Régóta ismert, hogy a filmek jelentős szerepet játszanak a közgondolkodás formálásában, s ennek részeként hatással vannak arra is, hogy a társadalom széles rétegei miként tekintenek a politika számukra gyakran távolinak tetsző világára. Mindazonáltal viszonylag új fejlemény a sorozatok s ezen belül a politikai témájú sorozatok kiugró népszerűsége, ami részben a tartalomfogyasztási szokások megváltozásának, mindenekelőtt a streamingszolgáltatók elterjedésének tudható be. Ezekre az alkotásokra is igaz, hogy a legjobban sikerültek nem pusztán sokakat a képernyő elé szögező történetek, hanem egyben olyan művek is, amelyek karakteres állításokat fogalmaznak meg a politikai cselekvés mibenlétét illetően. Nem véletlen tehát, hogy például a Trónok harca vagy éppen a Kártyavár politikaképe a rajongók érdeklődésén kívül a politológia képviselőinek figyelmét is felkeltette, hiszen mindkettő komplex értelmezését nyújtja azoknak a politikai problémáknak, amelyekkel a mindenkori döntéshozóknak feltétlenül foglalkozniuk kell.

A napokban befejeződő Utódlás szintén azok közé a sorozatok közé tartozik, amelyek érdemi mondanivalóval bírnak a politika természetével kapcsolatban. Az HBO-s alkotás középpontjában a befolyásos Roy család mindennapjai állnak. A történet az idősödő családfő, a rendkívül tehetséges, ám végtelenül erőszakos Logan Roy által felépített óriási médiakonglomerátum sorsa körül forog. A gigantikus gazdasági és politikai befolyást jelentő vállalategyüttes vezetésére Logan három gyermeke, Kendall, Roman és Shiv is igényt formál, ami – értelemszerűen – megannyi konfliktus forrása a négy évad során.

Ahogy a cím is jelzi, az Utódlás alapproblémája politikai probléma: az a sajátos helyzet, amikor egy formális vagy informális hatalommal járó pozíció esetében változás következik be az azzal járó hatalmat gyakorló ember személyét illetően. Ennélfogva az utódlás témája egyaránt magában foglalja a hatalom továbbadásának és megszerzésének kérdését is. Ennek az állapotnak az egyik jellegzetessége az – eltérő mértékű – bizonytalanságérzet és ezzel összefüggésben a politikai instabilitás kialakulásának a lehetősége. Noha látszólag csupán egyetlen figura, a lehetséges utód személye kétséges, egy fontos, sok ember életét érdemben meghatározó poszt esetében mindez a hatalmi hierarchia teljes átrendeződését is magával hozhatja. Ez az a helyzet, amely a politikai mező különböző pontjain elhelyezkedő személyeket hol félelemmel, hol reménnyel tölti el, hiszen egyidejűleg válik közelivé és beláthatóvá a felemelkedés esélye és a lecsúszás veszélye.

Az utódlási kérdés élesedése maga után vonja a politikai mozgások intenzitásának növekedését is. A korábbi, egyértelmű s kiszámíthatónak tűnő hatalmi viszonyok labilissá válása ugyanis cselekvő magatartást, de legalábbis folyamatos készenlétet követel meg a politikai aktoroktól, ideértve a tág értelemben vett holdudvar tagjaitól is. Az amúgy is dinamikus politikai térben ilyenkor a tétlenség és a döntésképtelenség később behozhatatlan hátrányt jelenthet.

A nyilvánvaló shakespeare-i áthallásokkal teli sorozatban azzal a különösen érdekes konstellációval találkozhatunk, amikor a még hatalmon lévő személy maga sem az utódlási folyamat passzív szereplőjeként jelenik meg, hanem az öröklés témájának állandó napirenden tartásával saját pozícióját kívánja erősíteni. Logan Roy tudatosan játszik az időnként bizakodó, időnként kétségbeeső aspiránsok – és egyben gyermekei – érzéseivel: nemegyszer egymás ellen fordítva őket eszközként tekint rájuk, így húzva hasznot e bizonytalan szituációból.

