„Mária felkelt és sietve útnak indult” (Lk 1,39) – szól a harminchetedik, s Európában tizedik alkalommal megrendezett Ifjúsági Világtalálkozó mottója. Ferenc pápa Rio de Janeiro (2013), Krakkó (2016) és Panamaváros (2019) után idén Portugáliába látogatott, hogy részt vegyen a nemzetközi találkozón. Már a panamai esemény is az alázatos és másokat előtérbe helyező Mária alakját állította a középpontba, aki reménnyel teljesen mert „igent” mondani, s így a történelem egyik legnagyobb „influenszere” lett. Az idei vezérmondat pedig arra hívta meg a fiatalokat, hogy Mária engedelmes és bátor döntése alapján merjenek ők is határozni és vállalni sorsukat, azaz belevágni Isten nagy tervébe a saját életük útján. „Mária, amint megtudja, hogy Isten anyja lesz, nem áll ott, hogy szelfit készítsen vagy mutogassa magát. Az első dolog, amit tesz, hogy sietve elindul, hogy szolgáljon és segítsen” – hangsúlyozta a Ferenc pápa.

De mikor is kezdődött az Ifjúsági Világtalálkozók sora? A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) szellemében, mely az egyház jövőjeként tekintett a fiatalokra, Szent II. János Pál pápa 1984 Virágvasárnapján hívta össze a fiatalokat Rómába, a Megváltás Szentévének kapcsán, mely óriási érdeklődésre tett szert. „Milyen csodálatos látványt nyújt ezekben az időkben, hogy ennyien összegyűltetek! Ki állította azt, hogy a mai fiatalság elvesztette érzékét az értékek iránt? (…) Az egész egyháznak egyre elhivatottabbnak kell lennie világszinten a fiatalok felé, vágyaik, igényeik, nyitottságuk és reményeik felé, hogy elvárásaiknak megfeleljen, és hogy Krisztus bizonyosságát közvetítse feléjük” – mondta akkor a Szentatya. Ezzel az egyszerinek tervezett eseménnyel kezdődött el találkozók hagyománya, melyet a világegyházra nyitottan 2-3 évente más-más helyszínen rendeznek meg, s a fiatalokat foglalkoztató kérdésekkel foglalkozik. Kiemelkedik ezen események közül a manilai találkozó (1995), ahol közel 5 millió fiatal vett részt a zárószentmisén.

A közelmúltban több egyházi megnyilatkozás is tárgyává tette a fiatalok helyzetét. A legutóbbi, 15. püspöki szinódus rendes közgyűlésének a kérdésköre a „fiatalok, hit és hivatástisztázás” volt (2018), melyet Ferenc pápa Christus vivit(Krisztus él) kezdetű apostoli buzdítása követett. Az ifjúság a jövő világának csírája – emelte ki a Szentatya –, akikre szüksége van az Egyháznak is, hogy meg tudjon újulni, s fiatal maradjon. Ugyanakkor fontos, hogy a fiatalság ne szakadjon el a gyökereitől: a Világiak, Család és Élet Dikasztériumának közleménye kiemelte, hogy a nagyszülők világnapján öt idős ember – minden földrészről egy – jelképesen átadta az ifjúsági világtalálkozó zarándokkeresztjét öt Lisszabonba induló fiatalnak, ami a hit átadását nemzedékről nemzedékre, s a generációk közötti párbeszédet szimbolizálja.

Portugáliai útja során Ferenc pápa tizenegy nyilvános beszédet tartott, meglátogatta a fatimai kegyhelyet, találkozott egy ukrán fiatalokból álló zarándokcsoporttal, a keresztút során pedig a szeretet kockázatának vállalására buzdított. A sűrű programjából három beszédre szeretném különösképpen felhívni a figyelmet: a portugál hatóságokhoz és az egyetemistákhoz intézett beszédére, valamint a zárószentmise homíliájára (szentbeszédére). 

