Németországban, habár tagállami sikerekről korábban is lehetett beszélni, országos viszonylatban az ősrobbanást egy 2002-es törvénymódosítás hozta el a vállalkozó egyetem koncepciója szempontjából. Azt megelőzően ugyanis a felsőoktatási intézményben létrejött találmány szellemi tulajdonának joga a kutatót illette meg (akadémikusi privilégium). A módosítás értelmében azonban a szellemi alkotáshoz kapcsolódó (vagyoni jellegű) jogok a felsőoktatási intézményhez kerültek át. Ám önmagában egy golyóval még nem lehet biliárdozni, a technológiatranszfer sikerességéhez szükség volt egy hatékony intézményrendszer kialakulására is.
A felsőoktatási intézmények
Németország a kutató egyetem doktrínájának a hazája, hiszen a Wilhelm von Humboldt nevéhez köthető, 1810-es reformok következtében itt kezdtek el a felsőoktatási intézmények a kutatás mellett oktatással is foglalkozni. Az országban azonban a felsőoktatási intézmények szerepét a technológiatranszfer-folyamatokban a munkavállalói találmányokról szóló 1957-es törvény (Gesetz über Arbeitnehmererfindungen vom 25.07.1957) 2002-es reformja hozta magával. Ezt megelőzően ugyanis a felsőoktatási intézmény falain belül létrehozott szabadalom az akadémikusi privilégium (Hochschullehrerprivileg) elvének megfelelően a felsőoktatási intézményben kutatói tevékenységet végző természetes személyt illette meg. Ugyan már az 1877-es birodalmi szabadalmi törvény (Reichspatentgesetz v. 25.05.1877) kapcsán is kialakult egy olyan bírói gyakorlat, ami a munkaviszony eredményeként létrejött találmány felett jogosultságokat biztosított a munkáltatónak is, az állami szféra, így különösen a felsőoktatási intézmények kivételt képeztek ezen szabály alól. Egy 1910-ben született ítélet indokolása így fogalmazott: „Így az egyetemek, akadémiák stb. tanárainak tanítás vagy tudományos munka alkalmával készült találmányai nem tartoznak az államhoz, a munkáltatójukhoz, még akkor sem, ha az állam saját költségén biztosította a létesítményeket, laboratóriumokat, készülékeket, anyagokat és segédeket.” Ezen hagyományokra alapozva az 1957-ben elfogadott munkavállalói találmányokról szóló törvény is teret adott az akadémikusi privilégiumnak. Ennek értelmében a törvény 42.§ (1) bekezdése kimondta, hogy a felsőoktatási intézmények professzorai, oktatói és tudományos segédmunkatársai által ilyen minőségükben létrehozott találmányok szabad találmányoknak minősülnek. A munkavállalói találmányokról szóló törvény különbséget tesz szolgálati találmányok és szabad találmányok között, előbbinél a munkáltató jogosultságokat szerez a találmány felett, utóbbinál pedig nem. A 2002-es törvénymódosítás az amerikai Bayh–Dole-törvény szellemiségét tükrözve a felsőoktatási intézmény számára jogosultságokat biztosított a felsőoktatási keretek között létrejött találmány felett. A módosítás oka az volt, hogy a jogalkotó fel kívánta lendíteni a felsőoktatási intézményben keletkezett technológia piaci alapú hasznosítását. 2018-as adatok szerint a német felsőoktatás kutatás-fejlesztési finanszírozása az alábbi arányok szerint épült fel: 82% közszféra, 14% piaci (ipari), 4% nemzetközi forrás.
Kutatóintézetek
A német területeken már a XIX. századtól jelentek meg különféle tudóstársaságok, mint például az 1856-ban alapított Német Mérnökök Egylete. Az igazi áttörést azonban az 1911-ben megalakult Vilmos Császár Társaság (Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft) jelentette. A kutatóintézet létrejöttében több ok is közrejátszott; az egyik, hogy a nemzetek között kiéleződő tudományos versengésben szükség volt egy olyan intézmény létrehozására, ami jól felszerelt laboratóriumokat és modern műszereket képes a kutatói számára biztosítani. Másrészt ebben az időben egyre több hallgató jelentkezett felsőoktatási képzésre; ameddig 1871 és 1910 között a lakosság másfélszeresére nőtt, addig az egyetemisták száma két és félszeresére gyarapodott. Ezekkel a számokkal nem tudott lépést tartani az oktatói-kutatói gárda növekedése. A felsőoktatásban dolgozókat így lekötötték az oktatási feladatok, ami indokolttá tette egy olyan intézmény létrehozását, ahol a tudósok mentesülnek az oktatási feladatok alól. Ennek köszönhetően a kutatóintézetek nem konkuráltak a felsőoktatási intézményekkel, hanem kiegészítették azok munkáját. A második világháborút követően a Vilmos Császár Társaság jogutódja az 1948-ban megalapított Max Planck Társaság (Max-Planck-Gesellschaft) lett.
