A magyar haderőre vonatkozó korlátozásokat a törvény V. része (katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezések) tartalmazza. A békediktátum rendkívül súlyosan érintette a magyar haderőt, annak létszámát, fegyverzetét, közel két évtizeden át meghatározva fenntarthatóságát és szerepét a Magyar Királyságban.

Magyarország fegyveres erőit a békeszerződés életbe lépését követő három hónapon belül kellett a szerződésben előírtak szerint leszerelni, illetve a megszabott mértékben korlátozni. Az általános hadkötelezettséget megtiltották, a hadsereget kizárólag önkéntes alapon lehetett felállítani, illetve kiegészíteni.

A haderő létszáma nem haladhatta meg a 35.000 főt, beleértve a pótkereteket is. Ezen belül a tisztek aránya nem emelkedhetett az összlétszám huszad, az altiszteké a tizenötöd része fölé (1750, illetve 2333 fő). A csapatvezetésre vagy háború előkészítésére alkalmas minden szervezetet hadosztályparancsnokságon felül megtiltottak, így a vezérkar létét is. Az engedélyezett létszámon felüli csapatokat fel kellett oszlatni. A diktátum csak a határokon belüli, karhatalmi feladatokra képes, megnyomorított, korlátozott védelmi képességű haderő létét tűrte el.

Minden tisztnek hivatásosnak kellett lennie. Az új hadseregben szolgálatot nem vállaló tisztek semmilyen katonai továbbképzésben nem vehettek részt. Az újonnan kinevezett tiszteknek legalább 20, egymást követő évben tényleges szolgálatot kellett teljesíteniük. A szolgálatból kilépő tisztek száma évente nem haladhatta meg a tiszti összlétszám huszadát (88 fő). Az altisztek és a legénység szolgálati kötelezettsége 12, egymást követő év lett. A hadseregből elbocsátott altisztek és legénység száma évente nem haladhatta meg az összlétszám huszadát. A diktátum által így próbálták elkerülni, hogy jelentős mértékben emelkedjék a kiképzett, tartalékállományban lévő tisztek és altisztek száma. Az antant hatalmaknak az is elég fejfájást okozott, hogy a világháborúban szolgált harcedzett katonák még viszonylag sokáig adott esetben a haderő rendelkezésére állhattak. 

A szerződés pontosan meghatározta, hogy milyen katonai szervezetek létezhetnek és azok milyen keretekkel működhetnek. Ennek megfelelően egy gyaloghadosztály engedélyezett legnagyobb létszáma összesen 414 tiszt, 10.780 fő altiszt és legénység volt. Egy lovashadosztály 219 tiszt, 5380 altiszt és legénység összlétszámmal szerveződhetett.

A diktátum a készletben tartható fegyverzet milyenségét és mennyiségét is meghatározta. Összességében a haderő főbb nehézfegyverzete nem lehetett több mint 525 géppuska, 70–70 könnyű és közepes aknavető (fegyverenként 1000, illetve 500 darab lőszerrel), valamint 105 könnyű tábori és hegyiágyú vagy -tarack (fegyverenként 1000 darab lőszerrel). A 10,5 cm-nél nagyobb űrméretű lövegek rendszerben tartását megtiltották. Az 1922. évi XI. törvénycikkben szabályozták a készletben tartható fegyverek számát, amelyben a m. kir. Folyamőrség számára külön engedélyeztek 24 löveget és 35 géppuskát. A létszámhoz viszonyított többletfegyverek kizárólag pótlásra voltak használhatók.

Ezzel az engedélyezett fegyvermennyiséggel minden komolyabb támadó hadműveletre alkalmatlanná tették a Honvédséget, sőt jelentősen csökkentették egy védelmi hadművelet sikerének esélyét is, miután a háború tapasztalatai azt mutatták, hogy jelentős közepes és nehéztüzérség nélkül a hadviselő fél esélytelenné válik.

A megadott határidőn túl a meglévő fegyver- és lőszerfelesleget a szerződés által létrehozott Szövetségközi Ellenőrző Bizottság által megjelölt helyen letétbe kellett helyezni. A hadiipart sújtó korlátozások szerint fegyvert, lőszert és más hadianyagot csak egy, állami tulajdonban lévő gyárban volt szabad előállítani, ahol a termelés nem haladhatta meg a létszám- és fegyverzeti korlátozások által megszabott szükségleteket. Megtiltották a hadianyagexportot és -importot, a – nemzetközi szerződésekkel egyébként is tiltott – harci gázok előállítását és behozatalát, valamint páncélozott járművek és harci repülőgépek előállítását és behozatalát.

A hadsereg kizárólag Magyarország területén, rendfenntartásra és határszolgálatra volt alkalmazható. A katonaiskolák növendékeinek számát a tisztikarban beállt üresedések számához kellett igazítani. Sport- és egyéb egyesületek katonai kérdésekkel nem foglalkozhattak.

Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehetett, a hadi repülőgépeket meg kellett semmisíteni. Az 1920 előtti tengeri kikötőkben építés alatt álló hadihajókat és a Dunai Flottillához tartozó minden monitort, torpedóhajót át kellett adni vagy leszerelni.

Az antant hatalmak diktátuma súlyos helyzetbe hozta ugyan a hadvezetést, de maradéktalanul nem érte el célját. Az ország életben tartotta hadseregét, megkezdődött a „rejtés időszaka”.