„Ami mindannyiunkat fenyeget, az nem a civilizációk, hanem a tudatlanság és a radikalizmus különböző formáinak az összecsapása.” (Jean-Louis Tauran bíboros)
A címben megjelenő provokatív, túlzóan leegyszerűsítő választással azt a kérdést igyekszem előtérbe helyezni, melyet az iszlámmal kapcsolatos (zsidó és keresztény gyökerekből táplálkozó) európai önazonosság kihívásának szoktak aposztrofálni. A társadalomtudományoktól az összehasonlító teológiáig számtalan tanulmány jelent meg az utóbbi évtizedekben, mely az iszlámról mint kihívásról értekezik (ld. Klaus von Stosch: Az iszlám mint kihívás. Keresztény megközelítések; Rostoványi Zsolt: Az iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok).
E rövid értekezésben csupán egy áttekintést kívánok adni, mely – a zsidó és keresztény meghatározottságon túl – számot vet az iszlám nagy múltú (kulturális) hatásával Európában, majd az 1990-es évektől kibontakozó „iszlám Európában” és a Bassam Tibi nevéhez kötődő euro-iszlám kérdést tekinti át. Ezzel nemcsak – huntingtoni kifejezéssel élve – a „civilizációk összecsapásának” gondolata jelenhetik meg, hanem a II. Vatikáni Zsinat Nostra Ætate nyilatkozatát követő vallásközi párbeszéd gyakorlata is, mely hidak építésére bátorít az iszlám felé. Az előítéletektől független közeledés a második legnagyobb világvalláshoz valóban kihívást jelent napjainkban: a kortárs politikai folyamatok, a mai muszlim világ, a teológiai hagyományok és reflexiók ismerete mellett megkívánja a körültekintést és a józan helyzetfelismerést is. Mennyi teret tudunk adni az Egyházban az iszlámnak? Szabad-e teret adnunk az iszlámnak Európában, s integrálnunk a muszlim hagyományokat az európaiakba? Ezen kérdések még kiélezettebben jelentek meg a 2015-16-os bevándorlási hullám, s a népvándorlási válság fényében. Továbbá mintha egy újabb fordulóponthoz érkeztünk volna: a 2023. október 7-én a Hamász által Izrael ellen indított támadás, s az Izrael–Hamász-háború minden bizonnyal új kihívásokat fog jelenteni vallási-kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai tényezőkben is.
- Az iszlám és az európai civilizáció
„Az iszlám jelentős befolyását Nyugat-Európa intellektuális életére még mindig nem méltányolják eléggé széles körben Nyugaton” – hívta fel a figyelmet William Montgomery Watt több mint húsz évvel ezelőtt. Valóban sokszor megfeledkezünk arról, hogy Európának nem csak zsidó és keresztény gyökerei vannak, hisz az iszlám több mint egy évezrede jelen van Európában, s komoly hatást gyakorolt az európai civilizációra, mely jelentős mértékben merített a muszlim kultúrából is. Kettős hatás bontakozott ki: egyfelől a kihívás és fenyegetés alakjában, amelyre válaszként a „keresztény Európa” megfogalmazta és létrehozta önmagát, másfelől a szellemi megtermékenyítés hatásaként beszélhetünk az arab-oszmán kultúra befolyásáról Európa történelmére (hellén örökség áthagyományozása, tudományokhoz – bölcselet, orvostudomány, matematika – való hozzájárulás, európai egyetemek létesítése a medreszék példájára, stb.).
Az iszlám és Európa „szellemi érintkezésének” első időszaka meglehetősen nagy aránytalanságról tanúskodik – mégpedig az iszlám javára; a 10. században az iszlám uralom alatt álló Ibéria például az akkori Európa legfejlettebb része volt. Továbbá a zsidó, keresztény és muszlim közösségek békés együttéléséről és együttműködéséről (convivencia) volt ismert Andalúzia, ahol a művészet és a tudomány egyedülálló, gyönyörű összeillesztése valósult meg (781 éven keresztül, egészen 1492-ig volt jelen az iszlám Hispániában; ekkor a reconquista keretében elkergették a spanyol muszlimokat [moriszkók] és velük együtt a zsidókat is kiűzték az Ibériai-félszigetről – ennek 500 éves évfordulóján, 1992-ben született hivatalos megállapodás a spanyol állam és az izraelita közösségek szövetsége, valamint az iszlám bizottság között). A „keresztény paradigma” (majd az Európa-paradigma, s a felvilágosodást követő szekularizált Európa) uralkodóvá válása szükségszerűen magával hozta az iszlám elemek kiszorulását, ugyanakkor a modern Európa viszonyulása az iszlámhoz nem volt egyértelmű. A 17-18. századra jellemző volt a „Kelet-kultusz”, Kelet újrafelfedezése, s ezzel együtt – Pascal Brucknert idézve – egyfajta iszlamofília. Ugyanakkor a 18. század második felétől Európa „európaizálta” önmagát, új genealógiát létrehozva, újradefiniálva a nyugati hagyományokat, s európaizálva a kulturális örökségeket, mely háttérbe szorított és kizárt minden Európán kívüli, „nem nyugati” elemet.
