A jövőnk szempontjából döntő jelentőségű, hogy mint a gyakorlat embere – vezető, döntéshozó, elemző, tudós, állampolgár, szülő vagy értelmiségi – milyen viszonyrendszert tételezünk föl a gazdaság, a társadalom és a környezet között.
A gazdaság az emberi társadalmak létezésének anyagi alapja: a társadalom tagjai itt termelik meg és osztják el az elemi létfeltételeiket biztosító javakat. Amint A nagy átalakulás című művében Polányi Károly hosszan bemutatja, gazdasága minden emberi társadalomnak volt, ideértve az ősközösségeket, az ókori kultúrákat és a feudalizmust is. A társadalmi kapcsolatok azonban nem voltak szükségszerűen gazdasági természetűek is, a gazdasági tevékenység pedig jellemzően a szükségletek társadalmi méretű kielégítése érdekében folyt. Az ipari forradalmaktól kezdődően ugyanakkor a gazdaság egésze annak egy sajátos, eredetileg elkülönült intézménye, a piac logikája szerint kezdett szerveződni. Ebben a logikában a rendelkezésre álló természeti és gazdasági javak ára, a kereslet és a kínálat határozzák meg a javak eloszlását. Ez hasznos, mert hatékony, és lehetővé teszi az egyébként szűkös erőforrások helyettesítőinek megtalálását vagy megteremtését. Az a gazdaság, amely teljes egészében a piac logikája szerint szerveződik és működik, a piacgazdaság: a társadalmak anyagi fundamentumának egy történelmi léptékkel mérve nem túlságosan régi formája.
Ezt mutatja, hogy a jólét és az életminőség általános zsinórmértéke az adott évben az adott ország határain belül lezajló piaci tranzakciók összességét kifejező mérőszám, a GDP (gross domestic product) lett. A gazdaság súlyának megnövekedése egyrészről azt is jelenti, hogy egyre több társadalom él egyre magasabb színvonalú anyagi körülmények között. Az viszont, hogy a gazdasági növekedésnek alárendeljük a természeti környezetet, és arra a piaci logikának megfelelően más javak előállítása és termelése céljából következmények nélkül hasznosítható tőkeként tekintünk, súlyos, helyreállíthatatlan károkat okozott benne.
Az ebből fakadó veszélyeket felismerve az ENSZ 1992-ben Környezet és Fejlődés Konferencia címmel szervezett tanácskozást Rio de Janeiroba. Ennek előzményeként a Közgyűlés Norvégia volt miniszterelnöke, Gro Harlem Brundtland asszony vezetésével elkészíttette a Közös jövőnk című jelentést, amelyben első alkalommal jelent meg a fenntartható fejlődés koncepciója. Eszerint a környezet, a társadalom és a gazdaság nem kezelhetőek egymástól elkülönült, önálló területekként, ezek a tényezők közösen alkotnak egy nagy rendszert. Ebben pedig egyik alrendszer sem terjeszthető ki a másik alrendszer rovására anélkül, hogy maga a rendszer fenntarthatatlanná ne válna. Azaz, az ökológiai problémákat nem lehet tisztán egyeleműként értékelni: azok éppúgy társadalmiak és gazdaságiak is. A megoldást kínáló politikai döntéseket tehát a környezeti, társadalmi és gazdasági szempontokat egyaránt mérlegelve és figyelembe véve szükséges meghozni és végrehajtani.
Hogy van-e fejlődés; ha van, fenntartható-e; hogy fenntartható-e a fenntartható fejlődés gondolatköre – ebben a bejegyzésben sem megerősíteni, sem megcáfolni nem célom. A koncepció bizonyos elemeinek tanulmányozása ugyanakkor hasznos következtetéseknek lehet a táptalaja. Ha ugyanis a fenntartható fejlődés elvének őszinteségével kapcsolatosan fogalmazhatóak is meg kételyek, létezik olyan modell, amely viszont egészen biztosan fenntarthatatlan: ez az ún. gyenge fenntarthatóság.
A gyenge fenntarthatóság modelljében a környezet csupán egy a gazdaság alrendszerei közül: tőke, amely értékkel csak akkor bír, hogyha képes hozzájárulni a gazdasági-anyagi jólét növekedéséhez. Ebben a modellben felélése vagy elhasználódása esetén a környezeti tőke gazdasági vagy más, ember alkotta tőkével szükség szerint bármikor helyettesíthető, a gazdaság, a társadalom és a környezet rétegei között pedig laza kölcsönhatás érvényesül. Mivel ebben a modellben a természeti és a gazdasági tőke csereértéke egymással megegyezik, a környezeti tőke mindaddig csökkenthető, ameddig a gazdasági tőke növekedése pótolja és ellensúlyozza az így kieső környezeti tőkét. A környezeti tőke csökkentése tehát a gazdasági tőkébe történő befektetésnek számít. Vagyis, klasszikus példával élve, ki lehet vágni az őserdőt, ha a helyére pálmaolaj és pálmazsír importra gyártása céljából pálmaültetvények telepíttetnek. Ebben az esetben ugyanis a környezeti tőke gazdaságivá alakul át, a rendelkezésre álló össztőke mennyisége a nap végére pedig nem csökken.
A gyenge fenntarthatóság modellje abból az előfeltevésből indul ki, hogy egy jószág ára vagy termelési tényező értéke az erőforrás-felhasználással kapcsolatos helyes döntések meghozatalához szükséges összes információt tartalmazza. Amint azt azonban környezetünk jelenlegi állapota és a lassan a társadalmak – ebben a bejegyzésben is sokat emlegetett – létfeltételeit veszélyeztető ökológiai válság is mutatja, ez nincsen így. A gyenge fenntarthatóság modellje valójában számtalan tényezőt, ún. ökoszisztéma szolgáltatást nem, vagy rosszul áraz be. Egy ipartól érintetlen természeti terület vízmegtartó, talajképző vagy beporzási képessége, a helyi mikroklíma alakításában játszott szerepe, az ott őrzött genetikai források sokszínűsége mind olyan ökoszisztéma szolgáltatások, amelyek értékét nem lehet automatikusan a gazdasági megtérülés mérőszámaira váltani.
Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a piacgazdaság önmagában se nem jó, se nem rossz. Egy adottság, egy eszköz, amely hatékony a szűkös erőforrások elosztásában, az anyagi jólét megteremtésében és terjesztésében. Abszolutizálása – akár bármely más eszközé – rendellenességekhez vezet. „Akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz” – tartja a sok mindenkinek tulajdonított mondás. A társadalmak gazdasági berendezkedését felülről megváltoztatni, új alapokra helyezni kívánó kísérletek ráadásul – amint Lányi András rámutat – mindig az egyéni szabadság kibírhatatlan korlátozásával és a természeti erőforrások esztelen pazarlásával jártak. A megoldás irányai, véleményem szerint, a piacgazdaság mint eszköz felelős alkalmazásában látszanak. A környezeti érdeket figyelembe vevő politikai döntéshozatalban és jogalkotásban, a környezetpolitika integrációjában, az alulról jövő önszerveződésben, a szolidaritásban, a politikai mellett az egyéni felelősségvállalásban, a mértékletességben és a helyi közösségek önrendelkezését tiszteletben tartó gazdaságpolitikában.
