A kiemelt jelentőségét mutatja, hogy az Egyház társadalmi tanításának hét legfőbb kérdésköre közül ez az egyik: mégpedig a család, a munka, a gazdasági élet, a politikai közösség, a nemzetközi közösség és a teremtésvédelem (környezetvédelem) mellett. Ráadásul, a társadalmi tanítást gondozó pápai tanács elnevezése is csak két fogalmat emel ki: ’igazságosság és béke’.

Azzal érdemes kezdeni, hogy a béke Isten egyik tulajdonsága: „az Úr béke” (Bír 6,24), mondja a Szentírás, a teremtett világ pedig a békére áhítozik. E béke állt fönn a kezdetben, és ez vár ránk majd, amikor Isten lesz minden mindenben. A világ jelenlegi állapota azonban, az ember bűn melletti döntésének következtében, átmeneti, és a békét is csak a maga illékonyságában ismeri. A béke ellentéte nem a háború, hanem a harag főbűne; és voltaképpen két jelenség van, amely a békét késlelteti vagy megakadályozza: az igazságtalanság és az erőszak.

A messiási várakozásokban a békére szomjazó emberiség jajszava hangzik föl: nyilvánvaló e panaszból, hogy a béke hiányában tulajdonképpen minden másra is csak korlátozott mértékben van lehetőség az emberi életben. Az eljövendő Üdvözítő egyik neve az Ószövetségben, hogy Ő a béke fejedelme: Isten országában a béke együtt fog járni az igazsággal és az igazságossággal – ezek nélkül pedig nincs is valódi béke. A béke tulajdonképpen a teljesség igénye: az összes többi üdvösséghozó elem ezen alapul, és benne is foglaltatik.

A béke végleges eljövetelét az Üdvözítőhöz, Jézus Krisztushoz köti a keresztény gondolat. Igaz, ebben is van egy teremtő feszültség: a húsvéti eseménnyel már megvalósul az üdvözítés, ugyanakkor a személyes létünkben és a világtörténelemben még teljesedésbe kell mennie. Hát így néz ki egy megváltott világ? – kérdezik, teljes joggal, azok, akik még várják az Üdvözítő eljövetelét. A második eljövetelig tehát ez még mindig egy átmeneti idő, ugyanakkor már a végidők átmeneti ideje.

A béke fogalma (salom, eiréné, pax, szálem) az egyistenhívő vallásokban az élet teljességétjelenti: azt az állapotot, amikor a dolgok a maguk valódi természete szerint működnek, beleértve az embereket is. Vagyis, a teremtettség logikája szerint, nem az ember vívja ki a békét, hanem a lázadását abbahagyva engedi érvényesülni Isten valódi tervét a világgal. A béke az a kerékvágás, amelybe ilyenkor a világ folyása visszazökken. Jellemzői a termékenység, az alkotóerő, a jóllét, az elégedettség, a boldogság, a bőség, a félelemmentesség és az öröm.

Meglepő módon, a keresztény üdvösségtörténet szerint a béke egy erőszakos eseménysorozat nyomán borul rá a világra. A húsvéti történetben egymást követik az erőszakos lépések: emberközi, vallási, állami erőszak. Hasonlóképpen, a szent napok alatt halmozódik az igazságtalanság is: a baráti, bizalmon alapuló; a politikai félreértés vagy szándékos félremagyarázás; és a vallási tanok elferdítése, eltorzítása. A Jézussal szemben megfogalmazott vádakban valóban halljuk Jézus egy-két szófordulatát, de mintha egy teljesen más emberről volna szó, nem arról, akit mi ismertünk és ismerünk.

Az üdvözítés, amely a húsvéti esemény lényege, többféle metaforával érzékeltethető. Az egyik ilyen a békességszerzés: a bűnbeesés lázadása nyomán Isten és ember szeretetkapcsolata több tekintetben is megromlott, és Isten számos kísérletet tett a helyreállítására. A legradikálisabb ilyen kísérlet, amely tovább már nem is fokozható, hogy Isten Jézusban emberré lesz, majd az életére törő erőszakot is kisiklatja. Nem úgy siklatja ki, hogy útját állja, hanem úgy, hogy átadja magát neki, és magára ölti az áldozatbemutatás szintén nagyon ősi vallási gesztusát. Jézus ilyen lelkületű kivégzésének aztán igen sokféle hatása támad, ezek közül a legjelentősebb a békességszerzés: a legvégsőkig menő engedelmességével az embereket megbékíti Istennel.

Az utolsó vacsorán, a búcsúbeszédében is ezt hangsúlyozza Jézus: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27) és minden további alkalommal, amikor a halála után megjelenik, így köszönti a tanítványait: „Békesség legyen veletek!” Tanácsul is ezt hagyja rájuk: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!” (Lk 10,5) Legyünk békések, szelídek, és e békét kívánjuk és sugározzuk másoknak is.

A Teremtés könyve fokozataiban is leírja az ősbűnnek, a gőgnek a következményeit: az erőszak előbb a személyközi, majd a társadalmi kapcsolatokban is megmutatkozik. A békének van tehát személyes, személyközi, és társadalmi vonatkozása. A béke először mindig az egyes személyben születik meg – ezt az erényt nevezzük szelídségnek, amely a harag ellentéte –, utána terjed ki az emberek közti kapcsolatokra, majd a társadalmi viszonyokra. A világtörténelem átmeneti idejében a béke nem magától értődő tény, hanem mindig kivívandó föladat, újra és újra elfogadandó ajándék.

A béke szempontjából végiggondolva a megbocsátás is új értelmet kap. Bármely imádság ősmintája a Miatyánk, az az ima, amelyet maga a Fiú mond el Magának az Atyának. Ebben hangzik el a kérések között, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Vagyis, minden egyes megbocsátás, kibékülés összefügg – sorrendileg és logikailag is – egy másik megbocsátással, kibéküléssel. Először én bocsátok meg az ellenem bűnt elkövetőknek – akár bocsánatot kértek tőlem, akár nem –, és ezután lehet érkezésem Isten bocsánatát kérni az én személyes bűnömért, vétkemért. Mindezt azért, mert ha békére áhítozom, nekem magamnak is azt kell sugároznom. Nem tud Isten békét árasztani a szívemben oda, ahol elfoglalja a helyét a harag, az erőszak, az igazságtalanság. A békesség melletti tevékeny hitvallásom teszi lehetővé, hogy Isten békéje beférjen a szabad, önrendelkező emberi szívembe.

A kettős megbocsátás békéje lehívja Isten országát a Földre, és a szentség boldogságát okozza, virágoztatja föl – egyikét a nyolc módnak, ahogyan boldogok lehetünk a bolygón: „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9) Az üdvözítés, a megbocsátás, a megbékélés üzenete maga az örömhír, amelyről nem hallgathatunk. Így is nevezi a Szentírás: a „béke evangéliuma” (Ef 6,15). A kereszt Krisztus vallásában már régen nem csak egy kivégzőeszköz, hanem az alakja – akár egyenlő szárú, akár nem – Ég és Föld, ember és ember kiengesztelődését, megbékélését ábrázolja ki.