A jogos védelem intézménye életünknek, testi épségünknek és javainknak megvédelmezésére szolgál egy esetleges támadással szemben. (Erről korábbi írásom itt érhető el). A jogos védelmi helyzetet az ún. anyagi büntetőjog körében szabályozza hatályos büntetőjogunk, mégpedig a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) 15. § e) pontja mint a cselekmény büntetendőségét kizáró okot. Ehhez képest egy kevésbé ismert, és valljuk be, a magyar büntetőjogi dogmatikában sokkal kevésbé kikristályosodott, jogintézmény az ún. elfogási jog, melyet viszont eljárási jogunk szabályoz, közelebbről a Büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (továbbiakban: Be.) 273. §-a.
Mielőtt azonban részletekbe mennénk, két előbb használt fogalom jelentését tisztázni kell, hiszen jogászi zsargon az „anyagi” és „eljárási” jog fogalmak. Az anyagi vagy szubsztantív jog a magyar büntetőjogban lényegében a mindenkori büntető törvénykönyvet jelenti, mely, kissé egyszerűsítve, tartalmazza a büntetendő cselkemények leírását (tényállásokat), valamint azt, hogy milyen szankcióval sújtható az, aki ezeket a tényállásokat megvalósítja. Ehhez képest az eljárási vagy processzuális büntetőjog vezető kódexe a mindenkori büntetőeljárási törvény, mely azt mondja meg, hogy a hatóságoknak, a bíróságnak milyen lehetőségei vannak, és pontosan milyen rendben kell azt megállapítani, hogy valaki követett- e el bűncselkeményt, valamint milyen eljárás keretében szabható ki büntetés.
A büntetőjognak van még egy területe, az úgynevezett büntetés végrehajtási jog, mely azt mondja meg, hogy a kiszabott büntetést milyen rendben és milyen keretek között kell végrehajtani. Ez utóbbi azonban jelen téma tekintetében nem releváns, a teljesség kedvéért kívánkozott csak ide. Az elfogási jog (vagy citizen’s arrest) lényege, hogy feljogosítja a polgárokat a tetten ért elkövető elfogására. E nélkül a szabály nélkül jogellenesen korlátozná bárki is a bűncselekmény elkövetőjének személyi szabadságát, kivéve persze, ha hatóságról van szó.
Ha belegondolunk ez egy nagyon komoly jogosítvány a polgárok kezében, hiszen arról van szó, hogy egyik polgár jogszerű keretek között elvonja egy másik polgár szabadságát, amely egyébként alkotmányos emberi jog, melyet hatályos jogi struktúránkban az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdés, valamint a XXVII. cikk (1) bekezdés garantál. Ehhez képest a Be. 273. § -a a következőképpen fogalmaz: A bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni, vagy ha erre nincs módja, a rendőrséget tájékoztatni. Ez a jogosultság egyébként ilyen vagy olyan formában, de megjelenik más jogrendszerekben is.
A probléma a magyar szabályozással a bizonytalanság, hiszen míg a jogos védelmi helyzetnél kijegecesedett dogmatika és világos(abb) szabályozási struktúra segít eligazodni a jogalkalmazónak, addig az elfogási jog esetében nem nagyon tudjuk megmondani, hogy milyen cselekmény a jogszerű, hiszen a törvény szövegéhez szigorúan ragaszkodó értelmezés (ún, textualista interpretáció) alapján a jogosultság kizárólag az elkövető elfogására, vagyis szabadságának korlátozására terjed ki, enyhén szólva ritka az olyan eset, amikor a tettes nem próbál meg ellenállni, esetleg menekülni.
Természetesen ilyenkor az elfogási jog gyakorlója bekerülhet a jogos védelem keretei közé, ezesetben nincsen probléma, hiszen akkor e jogintézmény szabályai fogják megszabni cselekvése tartományának kereteit. Ha azonban ilyenre nem kerül sor, kérdés, milyen eszközt lehet alkalmazni annak érdekében, hogy az elkövetőt sikeresen megakadályozzuk menekülésében, ellenállásában.
