Június 13-án az Európai Bíróság (EUB) az eddigi legsúlyosabb bírságot szabta ki egy uniós tagállamra, annak gazdasági erejét tekintve. Magyarországot arra kötelezték, hogy egy összegben fizessen 200 millió eurót, valamint további napi egymillió eurót mindaddig, amíg az Európai Bíróság 2020-as ítéletét teljes mértékben végre nem hajtja. A felperes, az EU Bizottság ennél jóval kevesebbet követelt: egymillió eurót és további napi 16 400 eurót. A bíróság tehát az eredeti összeg 200-szorosát és a Bizottság által javasolt napi kiegészítő összeg 60-szorosát meghaladó bírságot szabta ki.
„Teljes mértékben végrehajtja”, mert bár Magyarország azonnal és nagyrészt végrehajtotta a 2020-as döntést (az akkor kritizált tranzitzónákat, amelyek célja az volt, hogy a menedékkérők ne léphessenek magyar területre a menekültügyi eljárásuk lezárásáig, bezárták), a menedékkérők továbbra sem léphettek be magyar területre. Menedékjog iránti kérelmet csak a magyar nagykövetségeken lehetett - és lehet - benyújtani. Ez egyébként a 2015-ös nagy migrációs válságig meglehetősen vitathatatlan nemzetközi sztenderd volt. Magyarország ebben a tekintetben nem különbözött sok más országtól.
Miért ilyen magas a büntetés egy ilyen viszonylag csekély súlyú szabálysértésért? Az ítélet alapos olvasása során kiderül, hogy valószínűleg egyáltalán nem a magyar menekültügyi eljárásról van szó, hanem az Európai Bíróság drasztikus lépéséről, amellyel egyszer és mindenkorra érvényesíteni kívánja a tagállamok alkotmánybíróságaival szemben támasztott elsőbbségét.
Az ítélet 121. és 122. pontja kifejezetten azzal vádolja Magyarországot, hogy a menedékjogi kérdésben eleve a saját alkotmánybíróságától kért véleményt. Idézet: „(…) a magyar kormány közölte, hogy a 2020. évi Bizottság kontra Magyarország ítélet végrehajtása előtt indokolt bevárni az Alkotmánybíróság előtt indított (…) eljárás befejezését. (…) E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog elsőbbségének elve értelmében nem sértheti az uniós jog egységességét és tényleges érvényesülését az, hogy a tagállam – akár alkotmányos jellegű – nemzeti jogi rendelkezésekre hivatkozik. Az ezen elvből eredő kötelezettségek tiszteletben tartása (…) az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elvének kifejeződése.”
Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben soha nem volt vitatott. Az uniós jog elsőbbsége a tagállamok alkotmányjogával szemben azonban mindig is vitatott volt. A magyar Alkotmánybíróság, amelynek ítéletére az EUB hivatkozik, annak idején nem kérdőjelezte meg az európai jog elsőbbségét, ugyanakkor megállapította, hogy Magyarország és az EU Magyarország uniós tagságából következően bizonyos területeken „közösen” gyakorolják Magyarország szuverenitását. A bíróság ugyanakkor megállapította, hogy ha az Európai Bíróság vagy az EU nem tudja vagy nem akarja megvédeni a magyar uniós polgárok érdekeit, akkor a magyar kormánynak egyoldalúan kell gyakorolnia az ország szuverenitását az ilyen helyzetek idejére. Ez a jelek szerint nem tetszett az EUB-nek, olyannyira, hogy az már a magyar kormány azon lépését, hogy egyáltalán kikérte az Alkotmánybíróság véleményét, is sérelmesnek tartotta.
Tény, hogy az európai jog elsőbbségéről a nemzeti alkotmányjoggal szemben soha nem született megállapodás. Kísérletet tettek rá, de nem sikerült. Az „Európai Alkotmány” 2004-es tervezete tartalmazta azt a rendelkezést, hogy az európai jog elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben. A tervezet azonban megbukott a franciaországi és hollandiai népszavazásokon.
