Társadalmi békéről legalább kétféle értelemben lehetne beszélnem. Először is, mint a társadalomelmélettel és a jogbölcselettel foglalkozó társadalomtudós, beszélhetnék a társadalmi békét és a társadalmi küzdelmet középpontba állító, szociológiai jellegű elméletekről, a történelem menetében fölismerve például az osztályharcok történetét, vagy mindenki harcát mindenki ellen, ahol ember embernek farkasa. 

Én azonban nem ezt az utat választottam – bár kétségtelenül ez is nagyon izgalmas volna –, hanem inkább mint római katolikus teológus, a társadalmi békéről az Egyház társadalmi tanításának a fényében szeretnék beszélni. Az Egyház ugyanis „a békesség örömhírét hirdeti” (Ef 6,15), a béke gyümölcsei pedig számosak és sokfélék (Galatáknak írt levél 5,22).

Az Egyház társadalmi tanításáról 

Az Egyház társadalmi tanítása, vagy más néven szociálteológia egy viszonylag új jelenség, a tizenkilencedik század végén az ekkoriban kialakuló politikai és társadalmi világnézetekre válaszul fogalmazódott meg. Alapvetően a modernitás terméke, amely tudomásul veszi a kortárs társadalmak összetettségét, sokszínűségét, pluralitását: vagyis azt, hogy az általa ihletett és belőle forrásozó kereszténydemokrácia csak egy a versengő politikai világnézeteknek, eszmerendszernek a közéleti piacán. 

Az Egyház társadalmi tanítása továbbá úgynevezett köztes szabályokból áll: vagyis több, mint időszerű tanácsok és javaslatok összessége; ugyanakkor kevesebb, mint örökérvényű dogmák, nagyon hosszú tartamban is időtálló vallási tanítások rendszere. Noha az Egyház társadalmi tanítása nagyobb távot, akár egy egész korszakot is átfog, de rugalmasan nyitott az emberiség társadalmi paradigmaváltásainak értő és érzékeny lekövetésére. 

Az Egyház társadalmi tanítása a békével legalább háromféle értelemben foglalkozik: egyfelől, mint benső és személyközi békével, másodszor, mint nemzetközi békével, és harmadszor, mint társadalmi békével. A benső és a személyközi, személyes kapcsolatok békéjén túl tehát rendkívül lényeges kérdéskör maga a társadalmi béke is. 

Aquinói Szent Tamás, és az őt követő skolasztika, valamint a modern újskolasztika meghatározása szerint a társadalmi béke az együttélés rendje az igazságosság alapján. Három szó emelendő ki tehát: az együttélés, a rend, valamint az igazságosság. Minden dolog tekintetében a rendre érdemes törekedni: a rendezettség biztosítja azt, hogy valamely emberi, közösségi jelenség a természetének, vagyis a benső lényegének, a rendeltetésének megfelelő helyen van és erre alkalmas célt szolgál. 

A társadalmi együttélés rendezettségét az igazságosság biztosítja. Az MCC Jogi Iskolájának a mottója, jelmondata is erre utal például: „iustam societatem quærere”, „egy igazságos társadalmat keresve”. Az igazságosságnak több találó meghatározását is ismerjük, de a tomista és a neotomista gondolat általában a sztoikus bölcseletre visszavezethető meghatározást használja: suum cuique tribuere, „mindenkinek megadni, ami jár neki”. 

A társadalmi béke napról napra épül vagy rombolódik, attól függően, hogy vajon a dolgok Isten által akart rendjét követjük, megvalósítva a minél teljesebb igazságosságot; vagy ellenszegülünk az isteni rendnek, és az igazságtalanság erőit tápláljuk és szabadítjuk rá a világra. 

A társadalmi igazságosságot legfőképpen a közéleti és a politikai rendszer kell, hogy megvalósítsa. Az Egyház társadalmi tanítása szerint hűséges állampolgárnak lenni erény, a közéletben és a politikai életben a részvétel pedig (például a szavazás útján, vagy a közbeszédben a véleménynyilvánítás során) erkölcsi kötelességünk. 