A legelső máris egy alkotmányossági aggály, amely felmerül a szabályozással kapcsolatban, hiszen az Alaptörvény C) cikk (3) bekezdés alapján: Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult. A jogos védelem tekintetében ilyen aggály nem merül föl, hiszen maga az Alaptörvény tartalmazza, hogy: Mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a személye, illetve a tulajdona ellen intézett vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához. S bár ez is csak a saját személy, tulajdon viszonylatában szabályoz, mégis könnyebben magyarázható, mint az elfogási jog, ahol ilyen alkotmányos szintű jogosításról nem beszélhetünk.
Esetleg felmerülhet még az, hogy az elfogási jog gyakorlója fikció alapján állami képviselőnek minősül, azonban a jogszabály nem szól „minőség-változásról”, vagyis a magánszemélyek (nem hatósági személyek) megmaradnak magánszemélyek, és ilyen minőségükben hatalmazza föl őket a jogrendszer ezzel a jogosítvánnyal. Tehát magának a jogosultságnak a megalapozásával kapcsolatban is merülnek föl problémák, az igazán nagy gond azonban a szabályozási tisztaság teljes hiányával van.
Az fenntarthatatlan ugyanis, ahogyan erre már korábban utaltam, hogy egy ilyen komoly jogosultsággal felruházza a jogrendszer a polgárokat, a jogosultság gyakorlásának pontos határait azonban nem jelöli ki. Ez két, mindkét esetben káros, kimenetelhez vezet. Az egyik, hogy bizonytalanság okán nem alkalmazzák a polgárok, így aztán teljes mértékben kiüresedik a szabály, a másik, hogy alkalmazzák, viszont éppen a bizonytalanság miatt, így könnyen maguk eshetnek egy esetleges büntetőeljárás áldozatává.
Ez a helyzet egyébként így, ilyen formában véleményem szerint sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság követelményét, illetve komoly legalitási aggályokat is fölvet, hiszen ezesetben lehetetlen a törvényszöveghez igazítania bárkinek is a saját magatartását, előre látni annak lehetséges következményeit. Valamilyen határokat természetesen ki lehet jelölni oly módon, hogy áttanulmányozzuk a tárgyalt jogintézménnyel kapcsolatos bírói gyakorlatot.
A BH1995. 622. számú döntés értelmében például a lopáson tetten ért és a gépkocsijába ülve a helyszínről távozó tolvajjal szemben a gépkocsi tovább haladásának a megakadályozása érdekében a jármű szélvédő üvegének a betörése az eljárásjogban megengedett tevékenység kereteit nem lépi túl, és ezért a rongálás vétségében való bűnösség megállapítására nincs törvényes alap. Vagyis e döntés alapján rongálni lehet elfogási jog gyakorlása során.
Az EBH2000. 287. számú döntés alapján jogellenesség hiánya miatt nem követik el a személyi szabadság megsértésének bűntettét azok, akik a garázdaság elkövetésén tetten ért személyeket elfogják, és a gépkocsi csomagtartójába zárják annak érdekében, hogy a haladéktalanul értesített, s néhány perc múlva a helyszínre érkező rendőröknek átadják őket, illetve a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személy elfogásának törvényességét nem zárja ki az, hogy az elfogó a tetten ért elkövető személyazonosságát ismeri.
Ezeken túl pedig érdemes még egy nagyon fontos döntést ismertetni, mégpedig a BH1990. 326. számút, amelynek alapján könnyű testi sértést lehet okozni, hiszen az irányadó történeti tényállás szerint az elkövetők kutyát uszítottak a sértettre, mire az a kutya támadásának sikeres elhárítását követően a helyszínről éppen menekülni igyekvő egyik elkövetőt úgy tartotta vissza, hogy közben „kisebb” sérüléseket okozott neki. Vagyis összefoglalva rongálni és könnyű testi sértést okozni lehet. Azonban a szükségesség, arányosság eltérően jelenik meg az egyes ítéletekben, vagyis azzal kapcsolatban egyértelmű megállapítást nem tehetünk.
Nagyon fontos volna a fenti bizonytalanságok miatt a jogintézmény újbóli szabályozása oly módon, hogy világosabb szabályozási struktúrát megalkotva egyértelmű legyen, hogy ki, mikor, kivel szemben és milyen magatartást tanúsíthat akkor, ha bűncselekmény elkövetésén éri tetten.
