Az őszirózsás forradalom hiú reményeket tápláló napjait követően a nyers valóság, az országra váró kilátástalan, reménytelen jövő kopogtatott az ajtón: egyre nagyobb területek kerültek ki Budapest ellenőrzése alól, megindultak a menekültek, miközben az ország maradékának lakossága nyomorgott. A helyzet javulását sokan a békeszerződés megkötésétől remélték. A békekonferencia 1919 januárjában megnyílt, a vesztesek pedig várták az itt megtárgyalt és kidolgozott feltételek alapján megszövegezett békeszerződésüket.
A magyar kormány és a közvélemény türelmetlenül várta a konferencia meghívóját, de az egyre késett. 1919 kora tavaszán – tekintettel a konferencia napirendjére, főképp arra, hogy a legfontosabb vesztessel, Németországgal kötendő békeszerződést kívánták kidolgozni – ez még nem merült fel. Ezt követően viszont a Tanácsköztársaság megalakulása tette lehetetlenné a meghívást, amit majd csak az év végén, a Huszár Károly vezette kormány kaphatott kézhez, és végre elindulhatott a magyar küldöttség.
Az Apponyi Albert vezette, összesen 66 főt számláló delegáció különvonata 1920. január 5-én a budapesti Keleti-pályaudvarról indult el Párizsba. A békeszerződés megkötéséig Budapest tényleges helyzetét a fegyverszüneti megállapodás, illetve különböző jegyzékek, diplomáciai táviratok szabták meg. A Párizsba érkező delegáció korántsem egy baráti államba érkező küldöttség, hanem egy legyőzött ország nagy nehezen elismert kormányának delegációja volt. Ennek fényében már nem is meglepő az a fogadtatás, mely a Gare de l’Est-en, Párizs jól ismert pályaudvarán várta az Apponyi által vezetett társaságot. Mondjuk úgy, hogy udvarias, hűvös és katonás volt. Két napig tartó utazást követően, a delegáció egy szinte üres pályaudvarra érkezett január 7-én reggel 8.15-kor. A peronon kisebb létszánú katonai küldöttség várta a magyarokat, mely mindenféle szertartásosság nélkül gondoskodott arról, hogy a delegáció a lehető legrövidebb úton eljusson a kijelölt szállásra. A békekonferencia nem járult hozzá, hogy a magyar fél Párizsban lakjon, hanem Neully-ben, Párizs nyugati elővárosában, a Château Madrid, egy I. Ferenc által építtetett, majd a francia forradalom időszakában, az 1790-es években lerombolt kisebb méretű kastély nevét őrző szállodát jelölte ki a magyar küldöttségnek. A magyar delegációnak is otthon adó épület története tulajdonképpen a XIX. század közepére- második felére nyúlik vissza. Párizs városa a belle époque-ban egyre kedveltebbé váló, hírneves Bois de Boulogne parkjának szolgáltatásait kívánta bővíteni, így vendéglő kialakításának kötelezettségével adta el a szálló területét. Több átépítés után 1909-re készült el a magyar küldöttség szálláshelyéül is szolgáló, a park észak-nyugati szélén álló neoreneszánsz épület. A Château de Madrid leginkább könnyed mulatónak, vendéglőnek, nem pedig komoly diplomáciai küldöttségek számára épült. A népes magyar delegáció számára nem csak hamar szűkössé vált a szálló, nehézkes volt elhelyezni például a kézi nyomdagépet, hanem gondot okozott az is, hogy a szobákban nem volt íróasztal, nem volt olyan nagyobb helyiség, különterem, ahol a küldöttek összegyűlhettek volna, egyszóval nem olyan hotelről volt szó, amiben huzamosabban, ráadásul egész évben laktak volna. Talán ennek is tudható be, hogy az egyik küldött külön feljegyezte, hogy a fűtés sem működött rendesen.
Az is hamar világossá vált, hogy egyáltalán nem kedves vendégekként, hanem afféle őrizetesként tekintenek rájuk. A kellő humorérzékkel megáldott delegátusok a felügyeletükre kirendelt tiszteket egymás között börtönőrnek hívták, s közben persze igyekeztek a meglehetősen szűkre szabott mozgásterüket tágítani. Ez pedig korántsem volt egyszerű. Párizsba is csak külön engedéllyel, előzetes bejelentés után, detektív kíséretével mehetnek a magyar delegátusok. A kirendelt detektívekre amúgy nem lehetett panasz: udvariasan, diszkréten tették a dolgukat, az engedélyezett párizsi látogatások alkalmával is lelkiismeretesen ügyeltek a küldöttek elszigetelésére. Később, ahogy a küldöttség kezdte kiismerni a helyi viszonyokat, s legfőképpen pedig ahogy megismerte a felügyeletükre rendelt detektíveket, a szigorú őrizet is kezdett lazulni. Egyre többször engedélyezték a városi látogatásokat, így kisebb kulturális programokra is nyílt lehetőség. A szállóban az ellenőrzéshez és a körülményekhez igazítva megszabott rend persze nemigen változott. Este 9 óráig mindenkinek vissza kellett érnie a szállására. Aki később érkezett, az nem csak hogy vacsorát nem kapott már, hanem csak bajosan tudott bejutni a Château de Madridba, mert ekkor zárták a szálló ajtajait.
