Az idén éppen 35 éve annak, hogy 1989 januárjában a Hazafias Népfront felhívására először ünnepelték meg hivatalosan is a magyar kultúra napját. A nap geneziséhez hozzátartozik, hogy elsőként Fasang Árpád zongoraművész vetette föl az ötletet még 1985-ben, mondván: „ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is”.
Hogy milyen szerepet tölt be a kultúra az ember, egy közösség, egy nemzet életében, hogy mi a jelentősége, azt aligha kell hosszasan ecsetelni. A kultúra vonzáskörében dolgozó szakemberek ezt nap mint nap látják, tapasztalják, de az utca emberének is gyorsan meg lehet világítani a fontosságát. Ha azt mondjuk neki, hogy képzelje el az életét filmek, színházak, koncertek, könyvek, dalok és táncok nélkül, lehetetlen, hogy ne riasztó szürkeséget lásson maga előtt.
Kulturális javaink, amelyeket az uniós bürokrácia rettenetes szóval kreatív iparnak is nevez (ez utóbbi szó kapcsán rögtön füstölgő gyárkémény jelenik meg előttem, de hát én a XX. században szocializálódtam…), a lehető legemberibb alkotások, hiszen természeti környezetünkben önállóan nem léteznének. Egy vers, egy dal, egy regény, egy táncmozdulat, egy színházi előadás, egy festmény vagy egy szobor ideája az emberi lélek legbensőbb tartalmaiból születik meg. A természet az ember nélkül is létezik, a kultúra nem. Mondhatni: a kultúra mi vagyunk.
Az anyag véges, a szellem végtelen. E tételt bizonyítja az is, hogy a kulturális értékek létrehozása nem függ sem egy nép, egy nemzet lélekszámának vagy lakóhelyének nagyságától, sem katonai vagy gazdasági erejétől, sem egyéb környezeti tényezőktől. Kis népek is képesek hatalmas kulturális teljesítményre, nagy népek is szerénykedhetnek e képzeletbeli rangsor alsó fertályában. Félretéve a kötelező szerénységet, elmondhatjuk, hogy viszonylag kis népként mint kulturális értékteremtők mi is a világ élvonalába tartozunk. Vannak világhírű zeneművészeink, zeneszerzőink, képzőművészeink, íróink, filmeseink és más alkotóink, művészeink, akiknek alkotásai az emberiség nagy közös kincsestárának elismert és közkézen forgó darabjai. Teljesítményünk messze meghaladja azt, ami lélekszámunk alapján elvárható volna, de mint mondtam – ez nem lélekszám függvénye.
Van hát mit megünnepelnünk, méltó a magyar kultúra arra, hogy évente egyszer méltó módon megemlékezzünk róla.
Az általános emberi dimenzión túl azonban van a kultúra fogalmának olyan sajátos dimenziója is, amelyet minden nép az önnön, a csakis rá jellemző lelki tartalmakból ad hozzá, s amely így jól felismerhetően megkülönbözteti az adott nép kultúráját más népek kultúrájától. Olyan ez, mint Hamupipőke cipője a közismert mesében: mindenki más számára is nyilvánvalóan cipő ugyan, de igazán csak az ő lábára illik. A világ harmóniája akkor áll helyre, amikor a mostohanővérei után végül ő húzza a lábára. Mi, magyarok is a magyar kultúrában „mozgunk” otthonosan, stílszerűen azt is mondhatnám: csak a magyar kultúrában élhetünk boldogan, míg meg nem halunk. Jól bizonyítja ezt a diaszpórában vagy szórványban élő honfitársaink vissza-visszatérő panasza is, miszerint élhetnek bármekkora anyagi jólétben, megbecsültségben, pazar művelődési lehetőségek közepette, a magyar kulturális közeg hiánya sötét árnyként telepedik mindennapjaikra. A helyzet persze még súlyosabb és elviselhetetlenebb, ha az első két feltétel is hiányzik.
A kultúra nemzeti dimenziójának sajátosságaiból fakad funkcionális szerepe is: a megtartó erő. A képlet viszonylag egyszerű: ha megtartjuk kultúránkat, ő is megtart bennünket. Mondhatni: hálás jószág. Így válik a kultúra a nemzeti identitás egyik fontos pillérévé. (A másik kettő: a közös nyelv és a közös történelem.) Megtartó ereje az anyaországi hétköznapokban kevésbé mutatkozik meg, a külhoni magyarság életében annál leplezetlenebbül, amiként az alábbi eset is mutatja.
