A magyarországi görögkatolikus egyház 1646-ban jött létre az ungvári unióval – bár a délvidéki szerbek már 1611-ben kötöttek egy uniót, ez nem bizonyult jelentősnek –, amikor Parthén Péter szerzetes hatására az összegyűlt ortodox papság kimondta az egységet a katolikus egyházzal. Az első, nemzeti alapon szerveződő magyar püspökség, a Hajdúdorogi Egyházmegye ugyanakkor csak 1912-ben jött létre; korábban az amúgy csekély lélekszámú magyar hívek szétszórtan éltek az ószláv és a román liturgikus nyelvű főpásztorok joghatósága alatt, többségük a ruszinokhoz kötött Munkácsi Egyházmegyében. A 19. században azonban egyre fontosabbá vált a – magyarságukban jellemzően megkérdőjelezett – hívek hovatartozása és nyelvhasználata, így megindult a küzdelem a magyar liturgikus nyelvért. A Szentszék ezt ellenezte, ugyanis élő nyelvet nem kívántak engedélyezni egyházi használatra – a román még az unió előtt, a Rákócziak nyomására jelent meg az egyházi szláv használata helyett –, illetve féltek attól, hogy a latin rítusúak is követelni fogják az anyanyelvű liturgiát, netalán tömegesen térnének át a keleti szertartásra. A magyar liturgikus nyelv előfeltételének a magyar egyházmegyét tartották.
Jól mutatja az elszántságot, hogy 1900-ban a magyar keleti szertartásúak Rómába zarándokoltak a magyar nyelvhasználat miatt. A magyar liturgikus nyelv kérdését ugyanakkor mégis feladták, ugyanis 1896-ban megtiltották a magyar nyelv használatát, 1910-ben pedig a tiltást a budapesti parókia magyar nyelvű szertartásai miatt megerősítették. Az új cél tehát a magyar liturgikus nyelv nélküli magyar egyházmegye lett. Ehhez eleinte a kormányt kellett meggyőzni, amely korábban az egyházmegye létrehozásának feltételéül a magyar liturgikus nyelvet szabta meg, és ettől eleinte nem akart elállni, majd Ferenc Józsefet, a magyar katolikus egyház főkegyurát, végül pedig tárgyalásokat folytattak a román püspökökkel. Érdekes adalék, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös is ellenezte a magyar egyházmegyét, ráadásul a Szentszékhez is fordult emiatt, de Róma elutasította az ágálást. Az előkészületek után az uralkodó létrehozta a Hajdúdorogi Egyházmegyét, amelyet X. Piusz pápa Csernoch János kalocsai érsek előterjesztését követően kanonizált. A liturgikus nyelv végül hivatalosan a görög lett – a magyarok kérésére, hogy legalább elvi szinten elválasszák az ószlávtól –, de a magyar az előírások szerint is érvényesülhetett oly mértékben, mint a latinban. A valóságban pedig az egész szertartás magyar nyelven zajlott a betiltott, de korábban már meggyökeresedett gyakorlatnak megfelelően. Ugyan a görög sohasem valósult meg, de a magyar nyelvet hivatalosan csak a második vatikáni zsinat engedélyezte 1965-ben.
Az új egyházmegye első püspöke Miklósy István sátoraljaújhelyi parókus volt, akit 1913-ban szenteltek fel; székhelye pedig Hajdúdorog lett, hiszen innen indult el a mozgalom a magyar nyelvért és az egyházmegyéért, emellett a város a magyar görögkatolikusság bölcsőjének és bizonyítékának is tekinthető, ugyanis a kálvinista hajdúvárosok közt az egyedüli keleti hitű. Hajdúdorog ugyanakkor nem állt készen ekkora feladatra, így felmerült, hogy a központ Debrecenben, Nyíregyházán vagy Nagykárolyban legyen. Ez főként Debrecenben okozott felháborodást: a város nem sokkal korábban adta fel a református főiskolát, hogy egyetem jöhessen létre teológiai fakultással. Mivel az előzetes várakozásokkal ellentétben ez nem felekezeti, hanem állami lett, így a kálvinista Rómát különösen érzékenyen érintette az, hogy a görögkatolikus teológiai képzés kérdése is szóba került az egyetemen, elveszítve ezzel minden felekezeti jelleget. Ugyan Debrecen és a református magyarság a korábbi évtizedekben teljes mértékben kiállt a görögkatolikusok törekvései mellett, azt elfogadhatatlannak tartották, hogy Debrecenben legyen a püspökség. A görögkatolikus papság Nyíregyházát támogatta.
Ennek ellenére Miklósy püspök Debrecent választotta, szándékai szerint ideiglenes jelleggel. 1913. október 15-én vonult be, felszentelése után tíz nappal, a várakozások ellenére jó hangulatban. A Sátoraljaújhelyből érkező főpásztort Nyíregyházán ötven tagú debreceni küldöttség és negyven pap fogadta, Debrecenben pedig a polgármester üdvözölte a városi nép, az intézmények és a vezetők jelenlétében. „Új őrtűz gyúlt Debrecenben, midőn a gör. kath. magyar püspök e város falai közé jött […]. Az a bensőségteljes fogadtatás, melyben az első gör. kath. magyar püspök Debrecenben részesült, biztos záloga annak, hogy e város közönsége szeretettel fogja körülvenni.” – írta róla a Debreceni Újság. A püspök és hivatala a Kereskedelmi és Iparkamara épületébe költözött.
