Bár Kelet-Közép-Európából nézve szerencsésnek tűnik az a társadalom, ahol nem az infláció, az aszály (vagy az április hideg) miatt károkat szenvedett mezőgazdaság, esetleg egy szomszédban dúló háború szolgáltat témát az embereknek, ha jobban a felszín alá nézünk, itt is egy végzetesen megosztott közvéleményt fogunk találni.
A 2022 októberében hatályba lépett „csak az igen jelent igent” törvény egy elég egyszerű szabályt fogalmaz meg: ha valaki a másik fél beleegyezése nélkül megsérti annak szexuális szabadságát, bűncselekményt követ el. Ennek legenyhébb esetében egytől négy évig, hüvelyi, anális vagy orális behatolás esetén azonban négytől tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A szöveg szerint a beleegyezés csak akkor áll fenn, „ha azt szabadon, olyan cselekményekkel által juttatják kifejezésre, amelyek az eset körülményeit figyelembe véve egyértelműen kifejezik az érintett személy akaratát”.
A törvény nem titkoltan válaszreakció arra az elmúlt években elszaporodott jelenségre, hogy a szexuális erőszak bűncselekmény elkövetői arra való hivatkozással ússzák meg kevesebb büntetéssel, hogy áldozatuk is hozzájárult az aktushoz, vagy nem tiltakozott az ellen. (Az egyik ilyen ügyben, egy 14 éves lány megerőszakolásakor egyenesen azért minősítették az enyhébb cselekmény szerint a bűntettet, mert az áldozat drog és alkohol hatása alatt állt!).
A legnagyobb vihart kavart eset 2016. júliusában, a pamplónai bikafuttatás előestéjén rendezett utcai ünnepségen történt, amikor öt sevillai férfi megerőszakolt egy 18 éves helyi lányt, amiről videót is készítettek. Először csak enyhébb, 9 éves büntetést kaptak, mivel a felvételeken mozdulatlan, csukott szemű áldozat viselkedését valamiféle beleegyezésnek értékelték a bíróságon. A közfelháborodás hatására másodfokon azonban 15 évet szabtak ki.
2023. február 16-án aztán újabb jogszabályok mentek át a spanyol felsőházon: Európában elsőként bevezették a fizetett menstruációs szabadságot, valamint azt, hogy a 16 év feletti spanyol fiatalok önállóan dönthessenek az abortuszukról és a (jogi) nemváltásukról.
A korábbi szabályozás szerint két év hormonterápiának kellett megelőznie azt, hogy egy saját bevallása szerint „rossz testbe születő” személy nemét megváltoztassák a papírjaiban, mostantól viszont már a nemváltoztatási kérvény benyújtása után 3-4 hónappal is átírhatják a kérvényező nemét a hivatalos iratokban.
A 12-13 éveseknél ehhez bírói, a 14-15 éveseknél szülői jóváhagyásra lesz szükség, 16 év felett azonban bárki önállóan dönthet a kérdésben. Ez azért is érdekes, mert 2015-ben (pont a fent említett nemi erőszaktevések elszaporodása miatt is) 13-ról 16 évre emelték a beleegyezési korhatárt. Így Spanyolországban jelenleg egy 15 éves és 364 napos gyerek élete nem kicsit változik meg: egy nap múltán a törvények egyebek mellett feljogosítják az abortuszra és a születési nemének átírására is.
Ezek a törvénycsomagok tipikus példái annak, hogyan lehet egy közfelháborodást váltó ügyből induló egyszerű jogszabály-szigorításból egy radikális baloldali agendát beemelni egy ország jogrendjébe. Szintén tipikusnak nevezhető a februári törvénycsomag magyarországi sajtóvisszhangja: a progresszív, kormánykritikus média egytől egyig a menstruációs szabadság úttörő jellegét emelte ki a címekben, míg a jobboldali médiumok a nemváltoztatásra helyezték a hangsúlyt.
A fenti törvények mögött egy ember áll: Irine Montero, Podemos-párti egyenlőségügyi miniszter. A Podemos a jelenleg hatalmon lévő baloldali koalíció kisebb pártja, amely mindössze 26 képviselőt delegál a 350 fős alsóházba.