Második próbálkozásra 2009-ben elfogadták a Lisszaboni Szerződést, amely tartalmában nagyon hasonló volt. A legfontosabb pont, amiben különbözött a kudarcba fulladt „Európai Alkotmánytól”, éppen az volt, hogy formálisan nem állapította meg az európai jog elsőbbségét a nemzeti alkotmányokkal szemben.
Ez is azt jelzi, hogy a téma politikailag mindig is vitatott volt. Soha nem született konszenzus ebben a kérdésben. Különösen az Egyesült Királyság, de a német Alkotmánybíróság is látott benne konfliktuspotenciált. A Szövetségi Alkotmánybíróság 2020 májusában úgy döntött, hogy az Európai Központi Bank kötvényvásárlásai „ellentétesek a hatáskörével”. A karlsruhei bíróság „érthetetlennek” nevezte az Európai Bíróság ítéletét, amely szerint a vásárlások összhangban vannak az uniós joggal. Ezzel megkérdőjelezte az Európai Bíróság elsőbbségét ebben az ügyben.
Azt, hogy az Európai Bíróság döntései elsőbbséget élveznek a tagállamok alkotmányaival szemben, egész egyszerűen maguk az uniós bírák döntötték el. A mozgatórugó Robert Lecourt, egy konzervatív francia politikus volt. Sokat írt arról, hogy az európai jognak abszolút elsőbbséget kell élveznie. 1964-ben ő volt a rapportőr az Európai Bíróság elődjénél egy tulajdonképpen apolitikus esetben, a Costa kontra ENEL ügyben. Ezt az ügyet, amely egy olasz befektető magánérdekeit érintette, arra használta fel, hogy az európai jog elsőbbségét az alkotmányjogban is megállapítsa. A bírák követték az érvelését.
Ennek eredményeképpen kevés ellenállás volt vele szemben. Ez főként annak volt köszönhető, hogy ezt a maximát soha nem használták fel arra, hogy a tagállamok politikai rendszerét európai ítéletek útján megdöntsék. Többnyire viszonylag apolitikus döntésekről volt szó. Ez az elmúlt években megváltozott, és ennek megfelelően az ellenállás is növekszik. Az EUB politikai hatalmi tényezővé vált.
A Bíróság ismét megkísérli ezt a hatáskört egymagában és a tagállamokkal való politikai konzultáció nélkül bebetonozni ebben a sorsdöntő kérdésben. Ennek érdekében kiforgatja az EUSZ 4. cikkének korábban általános értelmezését, és az ellenkezőjére fordítja azt.
A 4. cikk az Európai Unióról szóló szerződésnek az a passzusa, amely valójában a tagállamok alkotmányos szuverenitását hivatott biztosítani. A (2) bekezdés kimondja: „Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének…”
Az Unió tehát tiszteletben tartja a tagállamok alkotmányos identitását, amely nemzeti identitásuk kifejeződése. Lehetne úgy is érvelni, hogy különösen a menekültügy és a migráció kérdései relevánsak egy tagállam nemzeti identitása szempontjából: hogyan nézzen ki a társadalmunk? Az ítélet azonban most ugyanezen cikk 3. bekezdését használja fel arra, hogy kvázi felülírja a 2. bekezdést. A 3. bekezdés kimondja: „Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket.”
Az EUB ebből azt a következtetést vonja le, hogy - a tagállamok alkotmányos identitásának a 2. bekezdésben meghatározott tiszteletben tartásával ellentétben - ez az alkotmányos identitás megszűnik, ha az EUB azt jogszerűnek tartja.
Ez az alkotmányos szuverenitás eszméjének végét jelenti valamennyi EU-tagállam számára. Ez ellen fellebbezni nem lehet - az uniós igazságszolgáltatás struktúrája ehhez nem eléggé alkotmányos. Nincs fellebbviteli szerv. Akit bűnösnek találnak, az mindig bűnös marad, még akkor is, ha az ítélet jogilag hibás.
Mi következik ebből? Ha a konszenzus elvét hamarosan eltörlik az Európai Tanács határozataiban, és többségi szavazással úgy döntenek, hogy például a hagyományos család védelme „ellentétes az alapvető európai értékekkel”, és egy tagállam az alkotmányára hivatkozva ellenzi ezt - nos, ez nagyon drága lehet.
