"Polgártársak!" - kezdte Orbán, és már azzal is provokált a kommunista rendszer utolsó hónapjaiban, hogy az "elvtársak" helyett a "polgárokra" tette a hangsúlyt. Szabad választásokat követelt; az orosz megszálló csapatok távozását; és beszélt Magyarország hosszú, szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelméről, 1848-ban az osztrákok ellen, 1956-ban pedig az oroszok ellen. Most jött el az idő, a nemzet máig érvényes céljait végre megvalósíthassák. 

Az akkor még kommunista Magyarországon 1956 óta ez volt a leghangosabb kiállás a szabadságért. Akik hallották, föllelkesültek, nemcsak Magyarországon, hanem Nyugaton is. Nyilvánvaló volt, hogy az (akkoriban) csehszlovákiai Vaclav Havel-hoz, vagy a lengyel Lech Walesa-hoz hasonló kaliberű ember. Egy másként gondolkodó, akit a történelem hirtelen országa egyik vezető alakjává katapultált. Havel, Walesa, Orbán: Egyikük sem "tanulta" a politikát. Egyetlen politikai párt gépezete sem csiszolta, fényezte őket. Ösztönösen cselekedtek, a józan ész vezette őket, és a politika mesterségét a mindennapi gyakorlatban sajátították el.

Valószínűleg közülük Orbán volt az egyetlen, aki ezt igazán élvezte. 

Akkoriban lázadó volt. Ma, több mint 30 évvel később, Európa legtapasztaltabb, ötször is (1998, 2010, 2014, 2018 és 2022) megválasztott kormányfője. Győztes, de olyan, akinek néhányszor fel kellett állnia a súlyos ütések után. Annyi csatát nyert meg minden ellenkező előjel ellenére, hogy joggal gondolhatja úgy, ha nem ő látszik esélyesnek, az csak jót jelenthet. Erőtlen fiatalemberként szembeszállt az akkor még erős kommunista diktatúrával és győzedelmeskedett. A baloldali és liberális média szinte monopolisztikus dominanciája ellenére 1998-ban és 2010-ben megnyerte a választásokat. Szembeszállt a pénzügyi spekulánsokkal, amikor azok 2011-ben Magyarország ellen fogadtak. Sikerrel lépett fel a külföldi bankok és a multinacionális vállalatok nyomásával szemben, amikor extra adókat vetett ki rájuk, és arra kényszerítette a bankokat, hogy ne adjanak többé devizában felvett hiteleket. Nem engedett az EU fontos emberei nyomásának, akik meg akarták akadályozni, hogy "nemzeti" szellemben formálja át Magyarországot. A migrációról szóló nagy vitában szinte egyedül állt ki amellett, hogy Európának meg kell védenie a határait, és végül is megnyerte a vitát, és sikerült megvédeni az országot. Miközben ezeket a sorokat írom, 2023 nyarán Orbán kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Ukrajna vissza tudja-e verni az orosz inváziót, és könnyen lehet, hogy a végén ismét igaza lesz. 

A magyar politikában minden körülötte forog. Ha ő nem lenne, a magyar ellenzék nem tudná, miről beszéljen. Egyetlen üzenetük az, hogy Orbán Viktor gazember. 

Hosszú út áll mögötte, és az út során sok dolgot megtanult. Az egyik ilyen dolog a lojalitás értéke. A Fidesz a kommunista besúgók világában edződött baráti társaságként indult. Tudták, hogy vakon megbízhatnak egymásban, bármi történjék is. Jó részük ugyanoda, a Bibó szakkollégiumba járt. Volt egy olyan időszak, amikor egyikük volt a miniszterelnök (Orbán), másikuk a köztársasági elnök (Áder János) és harmadikuk pedig az Országgyűlés elnöke (Kövér László). Lévai Anikó Orbán felesége lett. Az egyházi esküvőjüket celebráló Balog Zoltán református lekész (ma már püspök) a kezdetektől fogva Orbán politikustársa, tanácsadója és közeli barátja volt. Később ő lett az emberi erőforrások minisztere, egy óriásminisztérium irányítója, amit távozása után több részre bontottak. A Balog által behozott új politikusok közül néhányan szintén csatlakoztak Orbán "belső köréhez": Gulyás Gergely kancelláriaminiszter lett, Novák Katalint pedig 2022-ben Magyarország első női államfőjává választottak. Bárki, aki már részt vett a Fidesz valamelyik nyári rendezvényén - a Tusnádfürdői "nyári egyetemen" Erdélyben, vagy az évente megrendezett kötcsei "Pikniken", a Balaton partján -, érezhette a különbséget Magyarország kormánypártja és bármelyik nyugati politikai párt között: a légkör családias, van egyfajta "összetartozás-érzés", olyan kötelékek kötik össze őket, amelyek erősebbek bármilyen politikai meggyőződésnél. A Fidesz nem csak egy politikai párt, hanem hasonlóan gondolkodó emberek közössége. Vannak köztük írók, zenészek, tudósok, színészek, tulajdonképpen az élet minden területéről érkező emberek, és - persze, mondják majd a kritikusok - üzletemberek is. 

