A nemzeti park, mint fogalom az Amerikai Egyesült Államok ’találmánya’. A XIX. század utolsó harmadának amerikai döntéshozói egyrészt hosszú távon biztosítani szerették volna a világviszonylatban is egyedülálló természeti-, illetve tájképi értékeket rejtő területeket, másrészt üzleti lehetőséget (turizmus) is láttak az új intézményrendszerben. Amerika, egyben a világ első nemzeti parkja a Yellowstone Nemzeti Park volt, melyet 1872-ben alapítottak. Azóta 60 fölé emelkedett az USA-ban létesült parkok száma. A Pulitzer-díjas Wallace Stegner író az alábbiakat vetette papírra erről: „A nemzeti park a legjobb ötlet, ami valaha is eszünkbe jutott. Abszolút amerikai, abszolút demokratikus, és a legjobb mivoltunkat tükrözi.” Érdekesség, hogy a természetvédelmi törekvés hátterében megbújt némi politikai érdek is. Amennyiben felidézzük a korszak amerikai történelmét, egy rendkívül véres polgárháború (1861-1865) utáni időszakban találjuk magunkat. Az első nemzeti park (eredeti elnevezése ’public park’) és a későbbiekben alapított ’testvéreinek’ nem titkolt célja volt az amerikai nép egyesítése, a közös identitás erősítése is. Hasonló volt a helyzet Európában is, itt Svédország játszotta a pionír szerepet, ahol 1909-ben egyszerre kilenc területet is kijelöltek a legmagasabb fokú védelemre. Ennek hátterében jelentős szerepet játszott az ország politikai, hatalmi stabilitása, hiszen pár évvel korábban veszítette el területének jelentős részét Norvégia függetlenedésével (1905). Ha már az öreg kontinensre értünk, vajon melyik európai országban van a legtöbb nemzeti park? Talán, az imént vázoltak tükrében nem is lesz olyan nagy meglepetés a válasz, miszerint Ukrajnában, ahol 49 park alapításával tettek lépéseket a nemzeti öntudat kovácsolásáért.
A világon közel 3000 nemzeti park található (legtöbb Ausztráliában, közel 700), az elmúlt öt évtizedben igazi expanzióról beszélhetünk, hiszen megötszöröződött ezen védett terület-kategóriák száma. A nemzeti parkok nyilvántartásával, minősítésével a világ legnagyobb természetvédelmi szervezete, az 1948-ban alakult Természetvédelmi Világszövetség (International Union for the Conservation of Nature, IUCN) foglalkozik. A természeti értékek globális megőrzésére életre hívott szervezet hat kategóriát hozott létre a védett természeti területek besorolására, amelyek közül az egyik a ’nemzeti park’. A fogalom napjainkban is folyamatosan változik, formálódik, illetve ezért lehetséges, hogy számos ország nemzeti parknak nevezett területei valójában más IUCN kategóriába esnek. Magyarországon a kérdésben a jelenleg is hatályban lévő 1996. évi LIII. természetvédelmi törvény 28. paragrafusa rendelkezik. Ezek szerint:
A fogalomból kiolvasható, hogy egy nemzeti park missziója nemcsak a természeti értékek védelme, konzerválása, hanem azok kutatása (monitorozás), bemutatása (környezeti nevelés) és az emberek rekreációs igényeinek kiszolgálása (ökoturizmus) is egyben. Egy későbbi miniszteri rendeletnek (134/2013. XII. 29.) köszönhetően a nemzeti parkok területét három övezetre osztották fel (természeti, természetkímélő hasznosítás, szolgáltató) a fent említett feladatok hatékonyabb megvalósítása céljából.
Magyarország első nemzeti parkját az 1850/1972. és 1851/1972. számú OTvH határozattal hozták létre, a hivatalos alapítás időpontja 1973. január 1. volt. Az elsőt további kilenc park megalakulása követte, a legutolsó ilyen alkalom 2002-ben az Őrségi Nemzeti Park megalapításával volt. A tíz nemzeti park hazánk területének több mint 5%-át fedi le (közel fél millió hektár), azonban a többi védett természeti területkategóriával (tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület), illetve a Natura 2000-es (Európai Unió ökológiai hálózata) területekkel együttvéve már az ország több mint 20%-a élvez valamilyen védettséget. A nemzeti parkok kezelői a nemzeti park igazgatóságok, melyek működési területe egész Magyarország területét lefedi. Az egyes igazgatóságok a működési területükön a nemzeti parki törzsterületen kívül ellátják a tájvédelmi körzetek és az országos jelentőségű természetvédelmi területek kezelését is. Ezek mellett szakhatósági kérdésekben formálnak álláspontot, javaslatot és minden természetvédelemmel kapcsolatos esetben (pl.: természetkárosítás, védett élőlények mentése) eljárnak, közreműködnek.
