Emmanuel Macron francia államfő 2022 májusában nevezte ki miniszterelnöknek Élisabeth Borne-t, aki az akkori kormánykoalíció (Ensemble) vezetője volt a parlamenti választásokon, és amely koalíció mandátumai a francia parlamentben annyira lecsökkentek a 2022-es választásokat követően, hogy 38 mandátum híján nem tudott többséget szerezni és emiatt Borne kénytelen kisebbségben kormányozni. Bár 2023 márciusában a francia parlament a nyugdíjreform-tervezet miatt két alkalommal is bizalmatlansági indítványt kezdeményezett a kormánnyal szemben, ettől eltekintve nem voltak olyan tényezők, amelyek érdemi zavart okoztak volna a kormányzásban. Ez kifejezetten ritka abban az esetben, ha eltérő pártállású politikusoknak kell együttműködniük az állam irányításában. Éppen ezért időszerű megvizsgálni azt, hogy az államélet eltérő pártállású szereplői milyen keretek között tudnak úgy együttműködni, hogy elősegítsék a békés kormányzást.

A politikai társbérlet főként a félprezidenciális kormányformájú országokra jellemző. Ebben az esetben úgy alakulnak a politikai erőviszonyok, hogy más politikai párt adja az államfőt és a kormányfőt. A XX. század végén három olyan időszak is volt Franciaországban, amikor kohabitáció állt fent a Francia Köztársaság elnöke és a miniszterelnök között. Ezek az időszakok korszakalkotónak bizonyultak abban a tekintetben, hogy mindmáig ekként is emlegetjük ezeket az intervallumokat. 1986 és 2002 között a Francia Köztársaság élén François Mitterrand (Parti socialiste – Szocialista Párt – PS) és Jacques Chirac (Rassemblement pour la Republique – „Egyesülés a Köztársaságért” – RPR, 1986-1988) állt, majd Édouard Balladur (RPR, 1993-1995) volt a kormányfő. Jacques elnöksége alatt pedig Lionel Jospin (PS, 1997-2002) szolgált miniszterelnökként, ezeket emlegetjük az első, második és harmadik kohabitáció időszakaként. Azért alakulhatott ki Franciaországban, illetve alakulhat ki lényegében minden félprezidenciális kormányformájú államban politikai társbérlet, mert az államfő és a kormányfő is a végrehajtó hatalmi ág része, így a köztük fennálló alkotmányos feladat- és hatáskörmegoszlás miatt mindketten jelentős hatalmi jogosítványokkal bírnak. Azt, hogy pontosan miként oszlanak meg az egyes hatáskörök az állam- és a kormányfő között, szinte minden esetben az adott állam alkotmánya tartalmazza, hiszen ezek olyan jogállási elemek, hatáskörök, amelyek nagyon lényeges részei az államszervezeti felépítésnek. Ha vannak olyan hatáskörök, amiket nem szükséges alkotmányos szinten szabályozni, akkor a hatalmi konfliktusok elkerülése érdekében megállapodást kötnek, ahogy tette ezt Romániában Victor Ponta miniszterelnök (Partidul Social Democrat – Szociáldemokrata Párt – PSD) és Traian Băsescu államfő (Partidul Democrat Liberal – Demokrata Liberális Párt – PDL) 2012-ben, amikor belharcokat követően nyilvánvalóvá vált, hogy a jól meghatározott keretek közé szorított feladatmegosztás az egyetlen megoldás a békés kormányzásra.

Ezzel szemben a prezidenicális rendszerben nem beszélhetünk politikai társbérletről, bár megfigyelhetünk hasonló hatalommegosztást, amikor a törvényhozásban többségben levő párt és az elnök eltérő pártállású. Ez azonban nem kohabitáció, hanem megosztott kormányzás. Ebben az esetben nem a végrehajtó hatalom válik polarizálttá, hanem a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között áll fenn ellentét, azonban ennek más következményei vannak. Mindazonáltal nem csak a félprezidenciális rendszerben figyelhető meg a politikai társbérlet: a parlamentáris rendszerben is kialakulhat kohabitáció, noha ez nem teljesen azonos következményekkel jár, mint a félelnöki rendszerben. Azt, hogy mi alapján differenciálhatunk az egyes kormányformák között a törvényhozó és végrehajtó hatalmi ágakat összekötő felelősségi viszony milyensége határozza meg. A parlamentáris rendszerben a kormány közjogi és politikai felelősséggel is tartozik a parlament irányába, azonban a félprezidenciális rendszer felelősségi viszonyai ettől eltérőek. A kormány, mint a végrehajtó hatalom egyik pólusa, a parlamentáris rendszerhez hasonlóan szintén rendelkezik mind közjogi, mind politikai felelőséggel, azonban a köztársasági elnök csakis közjogi felelősséggel tartozik az Országgyűlésnek. A politikai felelősség kérdésköre azért kiemelten fontos, mert abban az esetben, ha a végrehajtó hatalom valamely pólusa nem tartozik politikai felelősséggel a törvényhozásnak, úgy számos önálló politikai döntést hozhat, és hatékonyan alakíthatja a kormányzati politikát, fontos hatalmi tényezővé válhat a másik pólussal szemben. Az imént vázolt rendszer azonban nem jelenti a hatalmi viszonyok szigorú kategorizálását, ezek könnyen változhatnak. Politikai társbérlet esetén kifejezetten gyakori az, hogy az államfő, illetve a kormány tevékenysége kihat a hatalmi viszonyokra vagy akár a kormányformára. Jó példa erre egy, az egykori lengyel államfő és kormányfő között fennálló hatalmi ellentét. 