Orbán értékeli a lojalitást, és maga is lojális. Ha valamilyen oknál fogva valamelyik szövetségesére már nincs szükség egy adott pozícióban, vagy ha nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket, akkor az illető általában a "családban" marad, és más munkát kap. "Van egyfajta könyörületesség, amikor valaki megbotlik" - mondja egy férfi, aki egy kormányközeli agytröszt vezető elemzője volt, ma pedig egy másik szervezet szóvivője. "De ha úgy adódik, hogy ki kell venned a részed a munkából, akkor nincs megállás, a végsőkig hajtanak." Ha csatlakozol ehhez a családhoz, kemény munkára számíthatsz. Ahogy Orbán Viktor egyszer megfogalmazta: „Én nem pozíciót osztogatok, hanem munkát adok". De (majdnem) biztos lehetsz benne, hogy gondoskodnak rólad, ha kiégsz. 

A lojalitás Orbán politikai fizetőeszköze a nemzetközi színtéren is. Ha egyetért valamivel, ha megígér valamit, mindig megtartja a szavát. Soha senkit nem fog hátba szúrni. De ha valaki hátbaszúrja, habozás nélkül keményen visszavág. A Manfred Weber német néppárti politikus és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke elleni nyilvános csatározásait is megelőzték a két politikus Orbán elleni meglepetésszerű durva támadásai. 

Ellenfelei és még állítólagos szövetségesei is – hasonlóan Weberhez és Junckerhez - többször megpróbálták (vagy legalábbis a hírnevét) lejáratni. Időnként neki magának is ezt kellett tennie, politikai értelemben. Ez az arcélén is nyomot hagyott: a lelkes fiatalemberből harcedzett veterán lett. 

Az emberek sem úgy tekintenek rá, mint régen. Ha 1989-ben ő lett volna Magyarország vezetője, Nyugaton mindenki ünnepelte volna. Ma a vereségének örülnének. 

Autokrata, populista, rasszista, nacionalista, diktátor - az EU egyetlen más kormányfőjét sem támadják ennyire vehemensen. De nincs is még egy kormányfő, aki a kontinensen úgy tudja alakítani a politikai diskurzust, mint Orbán Viktor. 

Mindig igyekszik rátapintani a társadalom érzékeny pontjára. Ő hangosan kimondja azt, amit a politikustársai csak gondolnak. Felismeri a rothadó tabukat, és élvezettel rúgja fel őket. "Bárcsak be tudná fogni a száját!" - mondta egyszer Gerald Knaus, az Európai Stabilitási Kezdeményezés (ESI) nevű agytröszt vezetője. Ő gyakran emlegeti Orbánt "Európa legveszélyesebb embereként". Tisztelői, például Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint ő Európa megmentője. 

Orbánon kívül egész Európában talán csak Emmanuel Macron francia elnöknek van a politikai vitákban egyedinek és érdekesnek mondható véleménye. Régen ilyen volt volt Angela Merkel is, de ő már távozott. 

Orbán szemben áll a többséggel, és a többség nyerésre áll. Azok, akik a "több Európát" harsogják, a nemzeti szuverenitás mellett kiálló Orbánnal szemben. 