A következőkben fókuszáljunk Európa legnagyobb természetes eredetű legelőtájára, a Debrecentől nyugatra található Hortobágyra! A terület jellegét alapvetően meghatározták a Tisza rendszeres áradásai, amelyek után kövér fűmezők maradtak. Ez alapozta meg a XVII. és XVIII. században a magyar szürke marha tartását, tenyésztését, amelyet nyugati exportra, lábon hajtottak elődeink. A gulyák jelentős szerepet játszottak többek között francia, olasz, illetve német városok lakosainak a húsfogyasztásában. A Nürnberg belvárosában lévő vágóhídon bronzszobor őrzi a fajta emlékét, mivel ínséges időkben nagy segítséget jelentett a magyar szállítmány. A marhák egynapi hajtásához igazodva létesültek a csárdák, amelyek némelyike fontos kereskedelmi csomópontot is jelentett. A Tisza XIX. század közepén megkezdett szabályozása azonban teljesen átírta a táj arculatát, különösen annak vízháztartását. A víz sokkal hamarabb és gyorsabban távozott a területről, a folyó medre mélyebbre bevágódott, a talajvízszint méterekkel lejjebb került, ezzel elősegítve a terület drasztikus elszikesedését. A táj képére és az ősi pásztoréletre az 1950-es években kezdődött csatornázások és a megalapozatlan mezőgazdasági törekvések (pl.: gyapot- és rizsföldek) rendkívül előnytelen hatással voltak. Nem beszélve arról, hogy számos őshonos magyar állatfajtát, mint például a szürkét vagy a mangalicát ’eretnek’ állatoknak nyilvánítottak, melyek állományait mihamarabb ’modern’ tej és húsfajtákra kellett lecserélni. Ennek köszönhetően a magyar szürkemarha is a kihalás szélére került, csupán 150 egyed élte túl ezen időszakot, melyek így az összes jelenleg élő szürkemarha ősének tekinthetőek. A Hortobágy egyik mentőövét egy hazánkból Németországba emigrált professzor, gróf Festetics Antal és nemzetközi kapcsolatrendszere jelentette. Az általa szervezett szakmai csapat – köztük olyan nevekkel, mint Konrad Lorenz – memorandumban kérték a magyar kormányt, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket Magyarország első nemzeti parkjának megalakítása ügyében. Az ügy sikerrel járt, így a Hortobágy napjainkban 80,000 ha területen biztosítja a jövő generációi számára a páratlan természeti és kulturális értékek védelmét. De mégis, pontosan melyek ezek az értékek?
Egyrészt kiemelendő az az unikális, évszázadokon keresztülívelő ember-természet kapcsolat, amelyből formálódott az a tájkép, amely joggal érdemelte ki az UNESCO világörökségi helyszíne címet kultúrtáj kategóriában. A hortobágyi naplementék varázslatosak, hasonlóan a tengerpartokhoz, itt teljes horizontban élvezhetjük a lenyugvó Nap sugarait. A táj arculatának továbbra is meghatározó része a legeltetéses állattartás, amely egyrészt biztosítja az őshonos háziállatfajták fennmaradását, másrészt az állatok legelésükkel és taposásukkal hozzájárulnak az élőhelyek, illetve az autentikus tájkép fenntartásához. A legeltető állattartás elválaszthatatlan részei a pásztorok és az általuk képviselt pásztorkultúra. Sajnos napjainkban egyre jobban fogyatkozik az ősi szakmát űzők száma, ezzel a ’kihalás’ szélére sodorva egy rendkívül értékes immateriális kulturális örökségünket. Pedig pásztorok nélkül nincs legeltetés, legeltetés nélkül pedig degradálódnak azok az értékes füves élőhelyek (szikes gyepek, rétek, löszgyepek), melyek számos védett, és fokozottan védett élőlény fennmaradását biztosítják. Növények tekintetében a tipikusan szikesekre jellemző fajok (kamilla, magyar sóvirág, sóballa, sziki őszirózsa, fehér üröm) tömegei jól jelzik az alapkőzet