Montero a karizmatikus volt pártvezér, Pablo Iglesias élettársa, karakteréhez jól illenek ezek a progresszív intézkedések, a kiváló politikai érzékkel rendelkező kormányfő, a szocialista Pedro Sánchez pedig rá is bízta a „balhét”, amikor 2021 nyarán a saját pártjából való szocialista miniszterét leváltva az egyenlőségi tárca fejévé tette.
A transztörvény – bár vitathatatlanul nagy többséggel ment át a 2019 novemberében megválasztott parlamenten – közel sem talált egyöntetűen üdvözlésre a spanyol társadalomban. Ráadásul – magyar szemnek és fülnek szokatlan módon – nem politikai oldalak között, hanem gyakran azokon belül alakul ki nézetkülönbség.
Így kerül – legalábbis ebben az ügyben – egy oldalra a katolikus egyház és a „klasszikus” feministák, akik a március 8-i nemzetközi nőnapon egy nagyszabású felvonulást is tartottak a nők jogaiért, Montero lemondását követelve. Eközben a radikális feministák támogatásukról biztosították a minisztert.
Utóbbiak különböző tanulmányokkal is megkísérelték alátámasztani a törvény időszerűségét, de ezek önleleplező módon inkább csak a radikális baloldali propaganda veszélyeit mutatják: a tanulmányok szerint a nemváltók száma az elmúlt öt évben ugrásszerűen megnőtt az autonóm közösségekben, elsősorban Valenciában, Katalóniában és a főváros környékén.
Valenciában 2016 és 2021 között 10 000 százalékkal (!), Katalóniában 2012 és 2021 között 7000 százalékkal nőtt a transzneműséggel kapcsolatos esetek száma (ideértve a kórházi konzultációtól kezdve a tényleges kezelést), az érintettek pedig nagyrészt fiatalok voltak.
Józan ésszel nehezen elképzelhető, hogy ez a növekedés természetes folyamat lenne, (még ha alacsony is volt a bázis) és ne lenne hozzá köze a propagandának.
Megosztott a szocialista párt, és kisebb mértékben ugyan, de a jobboldali Vox-on belül is vannak viták. A Voxon belül a mérsékeltebbek csak a gyerekek jogai és védelme miatt emeli fel a szavát (hiszen Spanyolországban is 18 év a nagykorúság határa, így kiskorúak abortuszáról és nemváltásáról beszélhetünk), a kevésbé mérsékeltek pedig a a biológiai meghatározottság talaján állva a felnőttek nemváltását is ellenzik.
A kérdés – amely arra vonatkozik, hogy a húszas években Spanyolország továbbhalad-e a Benelux és észak-európai országok útján, vagy pedig konzervatív fordulatot vesz – nagyban függ a jolly joker és minden közvélemény-kutatás szerint pole pozícióba kerülő Néppárttól (PP), amely adott esetben választhat, hogy a Voxot vagy a szocialistákat veszi-e maga mellé a 2023 decemberi parlamenti választások után. A Néppárt – nevéhez és a nyugat-európai trendekhez hűen – azonban vonakodik élesen állást foglalni a transztörvény kérdésében, a parlamenti szavazáskor is tartózkodott.
Bár Spanyolország vallásos országként, egyfajta katolikus bástyaként élhet a szemünkben, a közelmúltbéli felmérések szerint nem nagyon lóg ki a nyugat-európai átlagból, ahol az emberek körülbelül ötöde nevezhető erősen vallásosnak. (Spanyolországban ez az arány 21 százalék.) Ugyanakkor az országnak kétségtelenül vannak nagyon erősen vallásos és konzervatív régió, a katolikus egyház pedig országosan is komoly bázissal rendelkezik, ezért egyáltalán nem magától értetődő, hogy a spanyoloknak a transztörvénnyel és az abortusz-szabályozással olyan országokhoz kell csatlakoznia, mint Dánia, Hollandia vagy Norvégia.
Persze számos okból – hogy csak egyet említsünk: az Európai Unióval való jó kapcsolat megőrzése miatt, amely kiemelten fontos az ország gazdasági fejlődéséhez – a 2020-as lengyelországihoz hasonló abortusz-szabályozás is elképzelhetetlen, még egy konzervatív politikai fordulatot követően is. Adódik tehát a kérdés: merre tovább, Spanyolország?