Mit tett ez az ember, hogy ennyi elismerést és rosszallást váltott ki? Dióhéjban: a semmiből újra alkotta a polgári gondolkodást Magyarországon, miután a kommunizmus nemcsak a polgári állam fogalmát, hanem magát a társadalom "polgári" rétegét is megsemmisítette. A "felelős polgárság" minden centrista vagy konzervatív párt támasza. Ezt a gondolkodásmódot újjáépítve, és a kommunizmus után egy új középosztályt is felépítve Orbánnak sikerült egy erős, stabil pártot létrehoznia. Figyelembe véve a körülményeket, ez normális esetben lehetetlen lett volna.

Liberálisnak indult, de az ösztönei mindig is nemzeti konzervatívok voltak. A liberális gondolkodás szókincsét használta, de magyar kontextusban ezek a szavak más jelentéssel bírnak. Szabadság? A társadalom, a nemzet kollektív szabadsága saját sorsának alakítására. Az ő víziója a politikai (azaz: kollektív) emancipációt jelentette és jelenti ma is. Korábban ez a Szovjetunió elnyomása alóli felszabadulás volt. Ma az egyre elhatalmasodó Európai Unió alóli felszabadulásról van szó. Leszámítva, hogy akkor az oroszok távozását követelte, de ma nem áll szándékában kilépni az EU-ból, csak meg akarja reformálni azt. A mai Orbán akár meg is ismételhetné a fiatal Orbán 1989-es beszédét, anélkül, hogy egy hangot is kihagyna. Polgárok! Nemzet! Szabadság! 

Mégis, az ő elképzelése Európáról több, mint "nemzeti szuverenitás" egy laza együttműködési keretben. Szemlélete geopolitikai jellegű, és támogatja Emmanuel Macron koncepcióját az Európai Unió "stratégiai autonómiájáról". Vagyis függetlenség az USA dominanciájától, egy olyan EU, amely az USA-val, Kínával és a globális déllel való konstruktív versenyben próbálja alakítani saját sorsát. Ez ellentmondás? Nem, ha figyelembe vesszük, hogy Orbán Viktor szerint az EU a 27 tagállam közötti kohézió és "szolidaritás" erősítését még több szabályozás és bürokrácia, valamint a nem számszerűsíthető, olykor manipulatív "európai értékek" egyre szigorúbb érvényesítése révén kívánja elérni - ami szerinte az EU gazdasági versenyképességének gyengüléséhez vezet a világpiacon. Őt hallgatva néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha nem Magyarország, hanem egy világhatalom - mondjuk az USA vagy Oroszország - vezetője lenne. 

Vidéken nőtt fel, szigorú apja és szenvedélyes hazafias, kálvinista nagyapja mellett, akivel sok időt töltött. Családjáról azt mondta, hogy "nem volt különösebb kultúrája", sem a politika, sem a vallási identitás szempontjából (nagyapja kivételével). Jellemét az egyszerű körülmények között töltött korai évek formálták. Nem szereti, ha az emberek nem mondják ki azt, amit gondolnak. Természeténél fogva egy vidéki fickó, aki azonban rengeteg könyvet olvasott. A gyakorlatias gondolkodású vidéki ember irtózik a nem működő dolgoktól. Ezért nem szerette a kommunizmust, és ma ezért nem kedveli az uniós politika számos aspektusát sem.

A fiatalkorát meghatározó másik két tényező a futball és a népzene volt. Miniszterelnöki kinevezése után is szülővárosa, Felcsút csapatának regisztrált játékosa maradt. A csapat buszán utaztak az idegenbeli meccsekre, és népdalokat énekeltek. "Ezeket ott tanultam, talán száznál is több dalt ismerek" - vallotta be egyszer nekem - egy budapesti népzenei rendezvényen. Akkoriban a futballnak és a népzenének egyaránt határozott politikai felhangja volt. Mindkettő a nemzeti büszkeség és identitás szimbólumának számított. Az 1970-es években elindult magyarországi "táncház "9 mozgalom a kommunista világnézettel szembeni passzív ellenállás kifejeződése volt. 

A politikában az Orbán vezette fiatal lázadók csoportja romantikus liberálisokként indultak. Orbán egyszer elmagyarázta hogy mi is a különbség az akkor és most között: "Akkoriban valahol a politika és az irodalom mezsgyéjén voltunk. Most már családjaink és gyermekeink vannak." Ahogy az évek során többen is rámutattak, az ő ideáljuk Ronald Reagan "liberalizmusa" volt (és talán Frank Zappa zenéje). Végül is Reagan kényszerítette térdre a Szovjetuniót. Németországban a liberális Orbán politikai mentora a szintén konzervatív Otto Graf Lambsdorff volt, aki csak a piacgazdaság és az alacsony adók védelme tekintetében volt liberális. 