Első beszédében a társadalmi élet és a diplomáciai testület tagjaihoz szólt a pápa. Lisszabon óceánparti jellegéből kiindulva beszélt a megoldásra váró közös nehézségekről a mai megosztott világban. A 2007-ben, a Szent Jeromos-kolostorban aláírt Lisszaboni Szerződést (az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló dokumentumot) felidézve az egység, illetve együttlét lelkületéről, a találkozásban és párbeszédben megnyílás szükségességéről szólt, mely a határokat érintkezési helyként, nem pedig elválasztó valóságként gondolja el. „A világnak szüksége van Európára, az igazi Európára. Szüksége van Európa híd- és béketeremtő szerepére”, nyomatékosította a Szentatya, kiemelve, hogy mindez a párbeszéd és a békediplomácia eszközeivel érhető el. „Egy olyan Európáról, a Nyugat szívéről álmodom, amely adottságait a viszályok megoldására és a remény lámpásainak meggyújtására használja; egy olyan Európáról, amely képes visszaszerezni fiatalos szívét”. A tiltakozás és nyugtalanság időszakában az egységre, békére és testvériségre vágyó fiatalokkal együtt a közös építkezésre hívott a pápa, ami reménnyel építi a jövőt, szembenéz az Európában és a nyugati világban tapasztalható aggasztó népesedési görbével, felismeri a fiatalokban a jövőt, s munkálkodik az álmok valóra váltásán.

Az egyetemistákhoz intézett beszédében Ferenc pápa a zarándoklét, az úton levés fontosságáról szólt, mely a kényelmi övezetből kilépve értelmes látóhatár felé halad: „a »zarándok« kifejezésben az ember magatartásmódját látjuk tükröződni, hiszen mindenkinek szembe kell néznie azokkal a nagy kérdésekkel, amelyekre nincs válasz, nincs egyszerű vagy azonnali válasz, hanem arra hívják az embert, hogy induljon el, haladja meg önmagát, lépjen túl önmagán”. Ez a kockáztatni kész keresés a tudományos és lelkiségi érdeklődés, illetve kutatás sajátja is, mely óvakodik a kész formuláktól és a könnyű válaszoktól, s kész válaszolni a jelen és jövő kihívásaira. A pápa kiemelte, hogy a mai történelmi pillanatban óriási kihívásokkal nézünk szemben: egy darabokban zajló harmadik világháborút élünk, de legyen bátorságunk, hogy ezt ne egy haláltusaként és végként éljük meg, hanem gondoljuk azt, hogy „szülésben vagyunk”, s a fiatalok egy olyan „új koreográfia” főszereplői lehetnek, amely az emberi személyt helyezi a középpontba. Ehhez szükséges a Ferenc pápa által már többször hangoztatott szív megtérése, a gazdaság és a politika alapjául szolgáló antropológiai szemlélet megváltoztatása, s az átfogó ökológiai szemlélet: „a bolygó szenvedését és a szegények szenvedését egyaránt meg kell hallanunk; az elsivatagosodás drámáját a menekültek drámája mellé kell helyeznünk, a népvándorlás kérdését a csökkenő születésszám mellé; az élet anyagi vonatkozásával a lelkiségi vonatkozáson belül kell foglalkoznunk. Ne polarizációkat hozzunk létre, hanem az egészet átfogó jövőképeket.”

A lisszaboni Tejo parkban ünnepelt zárószentmisén a Szentatya a Jézus színeváltozásáról szóló evangéliumból (Mt 17,1-9) három igére hívta fel a figyelmet: ragyogni, hallgatni, nem félni. A világnak szüksége van arra, hogy a fiatalok világosságként ragyogjanak: nem reflektorfénybe állított, jól kidolgozott képet a kirakatba téve, mely elkápráztat másokat, hanem Jézushoz hasonlóan a szeretet cselekedetei által, mely valóban ragyogóvá tesz. Ebben segíthet a hallgatás, mely nyitott füllel és szívvel képes felismerni a szeretet útját. Végül pedig a biztatás, mely végigkísérte Szent II. János Pál egész pápaságát: Ne féljetek! „Nektek, fiatalok, akikre az Egyháznak és a világnak annyira szüksége van, amennyire a földnek az esőre; nektek, fiatalok, akik a jelen és a jövő vagytok; igen, nektek, fiatalok, Jézus ma azt mondja: »Ne féljetek!«, »Ne féljetek!«” Az Úrangyala imádság (Angelus) során hirdették ki, hogy a következő Ifjúsági Világtalálkozó Dél-Koreában, Szöulban lesz (2027), előtte azonban, 2025-ben, Rómában lesz egy világtalálkozó a fiatalok jubileumának közös ünneplése alkalmából. Végül a béke és a gyökereink iránti hála mellett hangsúlyozta a pápa a fiatalok szerepét a jövő alakításában: „Ti a béke jele vagytok a világ számára, tanúságtétel arról, hogy a különböző nemzetiségek, nyelvek, történelmek egyesíthetnek ahelyett, hogy megosztanának. Egy más világ reménye vagytok.”