A beszélgetés első része az oktatás és nevelés konzervatív megközelítéséről szólt, Szakos Enikő oktatáskutató a franciaországi klasszikus oktatási felfogásról, a modern trendektől való különbségekről kérdezte Jaffré és Hautebert professzort.

Yannick Jaffré először finomította, tisztázta a megnevezést. Úgy fogalmaz, Franciaországban a „konzervatív” kifejezést ritkán használják, ha eszerint határozza meg magát a jobboldal, a – szó klasszikus értelmében – republikánust érti alatta. „Franciaországban túl modernek vagyunk ahhoz, hogy konzervatívak legyünk, de túl görög-rómaiak ahhoz, hogy posztmodernek!” – mondja Jaffré. Ezért beszélhetünk inkább „klasszikus” vagy „hagyományos” oktatási vízióról, de alapvetően az ezt vallók közösségébe beletartoznak mindazok, akik ellenzik a posztmodern progresszivizmus téveszméit. A közös vízió alapja a bölcsészettudományok szeretete és továbbadása, a Görögországban és Rómában született nagy európai kultúra öröksége, továbbá minden tudományágban a módszertani kötöttség.

A 19. század végétől a 20. század végéig magasszintű oktatási koncepció uralkodott az országban, ez volt a francia iskola aranykora, vallja Jaffré, amelyet az egész világon másoltak. Lényege, hogy ötvözte a tudás átadásának rigorózusát és a tanárok tekintélyének tiszteletét. Szerinte napjainkban a tudásátadás hagyományos módja megsérült, de teljesen nem semmisült meg. Az intézményi tekintély azonban, amely társadalmi konszenzust igényel, a multikulturalizmus miatt kétségtelenül súlyosabban érintett.

Joël Hautebert elmondása alapján az emberiség ésszel és szabadsággal felruházott faj, valamint politikai lény. Az értelem teszi képessé az embert arra, hogy meghatározza, mely cselekvések helyesek, és melyek nem. Az oktatás feladata, hogy az erények gyakorlása révén lehetővé tegye az ész, az akarat és az egyéni képességek helyes használatát. A konzervatív felfogás alapján a nevelés elsősorban a szülők feladata, az iskolák úgy vesznek részt a fiatalok oktatásában, hogy a családi nevelést nem helyettesítik.

A jogtudós azt mondja, az embernek mint politikai lénynek, természetéből fakad, hogy szüksége van mások segítségére, különösen arra, hogy az oktatáson keresztül megkapja, ami lehetővé teszi tehetségének kibontakoztatását. „Úgy gondolom, a közvetítés az oktatás fő küldetése. Így minden nemzedéknek meg kell védenie a kapott örökségét, fejlesztenie azt az elődei iránt érzett hálával, és tovább kell adnia, amit kapott és megőrzött” - mondja Hautebert. 

A második téma az oktatás aktuális helyzetét, a rendszer legnagyobb kihívásait taglalta. A Franciaországban tapasztalható problémákról nyilatkoztak a professzorok.

Joël Hautebert véleménye szerint a legfontosabb kihívások, amelyekkel az oktatás is szembesül a woke, a gender-ideológia és azon fiatal muszlimok növekvő jelenléte, akik nem integrálódnak a francia kultúrába. Franciaországban az egyik legnagyobb küzdelem a fiatalok védelme a dekonstruktivista ideológiával szemben.  

Hautebert úgy tapasztalja, az identitás minden formája megkérdőjeleződik, legyen az egyéni vagy kollektív. A gender-ideológia zűrzavart szít a fiatalok fejében, megkérdőjelezi a nemi identitást, el akar szakadni a természetes „kötöttségektől” az emancipáció nevében, amely aláássa a társadalom alapjait. A kollektív, a családi és a nemzeti identitás is célpont. A francia fiatalokat arra kényszerítik, hogy szégyelljék magukat és hazájuk múltját. Úgy érzi, a következmények egyre katasztrofálisabbak, hiszen sok iskolában nagyon magas a muszlim vallású, bevándorló hátterű tanulók aránya. A Franciaország iránti szeretet hiánya az oktatásban, a multikulturalizmus támogatása és a gender ideológia együttesen növeli az ellenségeskedés és a megvetés érzését Franciaországgal szemben.

