Sir Roger Scruton neve manapság olyan körökben is hivatkozási alap, amely körök tagjairól egyébiránt okkal feltételezhető az életmű mélyreható ismeretének hiánya. Kelet-Közép Európában – így Magyarországon is – mindez ugyanakkor aligha véletlen. A brit konzervativizmus meghatározó egyénisége a keleti blokk fennállásának idején érdeklődéssel figyelte a régióban zajló politikai történéseket, egyszersmind mély empátiával viseltetett a szovjet diktatúrától sújtott országok sorsa iránt.
Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygonkról? című művében Scruton az ökológiai szemlélet konzervatív alapjainak lefektetésére vállalkozik. (A műről a filozófus-esszéista munkásságát bemutatni hivatott, Scruton nyomában elnevezésű sorozat negyedik részében Schiffer Andrással beszélget az életmű kiváló hazai kutatója, Hörcher Ferenc.) A téma irodalmának imponálóan széleskörű ismeretéről tanúskodó, olvasmányos, helyenként kifejezetten lírai és emelkedett könyvében a szerző a XX. század második fele óta mind látványosabbá váló környezeti válság számos kérdését érinti. Így egyebek mellett foglalkozik e válság mibenlétével, tudományos és társadalmi összefüggéseivel, valamint a „zöld” gondolat politikai filozófiai vonatkozásaival. Bírálja a kortárs környezetvédelmi diskurzust és ír a piac mint gazdasági intézmény természetéről, továbbá arról a szerepről, amit a piac a válság kezelésében őszerinte betölthet. Zárásképpen a maga nagyon is gyakorlatias elemekkel átszőtt cselekvési javaslatait fogalmazza meg.
A könyv – megítélésem szerint – egyik legsikerültebb, Heimat és élőhely című hetedik fejezetében Scruton arra a kérdésre keresi a választ, hogy honnan ered az önfeláldozás és az áldozatkészség. Szerinte ugyanis ezek a vonások tehetik képessé az embert arra, hogy ösztönszerű, pillanatnyi vagy rövidtávú késztetésein felülemelkedjen, élőhelyeit és környezetét pedig ennélfogva épségben őrizze meg az eljövendő nemzedékek számára. Válaszát azon alapvető motiváció köré építi fel, amelyet ő maga ’oikophiliának’, azaz az otthon szeretetének nevez. Amint írja, az oikophilia „olyan erkölcsi, esztétikai és spirituális érzelmekben jut kifejezésre, amelyek áthatják és átalakítják a világunkat, olyan biztos otthont hozva így létre mindennapi kényszerűségeink közepette, amely az utánunk következő nemzedékeket is szolgálni fogja.”
Scruton a társadalmat – Burke-öt követve – a holtak, az élők és a még meg nem születettek szövetségeként láttatja. Az élők a holtak iránti tiszteletből adódóan törődve gondozzák a rájuk örökségként hagyott, a jövő számára pedig őnáluk „letétbe helyezett vagyont”, és arra törekszenek, hogy azt minél maradéktalanabbul adhassák tovább a majdan megszületők részére. Ahelyett, hogy – miként Burke szerint a francia forradalmárok – ezt a vagyont az élők a maguk által előidézett szükségletek kielégítésére fordítanák. Ennek következménye ugyanis – ahogyan Scruton emlékeztet – magas infláció, összeomló oktatás, valamint a hagyományos társadalmi és egészségügyi intézmények eltűnése volna. A holtak tisztelete és az elkövetkezendő nemzedékek iránt érzett gondoskodás, amely érzések forrása egyaránt a szeretet, a társadalom generációkon átívelő szemléletének biztosítékai. Scruton olvasatában ez a szemlélet az alapja a közös otthon, a környezet ápolásának, megbecsülésének és védelmének is.