Más szóval, a liberális címke alatt a kezdetektől fogva nagy adag angolszász konzervativizmus is volt. Amikor Soros György ösztöndíjával Oxfordba ment, Orbán Viktor összebarátkozott a kemény konzervatív Norman Stone brit történésszel, Margaret Thatcher egykori tanácsadójával. Stone 2019-ben bekövetkezett haláláig baráti viszonyban maradtak. Budapesten halt meg, ahová Orbán hívta meg, hogy könyvet írjon a magyar történelemről. Mint kiderült, ez volt egyben az utolsó is.

A Fidesz tehát hivatalosan liberális pártként indult. Ám volt egy kis probléma. Az 1990-es évek közepére világossá vált, hogy a magyarországi politikai térben a liberális pólus már foglalt volt. Nem volt elég hely a baloldali liberális SZDSZ-nek és egy liberális Fidesznek. Ezzel egyidejűleg a politikai spektrum jobb oldalán űr támadt. A kommunizmus utáni Magyarország első demokratikusan megválasztott kormányában résztvevő legnagyobb párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) felbomlott. Orbán erre a helyre nyomult be, és a Fideszt konzervatív párttá alakította. Részben hívő, katolikus felesége hatására templomba járó és kereszténységét a nagy nyilvánosság előtt vállaló ember lett, bár ő inkább a református hitet választotta, mint a katolicizmust. Amennyire meg tudom állapítani, Orbán keresztény hite valódi. De politikailag is segítségére van, és politikai eszközként is használja. 

1998-ban konzervatívként nyert először választást, és mindössze 35 évesen miniszterelnök lett. Azt mondta, hogy példaképe Németország, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és Helmut Kohl akkori kancellár volt, akitől tanácsot is kért. 

Ezután négy jó év következett Magyarország számára. Orbán a német Bundeskanzleramt mintájára átalakította a kancelláriát. Első kormányának számos törvénye német törvények mintájára készült. A gazdaság növekedett, az államadósság csökkent. Kormánya a családok támogatásába és oktatási rendszerbe fektetett be, hogy a semmiből teremtse meg a középosztályt - mert meggyőződése volt, hogy polgári középosztály nélkül sem az országnak, sem a demokráciának nincs jövője. 

Az akkori Orbán a Helmut Kohl vagy Bill Clinton által képviselt liberális demokrácia híve volt: "A gazdaság a lényeg!" Orbán hitte, hogy ha jól kormányoz, ha csökken a munkanélküliség, az infláció és az államadósság, miközben nőnek a fizetések és a gazdaság, akkor a választók ezt honorálni fogják, és újraválasztják. 

De rá kellett jönnie, hogy ez nem ilyen egyszerű. 2002-ben, ha egy hajszálnyi különbséggel is, veszített. Ez sokkolóan hatott. Mit rontottak el? 

Egy dolognak nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget: a médiának. A kommunizmus vége óta, amikor is a diktatúra médiája egyik napról a másikra "független magánmédiává" vált, többnyire külföldi tulajdonban11 , de ugyanazokkal a régi szocialista, túlnyomórészt a politikai baloldallal szimpatizáló, a konzervatívokkal szemben pedig meglehetősen kritikus újságírókkal és szerkesztőkkel. Nagy szerepet játszottak 1994-ben Antall József konzervatív kormányának megbuktatásában, és most is elősegítették az Orbán Viktor és a Fidesz számára kedvezőtlen légkör kialakulását. Orbán Viktor tisztában volt azzal, hogy a média ellenséges, de nem tette prioritássá a probléma kezelését. Végül is, ő nyert 1998-ban, a média hozzáállása ellenére is. 

Levonták a tanulságot. Orbán Viktor már a 2010-es hatalomba való visszatérése előtt is fontosnak tartotta, hogy tegyen valamit a médiával kapcsolatban. 2006-tól kezdve a Fideszhez közel álló üzletemberek médiumokat kezdtek vásárolni vagy alapítani. Amikor a liberális SZDSZ-hez közel álló Magyar Hírlap kifogyott a pénzből (mert a párt összeomlott), Széles Gábor, az Ikarus és a Videoton tulajdonosa vásárolta meg. A lap onnantól kezdve nemzeti konzervatív beállítottságú lett. 