Olybá tűnik azonban, hogy a ravasz, gátlástalan családapa nem csupán alakítója mindannak, ami az utódlással kapcsolatban történik, hanem egyben az általa egyedül érvényesnek tartott hatalmi logika foglyává is válik, s egy idő után még ha akarna, sem tudna szabadulni tőle. A történetben a családi értékek az üzleti-politikai szempontrendszer alá sorolódnak: itt a szülő–gyermek kapcsolat vagy a testvéri kötelék bármikor felhasználható arra, hogy a szereplők közelebb kerüljenek hatalmi és anyagi céljaikhoz. E felfogás alapján az őszinteség, az elköteleződés, az önérdek háttérbe szorítása a gyengeség jele, amiből elkerülhetetlenül sikertelenség és bukás következik. Az egydimenziós látásmód következménye az is, hogy a kiiktathatatlanul meglévő személyes sérelmek és az öröklési harcból eredő konfliktusok nem egyszerűen eggyé olvadnak, hanem összeadódva egymást éltetik s erősítik.

A sorozat remekül felszínre hozza ennek a minden más elvet háttérbe szorító, hatalomorientált megközelítésnek a legfőbb vonásait. Az egyszerre gyűlölt és zsenialitása miatt nagyra tartott családfő mintáját maguk előtt látva a szereplők számára a siker kulcsa adottnak tűnik, gondolkodásuk az idő múlásával pedig mindinkább hasonul ahhoz, ahogy az apa látja a világot. Ebben az értelmezési keretben az emberi értékek csupán az egyének anyagi és hatalmi érdekeit elfedő paravánok, melyek komolyan vétele végzetes hiba.

A cselekmény előrehaladtával fokozatosan szembesülnünk kell azzal, hogy a „cél szentesíti az eszközt” elv nem vezethet máshova, mint cinizmushoz. Ebből adódik, hogy az Utódlás bizonyos tekintetben zavarba ejtő sorozatélmény. Miközben a szereplők frappáns, de kíméletlen odapörköléseit hallgatva gyakran mosolyog vagy nevet a néző, addig valahol mélyen mégiscsak ő érzi magát kellemetlenül miattuk. Ezek a nyers odaszólások ugyanis végeredményben a másik fél, a legtöbb esetben saját testvérük-gyermekük minél élvezetesebb módon történő megalázását célozzák. Látványos ráadásul, hogy mindez nemcsak a családi kötelékeket roncsolja alapjaiban, hanem visszafordíthatatlanul torzítja az érintettek személyiségét is. Noha a hatalmi törekvések és az anyagi vágyak által hajtott karakterek kívülről eltökéltnek és szenvtelennek tűnnek, a bizalmi viszonyok teljes hiánya és a lelki kiüresedés következtében mentális értelemben maguk is jóvátehetetlenül károsodnak. Ebből ered, hogy a sorozatban nemhogy hősöket, de még antihősöket sem igen láthatunk, csak szüntelenül a szétesés határán billegő embereket.

Annak dacára, hogy a megjósolhatatlan kimenetelű játszmák mindvégig izgalomban tartanak bennünket, bizonyos értelemben az elejétől fogva nem lehet kétségünk afelől, hogy a történet csak egyféleképpen zárulhat. A kezdetektől fogva jelen lévő tragikum ugyanis félreérthetetlenül érezteti velünk a nyomasztó súlyát mindannak, ami a szemünk előtt zajlik. Persze van jelentősége, hogy ki lesz a vállalatbirodalom új vezérigazgatója, s az sem mindegy, hogy az udvartartás tagjai közül ki mennyire lesz sikeres a helyezkedési versenyben. Az igazán tragikus folyamatok azonban az emberi síkon zajlanak, mégpedig úgy, hogy valójában semmi nincs bennük, ami rendkívüli lenne. Kétségtelen, hogy az Utódlás figurái a legszűkebb gazdasági-politikai elit tagjai közül kerülnek ki, de az értéknélküliség, egészen pontosan az értéknélküliség magasztalása nem az ő „kiváltságuk”: ez valami olyasmi, ami nem feltűnően, de szervesen a széles társadalmi valóság részét képezi.

E sorozat márpedig nézhető úgy is, mint amely moralizálás nélkül mutat rá a cinizmus osztály-hovatartozástól függetlenül jelentkező veszélyeire.