Az eredmények kihirdetésekor az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) hívei az utcán török zászlókat lengetve, hangos zeneszóval és kitörő örömmel ünnepeltek, míg az ellenzéki szavazók otthonukban keseregve tették fel a kérdést: mihez kezdhetnek így a jövőben? Ugyanis a választás a hazájukat és a saját jövőjüket befolyásoló tényezőnek számított.
Erdoğan az elnökválasztás első fordulójában 2,5 millió vokssal többet szerzett, mint ellenfele, Kemal Kılıçdaroğlu. Ez utóbbi a Nemzeti Szövetség nevű hatpárti ellenzéki koalíció által nyert támogatást, megszerezve a szavazatok 49,52 százalékát. A harmadik jelölt, a szavazatok 5,17 százalékát megszerző – a politikailag inkább Erdoğanhoz közelítő – Sinan Oğan a regnáló elnököt támogatta, így 2,8 millió szavazóját a második fordulót megelőzően Erdoğan támogatására buzdította.
A Nemzeti Szövetség, mint fő ellenzéki erő hat eltérő méretű és különböző ideológiájú pártból alakult. Ezek közül kiemelendő a jobboldali nacionalista Jó Párt (IYI) és a szociáldemokratának nevezett Köztársasági Néppárt (CHP). Ez utóbbi eredete a modern Török Köztársasághoz és annak alapítójához, Mustafa Kemal Atatürkhöz vezethető vissza, amelyre sok szavazó a történelmi hűséghez kötődően voksolt.
Ami török elnökválasztás második fordulóját illeti, a jelenlegi elnök, Recep Tayyip Erdoğan a szavazatok több mint 54 százalékát megszerezve újfent legyőzte ellenfelét, Kemal Kılıçdaroğlut. Így végül további öt évre nyerte el az elnöki tisztséget Törökország élén. Érdemes megjegyezni, hogy a voksolás második fordulóján kevesebb választó vett részt, mint az elsőben. A részvétel azokban a választókerületekben esett vissza, ahol két héttel az ellenzéki összefogás jelöltje kapott több szavazatot, tehát a nagyobb városokban és a kurdok lakta területeken. Példának okán Isztambulban az első fordulóban 90 százalék fölötti volt a részvétel, viszont a második fordulóban ez az arány 87,2 százalékra csökkent. Mindazonáltal azokban a választókerületekben, ahol az elnök kapott több szavazatot, nem volt ilyen arányú a visszaesés.
Fontos tudni, hogy a törökországi választásokon való részvételi arány mindig is magas volt. Ennek oka, hogy a társadalom aktívan kapcsolódik az ország politikájához, amit Eskişehir utcáin személyesen is tapasztalni lehetett. Az ott élő ellenzéket támogatók figyelmeztettek, hogy nem célszerű az utcára menni, mert veszélyes lehet a helyzet a két politikai tömörülés között feszülő éles ellentét miatt. Mindezek ellenére agressziót nem tapasztaltam, habár egyesek jelezték – valamint a közösségi média különböző felületein is látni lehetett – hogy az utcákon erőszakos jelenetek is kialakultak.
A földrengés sújtotta területeken többnyire az ellenzéki pártot támogatták, mert Erdoğan hanyagságát okolták, amiért nem volt kiépítve a megfelelő földrengés elleni infrastruktúra. Közülük sokan nem Törökországban képzelik el a jövőjüket, és főként Hollandiában és Németországban szeretnének dolgozni a későbbiek során. Ezzel szemben a Németországban élő törökök többsége Erdoğan mellett tette le a voksát, aminek többek között az is oka volt, hogy minél gyengébb a líra, az ő euróban kapott fizetésük annál többet ér Törökországban.
Az általam megkérdezett mindenféle korosztályból való több mint 70 török állampolgár véleménye a választásokról merőben eltért egymástól. Voltak, akik – különösebben a fiatalok körében – az ellenzéki pártokat támogatták, külön rendezvényeket és gyűléseket szerveztek, valamint lelkesen szórólapokat osztogattak a piacoknál és az egyéb sűrűn látogatott helyeken. Míg az idősebb korosztály tagjai inkább a hatalmon lévő párt mellett foglaltak állást. Emellett a pártok plakátokkal, videókkal, reklámokkal igyekezték promotálni magukat. Különleges látványnak hatott a gyűléseken a párt zenéjét játszó autók körmenete, amelyek egy-egy pártot voltak hivatottak reklámozni.
Ami a kérdésekre adott válaszokat illeti, azok mindkét oldal véleményeit tükrözték, de általánosságban véve elmondható, hogy egyik fél sem volt alkuképes. Minden megkérdezett személy éles álláspontot foglalt el a választói hovatartozását illetően, teljes mértékben elutasítva a másik oldal nézőpontjait, aminek értelmében nem érkezett vegyes vagy semleges válasz. A beszélgetésekből kiindulva azt a következtetést lehet levonni, hogy a török állampolgárok szélsőségesen szemlélték a fennálló politikai helyzetet.
A „Mi lesz, ha nem az a párt nyer amelyiket szeretnék?” kérdésre az interjúalanyok egyöntetűen azt válaszolták, hogy abban az esetben szeretnék elhagyni az országot. A fiatalabb generációk körében az elvándorlás lehetősége egyértelműen napirenden van, és sokuk szeretné külföldön megkezdeni az egyetemi alap- vagy mesterképzést. Állításuk szerint alapvetően nem szeretnének elvándorolni, csak a jövőre nézve jobb életkörülményeket szeretnének maguknak biztosítani. Ezenfelül a török állampolgárok politikai hovatartozását már csak a közösségi médiában való megnyilvánulásaik alapján is sejteni lehetett, ugyanis sokuk a társadalmi ellenállás jeleként feketére cserélte a profilképét.
A török választást végül Erdoğan pártja nyerte. Ezt ki ünnepelte, ki pedig gyászolta. A győztes politikai tömörülésre szavazók örömét éljenzések, fáklyás és traktoros felvonulások, valamint zászlólengetések övezték hangos éljenzések közepette. A régi-új elnök képmása és a párt zászlaja több helyen is fellelhető volt. Ami az Erdoğan-szimpatizánsok hozzáállását illeti, hangulatuk barátságos, boldog és közvetlen volt. Az emberek egymásnak integettek, és ezt hangos éljenzéssel, integetéssel viszonozták. Emellett hangosan szóló tradicionális török zenére táncoltak a járműveken, majd sok járókelő is becsatlakozott a közös ünneplésbe.