Nem volt ugyanakkor ez a hangulat egyöntetű. 1914. február 22-én levél érkezett Debrecenbe a bukovinai Csernovicból, Kovács Anna álnéven. Tudatta a püspökkel, hogy mint nagykárolyi híve csomagot adott fel számára, mégpedig száz koronát, egy templomi csillárt és egy leopárdbőrt. Másnap ez meg is érkezett, ugyanakkor Miklósynak sürgős telefonhívást kellett intéznie, így az akkor éppen ott tartózkodó egyházi elöljárókkal bonttatta fel azt. Amint azonban Jaczkovics Mihály pap baltával nekiesett a csomagnak, az felrobbant, összesen három halálesetet, hét súlyos és huszonhat könnyebb sérülést okozva, ráadásul több sérült más épületben vagy az utcán tartózkodott. A fő célpont, Miklósy nem sérült meg, de az utólagos vizsgálat szerint a bomba az egész házat, pincében végzett felbontás esetén az egész házsort megsemmisíthette volna. Először gázrobbanásra gyanakodtak, egy helyszínre érkező katonatiszt állapította meg a szag és a sérülések alapján, hogy bomba robbant, ezt pedig a halotti vizsgálatok is igazolták. A merénylet országos megrendülést és felháborodást váltott ki, az elhunytak Debrecenben végzett halotti szertartásán jelen volt a református püspök, a református teológia tanárai és a kálvini egyház más képviselői is.
Adódik a kérdés, hogy ki adta fel a küldeményt. A kormánypárti lapok az oroszokra gyanakodtak, és összeköttetést véltek felfedezni a Máramarosban tömegesen ortodox hitre térő ruszinok ellen folyó per és a merénylet között. Maga a módszer, a levélbomba is az oroszokra volt jellemző. Károlyi Mihály lapja és az ellenzék ugyanakkor a románokat vélte felfedezni a merénylet mögött, hiszen a románok már a kezdetektől fogva küzdöttek a Hajdúdorogi Egyházmegye ellen, 1913-ban pedig Oroszországgal és Szerbiával a Vatikánhoz fordultak a püspökség felállítása ellen. Ezen feltételezések Tisza Istvánnak a Monarchia nevében románokkal való tárgyalásainak – amelyek célja Románia hármas szövetségben való megtartása volt – zátonyra futásával is összekötötték a támadást. E tárgyalások során egyébként a püspökség területi revíziójának kérdése is többször felmerült.
A rendőrségi vizsgálat hamar megindult. Két személy – a román Ilja Catarau és az orosz Timoftei Kirilov – került a rendőrség látókörébe, akik más személyek útleveleivel tartózkodtak Csernovicban. Mivel az elkövetők Románia felől érkezhettek, így a magyar szervek a román rendőrséggel vették fel először a kapcsolatot, amely csak látszólag volt együttműködő, inkább fedezni kívánta az elkövetőket. Komoly diplomáciai feladat elé állította az ügy a Monarchiát, egy feljelentést követően egy magyar tisztviselő egészen Alexandriáig ment, hogy az állítólag ott tartózkodó Catarau letartóztatását segítse, aki viszont a román kereskedelmi attasé segítségével sikeresen megszökött (már amennyiben tényleg ott volt). Az első világháború kitörése miatt teljes mértékben esélytelenné vált a felelősségre vonás, ugyanakkor Catarau a halálos ágyán bevallotta – 1937-ben –, hogy ő követte el a merényletet (Kirilov szerepe elhanyagolható mértékű lehetett). Az igazságszolgáltatást ez teljesen elkerülte. Egy 1918-ban megjelent bukaresti újságcikk szerint a merénylet tervezésében a román miniszterelnök, a bukaresti rendőrprefektus, a román titkosrendőrség vezetője és egy oroszországi parlamenti képviselő játszott szerepet, vagyis a merénylet román-orosz együttműködés következménye, Catarau az összekötő személy és a terv végrehajtója volt. A Kovács Anna álnéven feladott levelet minden bizonnyal Catarau brassói származású, de bukaresti nagyanyjánál élő szeretője, Salamon Mariska adta fel (ezt ugyanakkor soha nem tisztázták). Vagyis annak ellenére, hogy látszólag magányos elkövetők követték el a robbantást, a háttérben úgy néz ki, a Monarchia-ellenes államokig vezetnek a szálak. A fő felelős – amint az a feltételezett ötletgazdák kilétéből is látszik – Románia lehetett, Oroszország szerepe másodlagos, ahogy a román-orosz szövetség is még formálódott.
Miklósy a merénylet után otthagyta az Iparkamara épületét, mivel az ottlévők életét féltette. Szeptemberig még Debrecenben maradt, mindazonáltal a papság kívánságára szeptember 23-án Nyíregyházára költözött. Az egyházmegye problémáit teljes mértékben soha nem sikerült rendezni, már csak Trianon miatt sem. Miklósy ellen ugyanakkor merényletet nem kíséreltek meg többé, mindössze 1919-ben került rövid ideig román fogságba, ahol azonban élete nem került veszélybe. Miklósy István 1937-ben Nyíregyházán bekövetkezett haláláig volt a Hajdúdorogi Egyházmegye püspöke. Az ellene megkísérelt merénylet bár elfeledett, erősen összefügg a korabeli zűrös külpolitikai és diplomáciai kapcsolatokkal.