és a vízháztartás viszonyából kialakult unikális élőhelyeket. Ezeken olyan védett gerinctelenek jelennek meg, mint a nagy szikibagoly lepke, a fűrészlábú szöcske, a szongáriai cselőpók, vagy a különböző gyalogcincér- és futrinka fajok. A nemzeti park talán madárvilága gazdagságáról a legismertebb, a hazánkban eddig előfordult közel 430 faj döntő többségét itt is jegyezték. A tipikus pusztai madárfajok, mint a mezei pacsirta, sárga billegető, sordély mellett olyan ritkaságok is gyakran szem elé kerülhetnek, mint az ugartyúk, a gulipán, a batla, a kék vércse vagy éppen a hatalmas méretű parlagi sas. Emlősei közül még szép számban füttyögnek egymásnak a Petőfi költeményéből (Arany Lacinak) is jól ismert ürgék. Az értékes élővilág fennmaradását a fajok élőhelyeinek védelmével biztosíthatjuk. A nemzeti park az elmúlt évtizedekben nemcsak hogy védte, de több ízben aktív természetvédelmi munkával gazdagította is területeit és javította az élőhelyek természetvédelmi állapotát, köszönhetően több, az Európai Unió támogatásával lezajlott LIFE projektnek. A park területén időszakos (pl.: szikes tavak) és állandó (pl.: halastavak) vizes élőhelyek is találhatóak, melyek több ezer hektáron biztosítanak élőhelyet az egykori árterek és vizes élőhelyek fajainak. Nemzetközi jelentőségüket mutatja, hogy a Ramsari Egyezmény által is védett területek.
Végül, hogy a nemzeti park fogalmának utolsó eleméről, a rekreációról is szó essék, elmondható, hogy mind időszakos, mind egész évben elérhető programok tárháza várja a Pusztára kilátogató érdeklődőket. Hortobágy faluban található a nemzeti park bemutatóközpontja, innen indul a buszjárat a közeli vadasparkba, ahol többek között igazi szafaris életérzést megélve, nyitott dzsipekből lehet megfigyelni a világon utolsóként fennmaradt vadlófaj, a Przewalski-ló csapatait. Amennyiben valaki a lovak szerelmese, ne hagyja ki a szomszédban lévő Mátai ménes meglátogatását sem, ahol a nóniusz fajta génmegőrzését végzik. A falu központjában jelenleg is zajlik a pásztormúzeum felújítása, ennek elkészültéig érdemes felkeresni a sérült madarak megmentését, gyógyulását szolgáló Hortobágyi Madárkórházat. Ezek mellett betérhetünk a Pusztai Állatparkba, kipróbálhatjuk a pusztakocsikázást, nem beszélve a halastavak kisvasúttal történő bebarangolásáról. A megfáradt turista kulináris élményeket szerezhet a térség több csárdájának vendégeként. A park nagyszabású, tematikus eseményei a tavaszi Szent György napi kihajtás-, illetve ősszel a behajtás ünnepe, a lovasnapok, a hídi vásár, nem utolsó sorban pedig októberben a daruünnep. Utóbbi esetében életre szóló élményt jelent a vörösre festett égalján megjelenő több ezer krúgató darumadár látványa.
Összességében megállapítható, hogy a nemzeti parkoknak jelentős szerepe van a Föld folyamatos és egyre fokozódó ütemben történő ’elhumanizálódás’-ának mérséklésében, pufferolásában. Ezek a területek olyan értékeket őriznek, konzerválnak akár passzív, akár aktív módon, amelyek megőrzése igenis össztársadalmi felelősség. Fontos üzenet azonban a szakmának, a zöld döntéshozóknak, hogy sohasem szabad megfeledkezni, kihagyni a nagy egész képből az embert. Az embert, aki ugyan sok esetben negatív hatással volt/van a természeti értékekre; de ugyanilyen módon tehet és tesz is az élőhelyek degradációja, az élővilág pusztulása ellen. Ahogy a Hortobágyi Nemzeti Park múltja és jelene is mutatja, létezhet harmonikus együttélés ember és természet között. Törekedjünk hát ennek a minél szélesebb és hatékonyabb elérésére!