A Château de Madrid, amit ekkor csak a népes magyar küldöttség foglalt el, eközben sajátos hangulatú munkahellyé változott. A delegátusok saját szobáikban reggeliztek, majd a külföldi lapok szemlézése, a magyar beadványok szövegezése következett. Ebéd után rendszerint séta következett a Bois de Boulogne-ban, majd újra munka, amit koraesti értekezlet zárt. Az este a társasági életé volt: a küldöttség tagjai ekkor igyekeztek kiszakadni a napi rutin, az ország sorsán való töprengés és az egyre hiábavalóbbnak mutatkozó erőfeszítések háromszögéből. Apponyi rendszeresen kártyával kapcsolt ki: Csáky Imrével, Láng Boldizsárral és Praznovszky Ivánnal bridzseztek, de más kártyaasztalok, asztaltársaságok is formálódtak. És persze voltak, akik igyekeztek kijátszani az ellenőrzéseket. A Bois de Boulogne sétányain még csak-csak adódhatott lehetőség találkozó lebonyolítására, de Párizsba engedély nélkül beutazni továbbra is igen kockázatos volt: a sajtószolgálat egyik tagja, Ottlik György a Times szerkesztőségébe indult mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, amikor a Porte Maillot-nál, Párizs határában megállították a detektívek. Hiába próbálkozott azzal a párizsi közegben hihetőnek gondolt magyarázattal, hogy a szíve vitte a városba, mégiscsak haza kellett utaznia.
A delegáció három hónapig lakott a Château de Madridban. Aztán többen hazautaztak a küldöttség tagjai közül és április elejére felmerült, hogy új, kisebb, s főképpen olcsóbb szállás is elegendő lenne a maradóknak, minthogy az egész szállodát ki kellett bérelnie Magyarországnak, tulajdonosa pedig nem kívánta a bentlakók számához igazítani a bérleti díjat. Nem maradt más hátra, mint a költözés. A delegáció titkára, Praznovszky Iván kérelmezte, hogy a küldöttség Párizsba költözhessen, de ezt Maurice Paléologue, a Quai d’Orsay főtitkára nem engedélyezte, ahhoz viszont hozzájárult, hogy a delegáció Párizson kívül válasszon magának új szállást. Így került a szóba Versailles, ahonnan – ha nem is ugyanolyan gyorsan, mint Neuillyből – Párizs jól megközelíthető volt. A küldöttség új szállása április 10-től az Hôtel des Réservoirs, nevét a versailles-i park ciszternáiról nyert, a kastély parkjának közvetlen szomszédságban lévő szálló lett. Nagymúltú épületről van szó, bár ez már 1920-ban sem látszott a nagy, leginkább az Hausmann-korszak párizsi lakóépületeire emlékeztető tömbön, mely 1751-ben Madame Pompadour számára épült. Az uralkodó szeretőjének halála után, 1765-ben fivére az épületet eladta a királynak, ezt követően Versailles kormányzójának rezidenciája lett. A forradalom időszakában, 1794-ben, mint nemzeti tulajdon került a piacra. Egy textilkereskedő vette meg, aki bérbe adta egy szállodásnak, s ettől kezdve az épületben Versailles egyik legjobb étterme működött. 1875-ben alakították át luxus-szállóvá, ekkor kapta a Grand Hôtel des Réservoirs nevet, majd emelet-ráépítések után, a XX. század elejétől a szálló már négy emeletes, nagy épület. Ahogy a Château de Madrid, korábban az Hotel des réservoirs is vendégül látott a békekonferenciára utazó delegációkat. Ott a bolgár küldöttség, itt pedig a német delegáció szállt meg, így a francia külügyminisztérium számára is ismerős terepről volt szó.
A delegáció helyzete ekkor – és nem csak az új szállás jobb konyhája miatt – érezhetően javult. Az igaz, hogy a francia külügy nem engedélyezte a Párizsba való beköltözést, de a korábbi szigorú korlátozásoktól (informális módon) eltekintettek. Szabadon lehetett immár Párizsba utazni. De más is változott. A tél és a koratavasz olykor idegörlő lassúsággal, olykor hamis remények kergetésével telt időszaka után májusra kitisztult a kép: Praznovszky Iván május 5-én megkapta a békeszerződés végleges szövegét.