Napjainkban Németországban több kutatóintézet működik, ezek közül a három legjelentősebb a Max Planck, a Helmholtz és a Fraunhofer Társaság. Az eltérő kutatóintézetek eltérő finanszírozási struktúrában működnek: a Max Planck Társaság esetében 40% szövetségi, 40% tagállami, 11% piaci és 9% egyéb elemekre bonthatóak a támogatások (2019-es adatok alapján). A Helmholtz Társaságnál 71% a szövetségi és tagállami forrásokból származó bevételek összege és 29% érkezik piaci partnerektől (2020-as adatok alapján). A Fraunhofer Társaság esetén 30% a szövetségi és tagállami finanszírozás együttvéve és 70% a piaci forrású támogatások aránya (2019-es adatok alapján). Az eltérő portfóliók eltérő kutatási stratégiák velejárói, a Max Planck Társaság – ami a legmagasabb mértékben részesül állami támogatásban – kimondottan alapkutatásra koncentrál, míg a Fraunhofer Társaság – amely bevételeinek döntő többségét piaci forrásból szerzi be – előrehaladottabb állapotban lévő kutatásokkal, vagyis alkalmazott kutatással és kísérleti fejlesztéssel foglalkozik.
Szabadalmi értékesítési ügynökségek
A 2002-es reformot követően a kormányzat a felsőoktatási intézmények sikerességét előmozdítandóan szabadalmi értékesítési ügynökségeket (Patentverwertungsagenturen) hozott létre, tagállamonként legalább egyet. A szabadalmi értékesítési ügynökségek feladata, hogy közvetítő szerepet töltsenek be a felsőoktatási intézmények és a piaci szereplők között, ami egyfajta sajátos funkciómegosztást jelent a felsőoktatási intézmény technológiatranszfer-irodája és az ügynökség között. Az ügynökségek által ellátott konkrét tevékenységek tekintetében megfigyelhető némi eltérés: egyes tagállamokban a teljes folyamatot elvégzi, az oltalom megszerzésétől (pl. szabadalmaztatási eljárás) az értékesítésig (pl. licenciaszerződések megkötése), más tagállamokban csak az értékesítés válik a feladatává. A Szövetségi Gazdasági és Klímavédelmi Minisztérium nyilvánossá tett olyan modellszerződéseket, melyek alapján a felsőoktatási intézmények (vagy kutatóintézetek) az ipari partnerekkel köthetnek (a modellszerződéseket mint sablon alapul véve) kutatás-fejlesztési kooperációra irányuló szerződéseket. Ezen modellszerződések külön kikötést tartalmaznak arra tekintettel, hogy a felsőoktatási intézmények vagy kutatóintézetek jogosultak szabadalmi értékesítési ügynökségek szolgáltatásait igénybe venni (és ezáltal jogosultak bizonyos információk megszerzésére a kutatás-fejlesztési kooperációval kapcsolatban).
Steinbeis Transzfercentrum
Németországban a 2002-es reform előtt is voltak olyan tagállamok, ahol sikeres és jól működő kapcsolat alakult ki a felsőoktatási, illetve kutatóintézetek és a piaci (ipari) szereplők között, erre példa Baden-Württemberg is. A Steinbeis céghálózat ebből a tagállamból származik és 1990 óta sikerült technológiatranszfer-központokat létrehoznia Németország-szerte. Működési koncepciójának a lényege, hogy az imént említett szereplőkkel ellentétben nem arra koncentrál, hogy a kutatási eredményeket hogyan lehet a piacra „kipörgetni”. Éppen ellenkezőleg, a Steinbeis modell a kis- és középvállalkozások (rövidítve: „kkv”) számára nyújt segítséget a technológiai fejlesztés területén, tehát a piaci igény oldaláról keres releváns kutatási eredményeket. 2016-ban a Steinbeis hálózat több mint ezer technológiatranszfer-központtal rendelkezett, melyek összesen 157,1 millió euró profitot termeltek és 6.000 munkavállalót foglalkoztattak. A Steinbeis hálózat továbbá foglalkozik startup vállalkozások támogatásával is.
Összességében tehát megállapítható, hogy Németországban a technológiatranszfer számos szereplő bevonásával megy végbe, melyek eltérő funkciót testesítenek meg a rendszeren belül. A felsőoktatási intézmények jelentőségüket a technológiatranszfer területén a 2002-es törvényi reformnak köszönhetik, amely az amerikai Bayh–Dole-törvény mintájára a felsőoktatási keretek között létrejött szellemi tulajdon feletti jogosultságokat a felsőoktatási intézményre ruházta át. Ennek következtében megjelentek a szabadalmi értékesítési ügynökségek, melyek professzionális szervként a felsőoktatási intézmények feladataiban (vagyis a szellemi tulajdon kezelésében) nyújtanak segítséget. Németországban a felsőoktatási intézmények mellett több kutatóintézet is működik, melyek eltérő finanszírozási struktúrával és ehhez kapcsolódóan eltérő kutatási portfólióval rendelkeznek. Egyes kutatóintézetek (mint például a Max Planck Társaság) jobban függenek az állami finanszírozástól, így szinte teljes mértékben az alapkutatásra koncentrálnak, más intézetek (mint például a Fraunhofer Társaság) döntő mértékben piaci finanszírozásból tartják el magukat, így az előrehaladottabb állapotban lévő kutatásokra összpontosítanak. Mindemellett olyan résztvevőket is megfigyelhetünk, mint a Steinbeis hálózat, amely a kkv-szektor szempontjából kapcsolódik be a technológiatranszfer-folyamatokba és teszi még versenyképesebbé az imént említett vállalkozásokat azzal, hogy az igényeikhez mért technológiai fejlesztésekben segédkezik.