Első társadalmi párbeszéd: 

A hit és a tudományok 

A társadalmi párbeszéd egyik terepe a hit és a tudományok kölcsönhatása. Ma már nem az fenyegeti e teremtő feszültséget, hogy a hit rátelepednék a tudományos szakterületekre; hanem éppen ellenkezőleg: a tudomány sokszor bezárja füleit az értékelvű megközelítések előtt, semlegesnek hirdetvén magát; és jelentősen túlterjeszkedik illetékességi körén, továbbá sokszor akár ideológiák befolyása, hatása alá is kerülhet. 

Hit és ész között valójában nincsen ellentmondás, és a társadalmi összhangot, fejlődést és békét az Istentől kapott e két emberi képességnek a gyümölcsöző együttműködése hozza meg. 

 Második társadalmi párbeszéd: 

Az ökumenikus közeledés

A társadalmi párbeszéd egy másik fontos terepe az ökumenikus egységmozgalom. A történelemben túl sokszor dúlta föl Európa békéjét a felekezeti háborúk zaja; és a megosztott, széttöredezett kereszténység sem éppen az életerejéről tesz messze fénylő tanúbizonyságot. 

A nyugati, keresztény civilizációnak, amellett, hogy befejezi a teljesen értelmetlen benső küzdelmét a magvallása ellen; e magvallás egysége (természetesen megint a kiengesztelődött különbségek egységéről van szó) és békéje megteremtésében is példát érdemes mutatnia, ezzel is szolgálva az egész emberi nem megbékélését. 

Az ökumenikus párbeszéd elsősorban a keresztény felekezeteknek a föladata, de az állam támogatással, lehetőségek teremtésével, helyzetbe hozással, és a kivételezés visszautasításával elősegítheti a párbeszédes közeg kialakulását és fönntartását. 

Harmadik társadalmi párbeszéd: 

A vallásközi párbeszéd a vallásszabadság talaján 

A párbeszéd egy harmadik, kiemelkedő terepe a vallásközi párbeszéd, amelyben keresztény szempontból hangsúlyos szerep jut a zsidóságnak és az iszlámnak, de ide tartozik a párbeszéd minden jóakaratú emberrel is. 

A béke (eirénépaxshalomszálem) mindhárom egyistenhívő vallásnak a központi fogalma. A zsidó-keresztény megbékélés fokozása és megszilárdítása civilizációs szempontból is magától értetődő itt, Nyugaton; teológiai szempontból pedig egyenesen önazonossági kérdés. 

Az iszlám világméretekben is döntő szereplő a vallási téren, és – úgy tűnik –, Európa közeljövőjébe is mindinkább belékódolódik. Egy Európába sokkal zökkenőmentesebben illeszkedő iszlám mindannyiunknak a közös érdeke és felelőssége, nehogy e kérdés váljék a társadalmi és a vallásbéke eljövendő mérgesedési pontjává. 

A vallásközi párbeszéd nem önfeladást jelent, éppen ellenkezőleg: megerősödést a saját önazonosságban, ugyanakkor egymás kölcsönös gazdagítását, és a társadalom békéjének a közös szolgálatát. 

Az állam föladata e téren elsősorban a vallásszabadságnak a biztosítása, jogi és más hathatós eszközökkel. A saját államban körülbástyázott vallásszabadság egyszersmind hivatkozási alapot teremt világméretekben is a kölcsönösségre, és – remélhetőleg – könnyebbé teszi a kisebbségi helyzetben élő keresztények életét is. 

 Hit és tudományok, felekezetek és vallások társadalmi párbeszéde csak három kiemelkedő példa a társadalmi békét szolgáló párbeszédes terepekre. Az Egyháznak természetesen a köztes tanítások e társadalmi terepén nincsenek minden részletre kiterjedő, rögtön oldódó megoldásai, hanem ebben is a hívőkre, különösen az értelmiségiekre és a politikai vezetőkre támaszkodik, az ő teremtőerejüket hívja elő.

A vallási és közéleti vezetők és vezető gondolkodók különös felelőssége, hogy a világnézetüknek és a hagyományuknak egyre inkább a béketeremtő, a szelíd viszálykezelő (mediáló), az összetűzéseket megoldó és elsimító eszközkészletét, potenciálját hozzák elő; és így a társadalmi béke és a béke más fajtái egymást erősítsék az emberi közösségben.