Az összességében 90 százalékban albánok lakta Koszovó északi részén viszont a tömbben élő szerbek alkotják a többséget. Ott a szerb dinárt elfogadják fizetőeszközként, szerb nyelvűek az utcanevek, a hivatalos iratok. Szinte minden szempontból Szerbiához kötődik a három szerb többségű község Koszovó helyett. Így tulajdonképpen sem Szerbia, sem Koszovó szuverenitása nem érvényesül teljes mértékben. Szerbia ugyanis a szakadár tartománya függetlenségének el nem ismerésével annak nagyobbik –albán többségű– részén semmiféle hatáskörrel nem bír, míg Koszovó az Ibar folyó által megosztott Mitrovica városának északi részétől gyakorolja rendkívül szűk körben szuverenitását.

Terhes előzmények

A balkáni puskaporos hordón belül Koszovó különösen robbanékony terület. Elég csak arra gondolni, hogy a szakadár albán Koszovói Felszabadító Hadsereg által 1998-ban kirobbantott gerillaharcokra válaszként a Milošević vezette −Szerbiára és Montenegróra apadt − ún. Kis-Jugoszlávia a koszovói polgári lakosságot is sújtó válaszcsapásokat mért. Mintegy félmillió koszovói albán el is menekült otthonából. Viszontválaszként a NATO-erők bombázták Jugoszláviát. A súlyos áldozatokkal járó fegyveres összetűzések ráadásul hosszabb periódust ölelnek fel. Nem pusztán az 1998/99-es események, hanem évtizedekre visszanyúlóak a térségben az albán és a szerb etnikum közötti atrocitások. Az 1950-es években zömében az albánok sérelmére léptek fel a szocialista Jugoszláviát vezető Josip Broz Tito belügyminisztere, Aleksandar Ranković által irányított különleges rendőri alakulatok, amelyek zömében illegális fegyverbegyűjtéssel indokolt, olykor vérfürdővé fajult akciókat hajtottak végre. Sok koszovói albán menekült el ekkor Törökországba. Rankovićot más keményvonalas kommunistákkal együtt 1966-ban leváltották. Koszovóban ekkortól az albán etnikum követelései erősödtek fel. Tartományi státus helyett köztársaságit követeltek − köztársaságként ugyanis kezdeményezhették volna a kiválást Jugoszláviából − és lényegében egy párhuzamos államiságot építettek ki. Beszédes a szamizdatban terjesztett albán nyelvű újság neve is: „Bujku”, vagyis „Bojkott”. A Belgrádból irányított központi hatalommal zömében csendes ellenállással konfrontálódtak a koszovói albánok.  Tulajdonképpen az 1990-es években a délszláv háborúk kitörésének is nagyobb esélye volt Koszovóban, mint Szlovéniában és Horvátországban. Azonban mégis utóbbiban került sor a záróakkordra. A hosszú évtizedek alatt görgetett, jelentős részben feloldatlan feszültség a rendezést csöppet sem könnyíti meg. Különösen, mivel Koszovó és Szerbia abban a kardinális kérdésben sem tud megállapodni, hogy Szerbia elismerje Koszovó függetlenségét.

EU-s kártyával a tárgyalóasztalhoz

Mivel mind Szerbia, mind Koszovó távlati céljai között az EU-tagság szerepel, ezért az Unió azzal a feltétellel folytat mindkét féllel tárgyalásokat, ha egymással is békésen, a tárgyalóasztal mellett rendezik a vitás kérdéseket. A kisebb-nagyobb megszakítással a mai napig tartó, Belgrád–Pristina dialógus 2011 óta tart. (Brüsszeli dialógusokként is hivatkoznak rá, mivel többnyire az EU fővárosában kerül sor a tárgyalásokra a legmagasabb, államfői vagy kormányfői részvétellel, azonban Washingtonban is tartottak találkozót.) Szerbia úgy vállalta a részvételt, hogy deklarálták: a tárgyalás egyetlen fázisában sem köteles elismerni Koszovó függetlenségét. Az első körben a felek közötti regionális gazdasági együttműködésről, a szabad mozgásról, valamint a jogszabályok betartásáról egyeztettek elvi síkon, illetve a távközlés, a légi közlekedés, a vámkezelés, az ingatlan-nyilvántartás és az anyakönyvvezetés összehangolásáról is tárgyaltak.