- Európai (euro-)iszlám vagy iszlám Európában
Az „iszlám Európában”-vitához kapcsolódóan az 1990-es évektől elkezdődött a multikulturális modell újragondolása, s a muszlim kisebbségek hatékonyabb integrációjának (asszimilációjának) feladata, melyet Francis Fukuyama „ketyegő időzített bombának” tartott, melynek kudarca az európai demokráciát is veszélyeztetheti. Az euro-iszlám fogalom bevezetése Bassam Tibi nevéhez kötődik, aki először 1992-ben használta ezt a fogalmat; véleménye szerint a muszlim bevándorlóknak alkalmazkodniuk kell az európai „iránymutató kultúrához” (Leitkultur), elfogadva a felvilágosodással és racionalizmussal fémjelzett európai értékeket, így (meg)erősítve az iszlám szétszóratás (diaszpóra) európai önazonosságát az umma-közösséggel szemben. Tibi meglátásai alapján ezen euro-iszlám sajátosságai a pluralizmus (amelyben nincs helye a daavának), a tolerancia (megkülönböztetve a dzimmí-fogalomtól), a szekularizmus (a franciaországi „laicizmus” értelmében), a demokratikus civil társadalom és az individuális emberi jogok. Ezen elképzelést több bírálat is érte, mivel utópikusnak ható európai követelményeket állított fel, mely mintha a Korán érvényességét is korlátozni akarná.
Európa újkori „iszlamizációja”, az iszlámnak mint Európát fenyegető veszélyforrásnak a képe nem újkeletű: a ’90-es évektől terjed a médiában és ennek nyomában a köztudatban. (Ugyanakkor André Malraux már 1956-ban (!) így írt: „Korunk egyik legfontosabb eseménye az iszlám erőszakos terjedése. Bár legtöbben alábecsülik a jelentőségét, az iszlám befolyása a kommunizmus kezdeteihez hasonlítható Lenin idején”.) Az „Eurábia” kifejezés (mely eredetileg a hetvenes évek egy francia folyóirat neve volt, s alapvetően arabbarátság jellemezte) az Európa jövőjét illető aggályokat kezdte el kifejezni a sajtóban és a közbeszédben, miszerint az évszázad végére Európa muszlim lesz, a bevándorlók által lerombolt nyugati civilizáció és kultúra értékeit pedig egyfajta, a saríán alapuló teokrácia, egy iszlám állam váltja fel. Tehát azt a következtetést vonták le, hogy vagy Európa „európaizálja” a muszlimokat, vagy a muszlimok fogják „iszlamizálni” Európát.
Bassam Tibi „európaizált”, elvilágiasodott, a felvilágosodás értékein nyugvó euró-iszlám fogalmával szemben ugyanakkor nem csupán az „iszlamizált Európa” képviselhet alternatívát. Jelentős muszlim vallástudósok 1997-ben létrehozták a Fatva és Kutatás Európai Tanácsát, melynek fő célja, hogy „kollektív fatvák” kibocsátása révén különböző kérdésekben útmutatást adjon az Európában élő muszlim kisebbségeknek, „megoldja problémáikat és szabályozza kölcsönhatásukat az európai közösségekkel”, mégpedig a saría előírásaival összhangban. Júszuf al-Karadávi sejk ezt így fogalmazta meg: „bárhol éljenek is a muszlimok, integrálódniuk kell a társadalomba és elfogadniuk az adott társadalom velük szemben támasztott feltételeit – anélkül, hogy feladnák hitüket”, vagyis a közösség vallási és kulturális sajátosságainak feladásával járó beolvadás helyett egy ún. előremutató beágyazódást (pozitív integrációt) sürget, mely egyensúlyt teremt az integráció követelményei (befogadó társadalom) és a vallási-kulturális sajátosságok megőrzése (muszlimok) között.