Az eltérő időben élő nemzedékek közötti, valamint az otthonhoz való ragaszkodás és hűség kötelékeit ugyanakkor Scruton – akárcsak Burke – csakis az alulról jövő kezdeményezéseken és a közvetlen emberi kapcsolatokon keresztül tartja megerősíthetőnek. Ezek szintén az otthon iránti elköteleződésből sarjadhatnak ki, illetve annak révén válnak egyáltalában megélhetővé. Scruton következésképpen – vérbeli és következetes konzervatívként – elutasítja az állam felülről érkező beavatkozását.
Ehelyett – az ökológiai gondolkodás őhozzá képest merőben más szellemi előképekből merítő képviselőihez hasonlóan – a felelősséget érző egyének együttműködésében, a helyi közösségek önigazgatásában és önrendelkezésében, alkotó és cselekvő erejében hisz. Abban, hogy a környezeti válság egy lehetséges megoldásának letéteményesei az alulról, hálózatosan szerveződő, öntudatos és autonóm civilek társulásai, amelyeket Scruton – Burke alapján – ’kis körök’-nek nevez. A kis körök tagjai pedig a helyhez és az egymáshoz fűződő szolidáris viszonyukból fakadóan sajátjuknak érzik a közös cselekvést, és közösnek az ügyet, amelyhez pedig a hely, a ’locus’ kapcsolja őket. A közös cselekvés és a közös ügy a kötődést erősíti; szemben az állami-kormányzati cselekvés frontális parancsaival, amelyek csupán a felelőtlenséget és a közös ügytől való eltávolodást. A kis körök tagjai felelősséget éreznek és vállalnak az otthonukul szolgáló hely iránt, a kezdeményezést éppen ezért bátran magukhoz ragadják, ha annak oltalmazásáról van szó.
Az otthon, az ’oikosz’ Scruton fölfogásában az a hely tehát, amely közvetít az egymást követő nemzedékek között; ahol együtt él a múlt, a jelen és a jövő. A múlt a jelenre hagyományozódik, amely azt megőrizve és folyamatosan javítgatva organikusan építi fel a jövőt. A megőrzésre törekvés ösztönzője azonban korántsem a nosztalgia. Sokkal inkább az a vágy, hogy az otthon szeretete „maradandó tudatként élhessen a maradandó dolgok között.” Az oikophilia az alapja a többes szám „második személy perspektíváját” kínáló közösségi együttélésnek, amelynek keretében az egyén személyiséggé érik és megtanulja értékként tisztelni például a takarékosságot, a tisztaságot és a tiszteletadást. Ennek révén haladható meg a környezetre puszta áruként tekintő instrumentális szemlélet, de ez az alapja a politikai rendnek és a polgári társadalomnak is. Hiszen a törzshöz, nemzethez tartozás érzése ugyancsak a közös terület, a közös otthon iránti vonzalomból ered. Ez teszi lehetővé, hogy számára idegenekkel az ember demokráciában éljen, és ideiglenesen el tudjon viselni olyan feltételeket is, amelyek őrá nézve pillanatnyilag vagy rövid távon hátrányosak.
Scruton gondolatai az otthon szeretetéről, a családi értékek tiszteletéről és a nevelődés helyszíne iránti szolidaritásról nem csak szívmelengetőek, de iránymutatást is nyújtanak. Arra irányítják rá a figyelmet, illetve annak megbecsülésére és gondozására szólítanak fel, amink van; ahelyett, hogy nagyszabású víziókat tárnának az olvasó elé mindenható technológiai megoldásokról, geo- vagy társadalmi mérnökösködésről, idegen bolygók kolonizációjáról. Egyúttal azt is világossá teszik, hogy az oikoszhoz való kötődés híján az ember elidegenedik önmagától, a globalizált gazdaág viszonyai közepette fogyasztóvá silányul, otthontalanná válásával pedig elveszíti a képességét arra, hogy környezete felé a megőrzés szándékával forduljon. Scruton gondolatai megfontolásra érdemesek. Ha a Földet a Scruton-i értelemben vett közös otthonunkként laknánk, talán képesek volnánk épségben továbbadni azt a soron következő nemzedékek számára. Tájaink, környezeti kultúránk és erőforrásaink tisztelete mellett pedig mindez igaz lehetne a Kárpát-medencére és ránk, magyarokra is.