Az Európai Unióról szóló szerződés 15. cikkének (2) bekezdése értelmében az Európai Tanácsba az Európai Unió minden tagállama az államfőt vagy a kormányfőt delegálja. Az, hogy pontosan melyik közjogi méltóság lesz az Európai Tanács tagja, attól függ, hogy a végrehajtó hatalmi ágon belül mely szereplő bír jelentősebb hatalmi jogkörökkel, különösen a külpolitika irányvonalának meghatározása tekintetében. Általánosságban elmondható, hogy a félprezidenciális rendszerben a köztársasági elnök, míg a parlamentáris rendszerben a kormányfő az, aki jelentősebb mértékű hatalommal rendelkezik. Jelenleg az Európai Uniónak négy olyan tagállama van (Ciprus, Franciaország, Litvánia, Románia), amely az államfőt delegálja az Európai Tanácsba. 2008-ban két olyan ülése is volt az Állam- és Kormányfők Tanácsának, amikor a hivatalban lévő kormányfő, Donald Tusk és az államfő, Lech Kaczinsky is megjelent, azzal a céllal, hogy képviselje a napirenden lévő kérdésekben a lengyel érdekeket. A két államférfi informális úton rendezte a fennálló érdekellentétet és végül a lengyel alkotmány rendelkezéseinek megfelelően a lengyel külpolitika meghatározására jogosult Minisztertanács feje, Tusk képviselte Lengyelországot. Ez az eset jól példázza azt, hogy a hatalmi viszonyok változékonyak: pusztán az államfő aktivitása nagymértékben befolyásolhatja az államszervezetet és ezáltal a kormányformát, hiszen ez esetben egy parlamentáris kormányformájú állam államfője lényegében kormányzati hatáskörbe tartozó jogköröket vindikál magának, ami felboríthatja a fennálló hatalmi egyensúlyt. 

Nem kell azonban Lengyelországig mennünk ahhoz, hogy példát találjunk a kohabitáció kialakulására. A rendszerváltás óta eltelt időben több olyan időszak volt Magyarországon is, amikor más párt adta az államfőt és a kormányfőt. Göncz Árpád két államfői ciklusából hat olyan év volt, amikor más párt tagjai közül került ki a kormányfő, de Mádl Ferenc elnöksége idejének utolsó két évét is ez jellemezte. Ezzel szemben Schmitt Pál rövid ideig tartó államfői ciklusa idején, valamint Áder János elnökségének tíz éve alatt, illetve a jelenleg hivatalban lévő államfő, Novák Katalin bő másfél éves elnöksége során végig azonos pártállású volt a kormányfő. Ez akarva akaratlanul befolyással van az államfői aktivitásra, arra, hogy a gyakorlatban hogyan valósul meg a hatalommegosztás az egyes állami szereplők között.

A kohabitáció kialakulásának három jellemző következménye van, amelyek még ha nem is annyira élénken, mint a félprezidenciális kormányformájú államokban, de érzékelhetőek a parlamentáris rendszerben is. Ha az államfő aktív ellensúlyozásra törekszik, az jellemzően magával vonja a döntéshozatali folyamatok, a parlamenti munka lassulását, megnövekedhet az alkotmányos és a politikai vétók száma. A másik jellemző következmény az államfő és a kormányfő közötti feladatmegosztás kialakítása. Ez a parlamentáris kormányformájú országokban jellemzően nem következik be, ugyanis a kormányforma sajátossága az, hogy az államfő kevesebb és a jelen cikkben kifejtetteknek megfelelően teljesen más jellegű hatalommal rendelkezik, mint a kormányfő. Megfigyelhető, hogy ilyenkor az elnöki aktivitás visszaszorul a szigorúan alkotmányos keretek közé, így a félprezidenciális kormányformájú országok államfője a hagyományos értelemben vett parlamentáris államfői szerepbe kényszerül. A parlamentáris kormányformájú államokban ez a visszaszorulás kevésbé jellemző, hiszen eleve szűk az államfői hatalmi jogosítványok köre, ilyenkor az államfői aktivitásban jellemzően nem észlelhető változás. Az, hogy a három fent vázolt következmény közül melyik valósul meg, számos tényezőtől függ. Az államfői aktivitás élénkülése elsősorban a vétók számának növekedésében érhető tetten. Göncz Árpád és Mádl Ferenc elnökségének azon éveiben, amikor politikai társbérlet állt fent, ez jól megfigyelhető: Göncz Árpád társbérletben töltött elnöki ciklusa alatt nyolc alkalommal élt az alkotmányossági vétó lehetőségével, ezzel szemben azonos pártállású kormányfők hivatali ideje alatt csupán kétszer kezdeményezett politikai vétót. Mádl Ferenc elnöksége alatt is hasonló megfigyeléseket tehetünk: azonos pártállású kormányfők esetén hét alkalommal kezdeményezett a köztársasági elnök alkotmányossági vagy politikai vétót, míg kohabitáció esetén ez a szám 13 volt. A másik következményre a már említett román eset a jó példa. Az aktivitás változatlanságára is szintén több példát találunk, hiszen számos állam alkotmányos szabályozási kerete lehetőséget sem ad arra, hogy lényeges hatalmi ellentét alakuljon ki a két közjogi méltóság között.

Jól látható, hogy ha a választói akarat következtében a köztársasági elnök és a kormányfő nem azonos politikai párt tagja, akkor is számos megoldás van arra, hogy a kormányzás hatékony és békés legyen.