A nyolcvanas évek Romániájában egy székelyföldi tanítóképző végzős diákja voltam, az osztály javában készült a júniusi ballagásra. A Ceauşescu-féle kommunista rezsim ekkortájt már gőzerővel azon munkálkodott, hogy a Nagy Vezető korábbi években elkezdett nagyívű etnikai homogenizációs projektjét (azaz a magyar kisebbség beolvasztását) beteljesítse. Miután a szászokat előbb elüldözték, majd a maradékot eladták a nyugatnémeteknek (érti-e még valaki e fogalom jelentését?), már csak mi álltunk útjába a dicsőséges egyformaságnak.
A szívós munka kezdett is termőre fordulni: a székely kisvárosban egyre több román anyanyelvű tanár és diák jelent meg, egyre több tantárgyat kellett román nyelven tanulni a magyar tanulóknak is, miközben a magyar nyelv és kultúra presztízsét minden eszközzel igyekeztek aláásni. (Csak egy példa: a népdalversenyekre már nem lehetett magyar népdalokkal jelentkezni, legfeljebb székelyekkel. Értjük, ugye…)
Májusban az osztályfőnökünk mintegy mellékesen, két magatartási probléma megvitatása közben megjegyezte, hogy egyébként az osztálynak a ballagáson román népviseletben kell majd megjelennie. A 12 román nemzetiségű diák számára ez természetes volt, a 24 magyar nemzetiségűnek már kevésbé. Döbbenten néztünk egymásra, majd az óra utáni szünetben összedugtunk a fejünket, hogy mitévők legyünk. Nyílt lázadásra nem gondolhattunk, az megpecsételte volna egész további sorsunkat. Más megoldást kellett találnunk. Lehetőleg olyat, amely jóllakott kecskéket és sértetlen káposztákat eredményez. Mint a tanítóképzős osztályokban általában, a miénkben is kevés fiú volt, mindössze négy: három magyar és egy román nemzetiségű. Tehát mi, fiúk nem jelentettünk komoly „tételt”, ezért könnyebb helyzetben is voltunk. Jeleztük az osztályfőnökünknek, hogy nem vagyunk hívei a „népies” vonalnak, inkább a klasszikus divatot részesítjük előnyben, ezért öltönyben és nyakkendőben ballagnánk el. Román társunk, becsületére legyen mondva, ellenvetés nélkül támogatta az ötletet, amely így jóváhagyást is nyert. A lányok esetében azonban nem volt kibúvó, idegen népviseletbe kellett bújniuk. A kisírt szemek időszakát éltük, a román lányok zavartan hallgattak, fura, nyomott hangulatban peregtek le a tanév utolsó napjai.
Amikor a ballagás reggelén vadonatúj öltönyömben megérkeztem az iskolába, csak a fiúkat és a román lányokat találtam az osztályban. Aztán tíz perccel az utolsó osztályfőnöki óra kezdete előtt bevonultak a magyar lányok is. Mindannyian román népviseletben ugyan, de piros szalaggal a hajukban. Még ma is furcsa érzés fog el, ha felidézem magamban a jelenetet.
Tisztázzuk: nem az amúgy színpompás román népviselettel volt bajunk, hanem azzal az ideológiával, azzal a szándékkal, amelyet ezúttal jelképezett. Kívülálló akár értetlenkedhetne is, hogy: de hát az is csak egy ruha. Mi azonban, bármily fiatalok voltunk is akkor, éreztük, hogy: nem, több annál. Hogy ezzel az alattomos húzással egész addigi életünkön, hagyományainkon, családi neveltetésűnkön próbálnak erőszakot tenni. Végső soron e gesztussal a magyar kultúrát akarták láthatatlanná tenni, mert az asszimiláció mindig azzal kezdődik, hogy elveszik egy nép kultúráját. A többi már gyerekjáték.
A piros szalag azon a napon e kultúra szívósságának, élni akarásának a szimbóluma volt.
Vigyázzunk hát a kultúránkra, mert magunkra vigyázunk általa!