2010-re a globális pénzügyi válság és a szocialisták alkalmatlansága az ország kormányzására megteremtette Orbán hatalomba való visszatérésének feltételeit. A választóknak elegük volt abból, amit a gazdaságban uralkodó zűrzavarból és a hozzá nem értő kormányzásból. Orbán Viktor elsöprő választási győzelmet aratott, és azonnal hozzálátott a médiapiac átalakításához. A kommunizmus bukása után is szocialista bástyának számító köszolgálati médiát központosították. Sok újságírót elbocsátottak, másokat felvettek. Új, konzervatív sajtóorgánumok jöttek létre, a meglévő médiumokat felvásárolták, illetve átalakították. 

Megreformálta az igazságszolgáltatási és a választási rendszert, ami nemcsak a baloldal, hanem az uniós intézmények, sőt még a kereszténydemokrata szövetségesek részéről is erős kritikával illettek. A valóságban azonban az "Orbán hatalomra kerülésének" központi "problémája" nem annyira az állítólagos "tekintélyelvű rendszer", hanem inkább az, hogy az emberek szeretnek rá szavazni. Még azok is, akik nem kedvelik őt annyira. A másik lehetőség az ugyanis az lenne, hogy a hatalom gyakorlását a magyarországi ellenzéki pártok kusza és szerencsétlen egyvelegére bízzák, akik között az egyik legerősebb az országot a csőd közelébe vezette, míg a másik párt nyíltan antiszemita és cigányellenes csőcselékként vonult be a politikai történelembe, kiegészülve egy olyan félkatonai szervezettel, melynek célja a félelemkeltés volt a zsidók és a romák körében. A legtöbb magyar azt mondta: Köszönöm, de inkább nem. 

A magyarok elsősorban azért szavaznak folyamatosan Orbánra, mert politikájának középpontjában a gazdaság és a jómódú középosztály megerősítése áll. Kormánya az államadósság felső határát az alkotmányba foglalta, miközben a jövedelemadót (15%) és a társasági adót (9%) csökkentette. Ezzel párhuzamosan nőtt az adózási fegyelem. A munkanélküli segélyt 12 hónapról 3 hónapra csökkentették, és szigorú feltételeket szabtak a korkedvezményes, valamint az egészségügyi okokból történő nyugdíjba vonuláshoz. Ennek eredményeképpen a magyarok körében ugrásszerűen megnőtt a munkával rendelkezők aránya. A lényeg az, hogy a 2020-as Covid-válságig minden gazdasági mutató pozitívba fordult. Magyarország még így is jobban átvészelte a válságot, mint a legtöbb uniós ország. 

Ukrajna 2022-es orosz megszállása gazdaságilag sokkal súlyosabb helyzetet jelentett. Az EU-ban Magyarországon a legmagasabb az infláció. Orbán Viktor kormányzása alatt most először fordult elő, hogy a reálbérek csökkentek. Ez a válság egybeesett az EU azon döntésével, hogy "jogállamisági" aggályokra hivatkozva több milliárd eurónyi Magyarországnak járó uniós forrást visszatart. Még nem tudni, hogy ezek a gazdasági gondok befolyásolják-e a következő választások alakulását, de eddig a magyarok Orbánra szavaztak, mert úgy érezték, hogy az életük jobbá válik. Politikai jövője azon múlik, hogy ez így marad-e.  

Orbán mindenekelőtt pragmatikus és realista ember. Más európai vezetőkhöz képest különleges képessége, hogy az okos taktikai realizmust ötvözni tudja a stratégiai bölcsességgel, valamint az ország jövőjéről alkotott elképzeléssel, és megpróbálja kitalálni, mit hozhat a jövő évtizedek múlva.

Ezt mondta a siker receptjéről: "Velünk még azok is jobban járnak (gazdaságilag), akik ellenünk szavaznak" .

Ami a hatalomra éhes tekintélyelvűséget illeti, a következőket mondta a hatalom jelentésével kapcsolatban: "Az én definícióm szerint - ami talán nem teljesen esik egybe a politológusok által használt meghatározással- a hatalom a közös cselekvés képessége. A munkám során ennek megfelelően használom".

Ezen érdemes elgondolkodni.