Az egyetemi funkciók és feladatkörök XXI. századi újragondolása a társadalmi és technológiai fejlődés egyik szükségszerű következménye. Ennek az egyik velejárója, hogy olyan újszerűnek ható jelenségekkel és intézményekkel is meg kell ismerkednünk, melyek nem történeti úton és nem a mi térségünkben, régiónkban fejlődtek ki. Hiszen a külföldi intézmények szolgai módon való átültetése azok kontextusának megismerése nélkül legalább akkora veszélyt rejt magában, mintha semmilyen modernizációs lépést sem tennénk. A földbirtokadományi egyetemek megismerése pedig elvezet minket annak az egyetemi koncepciónak a megismeréséhez, amikor az oktatás és a kutatás mellett az egyetem a gazdasági életben is szerepet vállal.

A land-grant egyetemek megjelenése

A „land-grant” szóösszetétel megértése céljából először azt érdemes közelebbről megvizsgálnunk, hogy az USA-ban a XIX. század közepén a szövetségi kormányzat támogatás gyanánt földet adományozott a tagállamoknak bizonyos tevékenységek ösztönzése céljára (pl. vasúthálózat létesítéséről szóló 1850-es földtámogatási törvény.) Justin Smith Morrill vermonti képviselő 1850-es évek végén benyújtott törvényjavaslata annyiban újszerű volt, hogy felsőoktatási intézmények létesítése céljából megvalósuló földadományozásra még nem volt példa. Ugyanis igény már mutatkozott arra, hogy a nagy gazdasági fejlődés végett szükséges olyan emberek kinevelése, akik felsőoktatási szintű mezőgazdasági és ipari képesítéssel rendelkeznek. A törvényjavaslat első körben elnöki vétó miatt – amiben az észak-dél ellentét is közrejátszott – nem jutott át a törvényalkotási folyamaton. 1862-ben a polgárháborús helyzetnek – és ebből fakadóan a déli államok távollétének – köszönhetően sikerült elfogadni a javaslatot. 

 Az 1862-es Morill-törvény összesen 11 millió hold (4.451.542 hektár) földet adományozott a tagállamoknak. Maguk a földek a legtöbb esetben őslakosoktól elvett területek voltak. Egy tagállam lakosságarányosan (kongresszusi képviselők száma alapján) részesült a „földosztásból”, így New York állam a tízszeresénél is többet kapott Idaho államhoz képest. Arra a kérdésre, hogy miképpen használták fel az államok a kapott támogatást szintén Idaho és New York állam példáját érdemes megnézni. Előbbi a föld egy részét eladta, hogy a bevételből fedezhesse az építési költségeket. Utóbbi állam a földeket értékesítette, aminek a bevételeit a Cornell Egyetem létesítésére fordította.

Történeti fejlődés

A mérföldkő jelentőségű Morill-törvény elfogadását követően a földbirtokadományi egyetem fogalma folyamatosan új jelentéstartalommal gyarapodott. A bővülés egyik iránya a „jogosultak köre” (vagyis, hogy kik tanulhatnak az egyetemeken), a másik iránya pedig az egyetem funkcióköre volt. Előbbi kategória szempontjából az újabb, 1890-es Morill-törvény eredményeként létrejöttek az úgynevezett Historically Black Colleges and Universities (HBCU – történelmileg fekete főiskolák és egyetemek) nevű intézmények. 1994-ben pedig a Tribal Colleges and Universities(TCU – törzsi főiskolák és egyetemek) nevű intézményekkel növekedett a földbirtokadományi egyetemek száma.

Az 1887-es Hatch-törvény a földbirtokadományi egyetemek funkcióját bővítette ki a kutatással, illetve támogatta anyagilag ilyen tevékenységek végzését (capacity grants). A törvény hatására létrejöttek a state agricultural experiment stations (állami mezőgazdasági kísérleti állomások). A HBCU és a TCU intézmények nem tartoznak az 1887-es Hatch-törvény hatálya alá. Az 1977-es Evans–Allen-törvény a HBCU intézmények, egy 1998-as jogszabálymódosítás pedig a TCU intézmények kapcsán orvosolta ezt a problémát.

