Eltekintve a fenti kijelentés vizsgálatától, megütheti a szemünket az „alkotmányozó hatalom” kifejezés. Az alkotmányjogban jártasabbak fejében egyből megszólalhat az a bizonyos csengő, hogy az alkotmány és az ebből a szóból képzett minden összetétel alapvetően államhoz kapcsolódó fogalmak, mit keresnek tehát Európai Uniós környezetben?
A kérdés jogos, egyben pedig rávilágít a politikai kommunikáció és a jogi nyelvezet közötti különbségekre is. A következőkben röviden összefoglalom, hogy miért pontatlanság az, amikor egyes politikusok alkotmányról, alkotmányozó hatalomról beszélnek ilyen összefüggésben.
Az első ilyen nagyobb horderejű eset, amikor ezt az alapvetően államhoz kapcsolódó fogalmat használták EU-s dokumentumra, 2002-2004 volt, amikor Alkotmányszerződésnek nevezték el a tagállamok közötti leendő alapszerződés tervezetét.
Egyesek – például az akkori események egyik magyar szereplője, Martonyi János - szerint ez egyenesen hozzájárult ahhoz, hogy a francia és a holland polgárok leszavazták népszavazásokon a tervezetet, ugyanis olyat láthattak bele az alkotmány szóba, amitől ők is tartottak.
Az alkotmány-fogalmak és alkotmányos hagyományok legalább annyira sokszínűek az EU különböző országaiban, mint amennyira sokszínű nyelvek és kultúrák terén maga Európa. Hogy csak egy megkülönböztetést említsünk: a francia hagyomány szerint az alkotmány lényege egy új uralmi rend megalapozása, a jogalkotás legitimálása. A forradalmak által kevésbé érintett brit-német ( és ide kapcsolható a magyar hagyomány is) hagyomány szerint azonban az alkotmány a fennálló rendet szorítja keretek közé, korlátozva azt, hogy mit tehet és mit nem tehet meg.
A két megközelítés nem zárja ki egymást, sőt lehet alkalmazni bizonyos aspektusaikat az Európai Unióra, teljes egészében azonban nem lehet ezekkel a nemzetállami szókészletekkel leírni azt. Nem állam, nem is nemzetközi szervezet, de akkor mi az EU?
Egy olyan nemzetközi szerződéskötési képességgel bíró jogi személy, amely államok önkorlátozása által jött létre, de amely nem rendelkezik teljes szuverenitással, sem alkotmánnyal. A Közösséget létrehozó szerződések és a Lisszaboni Szerződés pontos megnevezése az alkotmányos szerződés.
Az alkotmányos szerződések a két nagy minta közül a némethez állnak közelebb, a hatalomkorlátozó alkotmányos hagyományt ( fennálló hatalom korlátozása) képviselik, mivel a felek, akik a szerződést kötik, szuverén hatalommal rendelkeznek, de arról a szerződés megkötésekor nem mondanak le teljesen, hanem egy részét felsőbb szintre ruházzák át. Ilyen konstrukcióban jött létre az Észak-német Szövetség (Norddeutscher Bund), amely az első modern német állam volt a XIX: században.
Az alkotmányos szerződés fő problémája, hogy az így kialakult új jogalany mennyire válhat függetlenné az őt létrehozó államoktól? A választ sejtjük: még ha formálisan az is lehet, informálisan nem, - elég csak az Európai Bizottság mindenkori elnökének megválasztására, és az ezzel kapcsolatos német-francia játszmákra utalni - ezért is megfelelőbb szerződésről, és nem alkotmányról beszélni.
Ettől függetlenül, ha lazítunk egy kicsit a dogmatikai merevségünkön, felfedezhetünk-e alkotmányos elemeket és funkciókat a mai Európai Unióban? Mint fentebb is jeleztük, igen, de ezek az elemek nem kapcsolhatóak össze egymással, egy-egy elmélethez és ahhoz kötődnek, hogyan határozzuk meg egy alkotmány tartalmát.
Az alkotmány uralommegalapozó szerepét preferálók ugyanakkor azt emelik ki, hogy a Szerződések új, addig soha nem látott egyéni szabadságjogokat vezettek be, amelyek egyben az Unió legitimációját is adják, mert az újonnan konstituált jogrend a polgári jogok garantálása által közvetlenül az egyénekhez kapcsolódik.
Megint mások úgy vélik, hogy az alkotmány maga az EU és a tagállamok között létező közhatalmi viszony. Itt az alkotmány normatív tartalmát teljesen figyelmen kívül hagyják, ezen funckionalista szemlélet szerint az alkotmányosság az integráció status quójának szinonimájává válik.
A fentiekből is látszik, hogy bár a vita az „európai alkotmányról” nagyon élénk, de főleg értelmezési és fogalom-meghatározási kérdések körül zajlik, ezért sokak számára unalmasnak hathat. Annyit megállapíthatunk következtetésként, hogy jelenleg az Európai Unió nem rendelkezik alkotmánnyal, és az alkotmányosság elemei is csak erőltetten és töredékesen jelennek meg. A vita tovább folytatódik a két fél között: az egyik tábor szerint dogmatikailag kizárt, így a jövőben sem képzelhető el semmiféle EU-s alkotmány – itt a szó „egységes dokumentumban lefektetett legfőbb jogforrás” szerinti értelmét értve – mások szerint lehetséges ez a szcenárió.
Utóbbi azt feltételezné, hogy a németről a francia, azaz az uralommegalapozó hagyomány felé mozdulna a közösség, ehhez azonban alkotmányozó hatalom ( pouvoir constituant) is szükségeltetik. Az alkotmányozó hatalom az esetek döntő többségében egy nép kell legyen, habár a németek kialakítottak „népmentes” elméleteket is, illetve nemrég megfogalmazódott egy európai alapnorma, mint alkotmányozó hatalom léte is.
Az alkotmányozó hatalom eredeti és „mainstream” defínicióját azonban a francia forradalom egyik ideológusa, Sieyés abbé adta, aki szerint „az alkotmányozó hatalom eszméje egy alkotmányozásra kész, az alkotmány tartalmát illetően nem elkötelezett nemzet szabad és egyenlő polgárainak önmagukat kötelező aktusára vonatkozik”.
Akárhogy is nézzük, a fenti aktus EU-s szinten csakis egy összeurópai népszavazással tudna megvalósulni, ez azonban azt feltételezné, hogy a nemzetállamok önként háttérbe szorítják magukat és magukra nézve kötelezőnek ismerik el a saját szempontjukból „idegen” emberek döntését. Nem szükséges ecsetelni, hogy ennek mennyi a realitása, arról nem is beszélve, hogy azt az „egységes európai népet” sem látni a közvélemény-kutatásokban.