A megemészthetetlen méretű nagy falatot, az ,,elefántot” Koszovó függetlenségének Szerbia általi elismerése helyett apró, technokrata szeletekre bontva kezdték a felek megenni. Ezek a fentiek mellett az áramszolgáltatás, az iskolai végzettségek kölcsönös elismerése, Koszovó részvétele regionális szervezetekben, valamint az azóta is megoldatlan, és számtalan, fegyveres összetűzésekig is eszkalálódó gépkocsi rendszámtábla-kérdés.
A szerb többségű községek ugyanis saját, a koszovóitól eltérő rendszámtáblákat állítanak ki, amelyeket Koszovó nem ismer el (az országhatárt viszont Szerbia nem ismeri el, adminisztratív körzethatárt említ). 2011-ben összesen hét tárgyalási kört tartottak és az alábbi eredményt érték el: megállapodtak a Szerbia és Koszovó közti országhatár, vagyis a szerbiai terminológiát használva: adminisztratív határ közötti szabad személy- és járműforgalomról, az egyetemi diplomák kölcsönös elismeréséről, Belgrád elfogadta a „Koszovói Vámhatóság”-feliratú bélyegző használatát, valamint Koszovó részvételét a regionális szervezetekben. A tárgyalások ezen, első szakaszát úgynevezett technikai dialógusokként tartják számon, mivel zömében technikai részletkérdéseket rendeztek.

A második szakasz érdemben 2013-ban zajlott Ivica Dačić akkori szerb és Hašim Tači koszovói kormányfő között és ezek eredményeként aláírták a Brüsszeli megállapodásként is ismert, a Belgrád és Pristina közötti kapcsolatok normalizálásáról szóló megállapodást. A dokumentumban rögzítették a kilenc, szerb többségű község, mint a Szerb Községek Közössége különleges jogállását, másrészt elismerték, hogy a koszovói rendőrség a három tömbben álló, szerbek lakta északi községekben is intézkedhet.

A párbeszéd erőszakos cselekmények hatására gyakran megszakadt. 2018-ban koszovói szerb politikust gyilkoltak meg, illetve Koszovó 100 százalékos vámot vetett ki a szerbiai és a bosznia-hercegovinai árukra. Az Európai Unió azonban folyamatosan a tárgyalások folytatására buzdította a feleket. 2020-ban Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök és Avdulah Hoti koszovói miniszterelnök kétszer is találkozott Brüsszelben és elmozdították a holtpontról a két fél közötti tárgyalássorozatot. Megállapodtak az eltűnt és elüldözött személyek nyilvántartásáról, a kisebbségi közösségek jogviszonyáról, az egymással szembeni pénzügyi követelésekről.

Ami miatt a szerb szélsőjobb hangosan tiltakozik

Az Európai Unió 2023 februárjában közzétette a Koszovó és Szerbia közötti kapcsolatok normalizálódásáról szóló javaslatát. A dokumentum a francia és a német kormány által 2022-ben korábban elkészített tervezeten alapul, ezért francia–német javaslat vagy a Macron–Scholz javaslat néven is ismert. A javaslat ugyan nem mondja ki fehéren-feketén, hogy Szerbia elismeri Koszovót, azonban a Szerbia által szinte kivétel nélkül használt eszközt, Koszovó nemzetközi szervezetekhez csatlakozásának ellenzését kizárja.   
A javaslat ismertetésekor a szerb parlamentben a tettlegesség határáig fajuló heves szóváltás alakult ki. A Dveri és más jobboldali pártok Vučić lemondását követelték és hazaárulással vádolták. Országszerte demonstrációkat is tartottak tiltakozásukat kifejezve. Vučić pragmatikusan annyit mondott, hogy attól még, hogy ha Szerbia tiltakozik, a többségi döntéshozatal alapján más államok megszavazzák Koszovó tagságát a nemzetközi szervezetekben. Nyilvánvalóan a leginkább fájó Szerbia számára Koszovó ENSZ-tagsága volna. Pristina viszont jelezte, hogy addig nem kezdeményezi felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, amíg a Biztonsági Tanács mind az öt állandó tagja azt nem támogatja. Tekintettel arra, hogy sem Oroszország, sem Kína nem ismerte el Koszovó függetlenségét, nem szerepel napirenden az ENSZ-tagság kérelme.  

A dialógus értelme

Az, hogy Koszovó Szerbia általi elismerése mindörökké kivitelezhetetlennek tűnő fából vaskarika marad, vagy végül a sok-sok apró engedmény hatására eljutnak odáig, nem látható előre. Szerbia e téren nem áll egyedül. Pillanatnyilag nemzetközi szinten is közel annyi állam ismeri el Koszovó függetlenségét, mint ahány nem. Az EU-ban is az etnikai alapon esetleg elszakadni vágyó kisebbséggel bíró országok, mint Spanyolország, Románia és Szlovákia sem ismerte el Koszovó függetlenségét. A maratoni tárgyalássorozat azonban abból a szempontból kétségkívül hasznos, hogy a tárgyalóasztal távol tartotta a feleket a komolyabb konfliktusoktól. Továbbá a technikai részletkérdésekben történt megállapodások is előmozdították, hogy minél inkább normális keretek között élhessék a hétköznapjaikat a térség lakói.