Yannick Jaffré azt mondja, a középiskolák esetében egyértelmű javulás tapasztalható a programokban a 2019-es reform óta[1]. Ez a reform bizonyos visszatérést jelentett a klasszicizmushoz egy hosszú "pedagógiai" időszak után, amely a 1970-es években kezdődött, és a játékon, interakción, horizontális tanuláson keresztül valósította meg az oktatást. A rendszer a tanuló pszicho-szociológiáját helyezte a rendszer középpontjába, és tartalmilag egyfajta "világoktatást" terjesztett el, dekonstruálva a francia nemzeti identitást képző történeteket.

Az utóbbi negyven-ötven év a szélsőbaloldal szellemi uralma alatt telt, ami párhuzamosan a tanárok tekintélyének és társadalmi státuszának leértékelődését eredményezte, állítja Jaffré. Ennek a kettős intézményi leértékelésnek több okát is említi: egyrészt a – túlnyomórészt muszlim – bevándorlást és a mindenütt jelen lévő, többkonfliktusú multikulturalizmust; másrészt a szülői bizalmatlanságot, az oktatói hatáskörök és tekintély folyamatos vitatását és rombolását, valamint az áthelyezési rendszer működését, amely kötelezi a fiatal tanárokat, hogy öt-tíz évet töltsenek el külvárosi intézményekben „nehezebb” közönség előtt, hogy „politikailag korrektek” maradjanak.  A leértékelődéshez hozzájárul a fizetések vásárlóerő csökkenése, és ezeknek szisztematikus következménye a pálya elnőiesedése.

Ezen problémák megoldása a következő évek fő projektje a francia iskolarendszer számára, amihez nemcsak a gyengeségek kezelése, hanem a meglévő erősségek fenntartása is szükséges. A professzor szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi elit körében valódi politikai szándék van erre. 

Szakos Enikő ezután arra a kérdésre kereste a választ, hogy az említett problémák tükrében hogyan változott a tanárok szerepe Franciaországban.

„A tanárok társadalmi státusza, intézményi tekintélye és gazdasági megítélése is romlott, azonban szimbolikus és intellektuális szerepük továbbra is alapvető, hiszen ők a kultúra továbbadásának főszereplői” – mondja Jannick Yaffré.

Úgy gondolja, bár szerencsére távolodunk attól a "Pink Floyd-szellemtől”, amely a tanárt egy börtönőrhöz hasonlította, a baloldali időszak nagy károkat tett, és nyomot hagyott a Nyugat-Európai nemzetekben. 

Joël Hautebert szerint, amíg a társadalom nem áll stabil lábakon, minden szinten egyensúlyhiány lép fel. Ha az alapfokú oktatás ideológiai okokból nem alapozza meg a tudást, akkor a középfokú iskola feladatává válik. A felsőoktatásnak ezután azt kell megadnia, ami a középiskolában kimaradt. Ezt jól szemlélteti a történelem tárgy példája: ha a legtöbb diák számára hiányoznak a kronológiai vonatkoztatási pontok, akkor, amikor megérkeznek a főiskolára, az oktatóknak (történelem- vagy jogtörténetből) tanítási idejük egy részét felzárkóztatásra kell fordítaniuk – mondja tapasztalataira is hagyatkozva.

Ezzel a példával azt a tényt illusztrálja, hogy az oktatás kérdése átfogó, a kisgyermekkortól kezdődik és a felsőoktatásig terjed. A nevelési rend javítását tehát annak alapjával, a családdal kell kezdeni, amelynek nem megfelelő működése esetén a pedagógusok szerepe degradálódik. Neveletlen gyermekek "bébiszitterkedésébe" süllyednek, akiket csak iskolai órákon való részvétel akadályoz meg abban, hogy az utcán randalírozzanak, bűncselekményeket kövessenek el.

Joël Hautebert egyetemi tanár; Yannick Jaffré egyetemi docens, író, politikai tanácsadó.

 

[1] 2019-ben Franciaországban új, megosztó oktatási intézkedéseket vezettek be. Ennek szemmel látható elemei a nemzeti jelmondat ("Liberté, Égalité, Fraternité"), a nemzeti színű zászló és a Nemzeti Himnusz idézetének feltüntetése minden iskolában. Sokan „túl nacionalistának” bélyegezték az intézkedést, ezért a francia zászló mellett az Európai Uniós zászlót is kihelyezték. Egy másik eleme törvényi szintre emeli azt a bevett gyakorlatot, hogy – 6 helyett - 3 éves kortól kezdődik a tankötelezettség.