Az 1914-es Smith–Lever-törvény továbbgondolva a Hatch-törvény szándékait a kutatási eredmények hasznosításáról rendelkezett. Célja az volt, hogy hidat képezzen a  földbirtokadományi egyetemek és a helyi mezőgazdasági vállalkozók, farmerek között. A törvény nem volt előzmények nélküli. Seaman A. Knapp, az „university extension movement” egyik legjelentősebb képviselője 1911-ig nagy erőfeszítéseket tett ázsiai rizsfajták meghonosítására Louisiana-ban, kukorica és gyapottermesztő klubokat hozott létre, illetve oroszlánrészt vállalt a mezőgazdasági oktatás a piaci szereplőkhöz történő közvetítésében. A Smith–Lever-törvény célja tehát az volt, hogy motiválja az egyetemek és (mezőgazdasági) vállalkozók közötti kooperációt. Az úgynevezett Cooperative Extension Service nevet viselő intézmények egyfajta ügynökségként biztosítottak kapcsolatot a felsőoktatás szereplői és a földművelők között.

Mérlegen a jelentőségük

A földbirtokadományi egyetemek létrehozásuktól kezdve rendkívül pragmatikus célok szolgálatában álltak (több mezőgazdasági és ipari szakember edukálása), tehát a jogalkotó abból indult ki, hogy az egyetem tudást szolgáltat a közjó számára. A földbirtokadományi egyetemek funkcióinak fokozatos fejlődése (Hatch- és Smith–Lever-törvények) alapjában véve a közösséggel együttműködő és annak körforgásában aktívan résztvevő egyetem elképzelésére épült fel. Időközben a szolgáltatás feladatát felváltotta az elköteleződés (engagement), ami révén már kétirányú kapcsolatként tekintettek az egyetem és társasdalom viszonyára (egyetem mint tanár és tanuló). Egy harmadik értelmezés is kialakult, miszerint az egyetem feladata a gondoskodás (stewardship) amiben a regionális prioritások és az a narratíva ölt testet, hogy az egyetemi polgárok (tanuló, oktató, kutató) együttes feladata a „társadalmi” szerepvállalás. Csakhogy magát a gazdasági haszonnal kecsegtető (elsősorban regionális) alapú részvételt az üzleti életben nem kimondottan profit alapon inkább egyfajta „jószolgálatként” rajzolta körül a Hatch- és a Smith–Lever-törvény.

Az USA felsőoktatási rendszerében a gazdasági, illetve üzleti szerepet is vállaló egyetem gondolata általános jelleggel jelen volt, viszont hosszú távon nem a kötelezettség alapú megközelítés diadalmaskodott. Az 1920-as években egyre több egyetem kutatója ruházta át a találmányához fűződő jogi védelmeket (szabadalmi jogokat) a felsőoktatási intézet részére (aminek számos oka lehetett). Ettől kezdve az egyetemek szellemi tulajdonkezelési szabályzatokat írtak és szerveket hoztak létre a találmányok hasznosításának menedzselésére. Vagyis hosszú távon a „for-profit” gazdasági részvétel narratívája diadalmaskodott és terjedt el Európában is. Ennek köszönhetően a tudományos kutatásról, fejlesztésről és innovációról szóló 2014. évi LXXVI. törvény is előírja, hogy a felsőoktatási intézmények (és költségvetési kutatóhelyek) szellemi tulajdonkezelési szabályzattal kell, hogy rendelkezzenek.

Zárszó

A földbirtokadományi egyetemek tehát az USA-ban éppen a polgárháborús zűrzavar időszakában jöttek létre, 1862-ben elfogadták a Telepítési törvényt, ami előrevetítette, hogy a véres fegyveres harcok ellenére az USA területileg tovább fog gyarapodni, egyre több földműves fog letelepedni és egyre intenzívebb lesz az ipari kapacitás is. Az 1862-es Morill-törvény már meglévő igényeket szolgált ki és a jövőbeni expanzió alapjait teremtette meg, hogy ezáltal kielégítse az Egyesült Államok felsőfokú tudással rendelkező mezőgazdasági és ipari szakemberek iránti igényét. Önmagában már ez a fajta hozzáállás is azt tükrözte, hogy az amerikai megközelítés pragmatikusabb az Európában addigra kifejlődött modelleknél. Az 1904-es wisconsini célirányok (Wisconsin Idea) is azt a narratívát tükrözik, hogy az egyetemnek aktívan részt kell vennie a társadalom működésében, így az általa végzett tevékenységeket törekedjen összehangolni az intézményen kívüli szereplőkkel. Ennek a szellemiségnek a jegyében született meg az 1887-es Hatch-törvény és az 1914-es Smith–Lever-törvény. Annak ellenére, hogy később az egyetemek for-profit jellegű társadalmi részvétele vált dominánssá az egyetem feladatának, illetve rendeltetésének szempontjából, mégis hasznos európai szemszögből is megismerni a földbirtokadományi egyetemek történetét.