégül lát egy látogatót, akkor olyan személyes kapcsolatok alakulhatnak ki, amelyekben megvan a lehetőség arra, hogy idővel hivatalos államközti diskurzusok és tárgyalások csatornáiként, alapjaiként szolgáljanak. Amennyiben ezek a programok a kormány által finanszírozottak, úgy az állampolgári diplomáciát a nyilvános diplomácia egy alapvető alkotóelemének lehet tekinteni. Ez a tevékenység nem csak támogatja a külpolitikai célkitűzéseket, hanem túl is mutat rajta, hiszen számos olyan nemzetközi kezdeményezéssel találkozhatunk, amely független a kormányzati programoktól. De mi motiválja a köz- és magánszektort az állampolgári diplomácia terén mutatott szoros együttműködésre?

Az Egyesült Államokban a szeptember 11-i terrortámadásokat követően fokozott figyelem hárult a nyilvános diplomáciára. Számtalan ajánlás és tudományos cikk írójának különböző, sokszor egymásnak ellentmondó javaslataiban egy álláspont volt közös: a kormány által támogatott nemzetközi csereprogramok bebizonyították értéküket, az ebből származtatható előnyök teljeskörű kihasználása érdekében pedig további kiterjesztésük szorgalmazandó. Lee Hamilton, a 9/11 Bizottság társelnöke elmondta, hogy a nemzetközi oktatás, képzés a lehető leghatékonyabb eszköz az amerikai külpolitika kezében. A bizalmatlanságot eltörli, a megértés kötelékét erősíti, emellett ösztönzi a nemzetek közötti megbékélést. Hasonló eredményt hozott az USA nagykövetei által kitöltött kérdőív is: a diplomaták az Egyesült Államok nyilvános diplomáciai eszköztárában a külügyminisztérium International Visitor Leadership Programját (IVLP) ítélték a legértékesebb konstrukciónak. Dean Rusk korábbi amerikai külügyminiszter vélekedett úgy, hogy a diplomaták munkája nem érhet révbe a különböző szervezetek és intézmények, valamint az egyes állampolgárok által elvégzett munka nélkül, hiszen csak ők képesek egyéni, érzékeny és személyes kapcsolatokat kialakítani. Elihu Root, William McKinley és Theodore Roosevelt elnöksége alatt szolgáló had-, illetve külügyminiszter álláspontja szerint a jövőbeli konfliktusok elkerülése végett elengedhetetlen, hogy az állampolgárok megértsék a nemzetközi kapcsolatok rendszerét és azok építésében, illetve fenntartásában aktív szerepet vállaljanak. A szintén külügyminiszterként szolgáló Colin Powell évtizedekkel később tette hozzá, hogy az állampolgári diplomaták szerepének jelentősége abban rejlik, hogy ők képesek a világ nagy kérdéseit az amerikai embereknek a lehető legközvetlenebb módon hazahozni.

Az állampolgári diplomácia alkalmazása mögött meghúzódó nemzetérdek szemléltetését követően érdemes megvizsgálni a hétköznapi „nagykövetek” álláspontját is. Az USA külügyminisztériuma által Törökországba küldött előadó, Alan Kumamoto egy metaforával szemléltette a nyilvános és az állampolgári diplomácia között fennálló kapcsolatot: Isztambult két zsúfolt függőhíd köti össze, ezentúl azonban a vízen folyamatosan igyekeznek a kis komphajók, összekapcsolva a két parton élő embereket. Míg a hidak a hivatalos, nyilvános diplomáciát szemléltetik, addig a kishajók jelképezik az állampolgári diplomáciát. Egymást kölcsönösen megerősítve és kiegészítve, a nyilvános és az állampolgári diplomáciát összeköti a közös cél: a kapcsolatok építése. Az egyes csereprogramokban önkéntesként résztvevő személyek meglátása szerint a mindennapi embereknek gyakran könnyebb is diplomatikusnak és hatékonynak lenni, mint egy hivatásos diplomatának, mivel bármiféle rejtett szándék nélkül tudnak leülni egy közös asztalhoz.

Az állampolgári diplomácia számos előnyének szemléltetését követően az óra vége felé közeledve azonban fény derül ezen eszköz határaira is. Mennyire lehet hatékony ugyanis egy olyan, emberi kapcsolatokra épülő módszer, amely nem képes megakadályozni azt, hogy két rendkívül sok közös ponttal rendelkező nép, akik között a legmagasabb számú a határon átnyúló házasságok száma, szemben álljon egymással egy háborús helyzetben? Az állampolgári diplomácia képes támogatni egy állam külpolitikai célkitűzéseit, azonban önmagában azokat megvalósítani nem tudja. Lényeges alapként ugyanakkor szolgálhat. Bár már 1990 előtt is léteztek külföldi tanulmányi lehetőségek, azonban ironikus módon a hidegháború és a vasfüggöny jelentette az ösztönzőt arra, hogy kialakuljon az igény a hasonló akadályok leküzdésére és szélesebb skálájú csereprogramok megvalósítása révén megkezdődjön a párbeszéd a különböző háttérből érkező emberek között.

A kedves olvasó a nap végén hazafelé tartva a választott közlekedési eszközét (kerékpár) illető néhány csodálkozó tekintet közepette immár másként gondolkozik a közelgő húsvéti meghívásáról is: az nem lesz más, mint az amerikaiak által oly sikeresen alkalmazott vacsoradiplomácia iskolapéldája. Lehetőség arra, hogy két állam „képviselői” összejöjjenek és tapasztalataikat megosztva tanuljanak egymástól – egymásról. Elvis Presley németországi szavaival élve, amit itt teszünk, az vissza fog hatni hazánkra és életmódunkra. Rajtunk múlik miként szemlél minket a világ. Merjünk útnak indulni, vágjunk neki a Boszporusznak kishajónkkal és legyünk méltó nagykövetei hazánknak.