Ennek fényében érdemes rápillantani néhány olyan kérdéskörre, mely már a 2015-16-os migrációs válság előtt felkavarta a gondolkodást. Ilyen például az európai identitás keresése (Európai Unió önmeghatározása, ideológiai azonosságkeresése), melyet jól példáz az alkotmányozási folyamat a 2000-es évek elején, ahol felmerült Isten megemlítése, valamint Európa (zsidó-keresztény) gyökereinek, múltjának, vallásos-lelkiségi örökségének kifejezett megvallása a Preambulumban (ahogy erre XVI. Benedek pápa is felhívta a figyelmet). Ezzel kapcsolatban érdemes újragondolni, hogy miként járulhat hozzá az ábrahámi vallások párbeszéde az európai államok és társadalmak együttműködéséhez. Továbbá három olyan pontot emelnék még ki, melyek ütköző álláspontokat hoztak létre a vitában: a dániai Mohamed-karikatúra-ügy, a fejkendő-vita, valamint XVI. Benedek pápa 2006-os regensburgi (akadémiai) előadása. Vallástörténeti alapon e legutóbbi példát érdemes újra kontextusba helyezni, hiszen sok tudományos írás még mindig a vallás és az erőszak viszonyát olvassa ki a beszédből, melynek központi tartalma eredetileg a hit és az ész kapcsolata volt. Ehhez idézte a pápa a tudós bizánci császár, II. Paleologosz Manuel 1391-ben egy művelt perzsával folytatott beszélgetését a kereszténységről és az iszlámról és e kettő igazságáról, míg a sajtó azt olvasta ki ebből, hogy a pápa bírálta az iszlámot, és a prófétát sértő mondatot idézett. Ezen esetek jól példázzák a kérdéskör érzékenységét, melyet társadalmi és vallási szempontból is körültekintően, megfelelő nyelvezettel kell megközelítenünk.
- A migrációs válság kihívásai
A fent vázolt kérdéseket még jobban kiélezte a 2015–16-os népvándorlási válság: a bevándorlási hullám során Európába érkezett több százezer muszlim ismét ráirányította a figyelmet az iszlámra, az iszlám és Európa viszonyának kérdésére. Európa iszlamizálódásának rémképe újra a figyelem homlokterébe került: a Pew Research Center alapján Európa muszlim népessége 2016-ban elérte a közel 26 millió főt (Európa népességének 4,9%-a; legfőképp Franciaországban, Németországban, illetve Nagy-Britanniában), valamint három forgatókönyvet vizsgálva 2050-re az európai muszlimok arányát 7,4%, 11,2% vagy 14% körülre teszi.
Mindazonáltal természetesen az „őshonos” európai lakosság és társadalom elöregedésével is érdemes számot vetni (az Európai Unió országaiban a kétezres évek közepén 100 tevékeny dolgozóra 35 nyugdíjas jutott, s ez az arány egyes becslések szerint 2050-re 75-re nő), ellentétben a muszlim népesség fiatalodásával.
Mindezzel az iszlám, a nyugati civilizáció és az európai önazonosság kérdése újra előtérbe került, melyet politikai narratívák is meghatároztak: például 2018 elején Horst Seehofer, a német kormány belügyminisztere kijelentette, hogy „az iszlám nem tartozik Németországhoz”, míg erre Angela Merkel kancellár úgy reagált, hogy „az iszlám Németország részévé vált”.
Rostoványi Zsolt felhívja a figyelmet a skatulyázás veszélyére, mely a szociálpszichológiában jól ismert „külső csoport homogenitása” effektusra (out-group homogeneity effect) vezethető vissza. Fontos a fogalmi pontosítás az iszlám mint világvallás, civilizáció és kulturális rendszer, az iszlamizmus mint politikai eszmerendszer és aktivista mozgalom és a dzsihádizmus (iszlamizmus militáns változata) között. Valószínűsíthető, hogy az egytömbű (monolitikus), esszencialista-kulturalista iszlámfelfogás hatással van az integrációra lehetségességére is, amit több felmérés is mutat, az iszlám/muszlimok, a migráció és a terrorizmus összekötésére, valamint az iszlamofóbiára (xenofóbiára, idegengyűlöletre).
- Távlatok
Mind a vallási-kulturális, szociális, gazdasági és politikai vonatkozásokra hatással lehet a 2023 októberében kirobbant Izrael–Hamász-háború, mely nemcsak a zsidóság és a palesztinok (muszlimok) közötti párbeszédet, hanem a kereszténységgel folytatott párbeszéd helyzetét is újraalakítja. Pierbattista Pizzaballa bíboros, szentföldi pátriárka a magyarországi látogatása során felhívta a figyelmet, hogy a háború nemcsak a fegyveres összecsapásokra épül (a Hamász eszmerendszerét például nem nyomják el a bombázások, mi több, most nagyobb népszerűségnek örvend Ciszjordániában), hanem a nyelvhasználatban is megfigyelhető hozzáállásra, a kizárólagos (exkluzivista) megközelítésre. A bizalomvesztést is orvosolhatja, ha a vallásközi párbeszéd – a diplomácián túl – a befogadó (inkluzivista) és a sokszínű (pluralisztikus) álláspontot tudja előmozdítani a háromoldalú párbeszédben (trialógusban). A muszlim jelenlét leginkább helyi, országonként eltérő sajátosságokat mutató kérdésként jelenik meg, s a civilizációs-kulturális-vallási jelleg mellett fontos számot vetni a társadalmi, gazdasági, politikai viszályokkal is, melyek nem levezethetőek egy egytömbű (monolitikus), esszencializált iszlámképből.
