Miért van eltűnőben a demokrácia?

A „föderalisták” és a „szuverenisták” jelenlegi EU-ban folyó küzdelme a demokrácia jövőjéért folytatott küzdelemként is értelmezhető. Mindkét fél azzal vádolja a másikat, hogy nem demokratikus. 2022-ben az Európai Parlament már odáig ment, hogy azt állította, Magyarország már nem „teljes értékű demokrácia”.[1] Meglátásuk szerint az állam minden fontos intézményt „elfoglalt”, és a társadalmat, a médiát, az igazságszolgáltatást, sőt, a gazdaságot is demokratikus részvétel nélkül alakítja. Más szóval úgy is mondhatnánk, hogy a „hatalom központosításáról” van szó.

A szuverenisták is épp ezt vetik az EU szemére, ami egyre több hatáskört helyez át a tagállamoktól az uniós intézményekhez, szabályokat vezet be a nemkívánatos tartalmak kiszűrésére a közösségi médiaplatformokon, és a tagállamoknak egyre több feltételnek kell megfelelniük, ha nem akarják, hogy megbírságolják őket, vagy visszatartsák az uniós forrásokból rájuk eső részt. Az emberek ugyan még mindig szavazhatnak hazájukban, és lehet kormányuk - de ennek a szavazatnak egyre kevesebb súlya van, mivel a választók akaratának végrehajtására hivatott nemzeti kormányok mozgástere évről évre szűkül. 

A hatalom nemzeti szintű központosítása, vagy transznacionális szintű központosítás. Ez tulajdonképp a döntéshozatalnak a globalizált világban való túlélés érdekében történő áramvonalasításának kétféle megközelítése.      

Közben az Európai Parlament „megszűnt képviselni a választókat” - érvelt Orbán Viktor magyar miniszterelnök július 27-i tusványosi beszédében. Az európai parlamenti képviselők ezt már nem is nagyon akarják, vélekedett, Orbán szerint ugyanis nem szeretik és lenézik a választóikat, vagy legalábbis a választók nagy részét.[2]

Nem kell Orbán Viktor szavának hinni. Konstantin Kisin ugyanezt mondta az MCC Feszt esztergomi rendezvényén augusztus 3-án: a politikusok már nem képviselik a választók akaratát.[3] Ezt úgy is lehetne parafrazeálni, hogy a képviseleti demokrácia eltűnőben van. A látszat megmaradt, de a lényeg hiányzik. 

Nézzünk egy példát: a látszólag konzervatív néppárt konzervatív témákkal kampányolt (például kevesebb migráció), de aztán a konzervatív szavazatokat a politikai spektrum baloldalára vitte, és a szociáldemokratákkal, a zöldekkel és a liberálisokkal kötött szövetséget. Ebben az összefüggésben biztosan nem állt szándékukban „képviselni” választóik akaratát. 

E manőver részeként az új, jobboldali „Patrióták Európáért” parlamenti képviselőcsoport - a Parlament szabályainak megsértésével - nem kaphatott semmilyen pozíciót a Parlament egyik bizottságában sem. Az európai parlamenti képviselők ezzel sutba dobták a demokratikus szabályokat, és megakadályozták, hogy a PfE képviselőcsoportjának tagjai érdemben képviselhessék választóikat. 

Franciaországban a jobboldali „Nemzeti Tömörüléstől” balra eső összes párt összefogott annak érdekében, hogy megakadályozzák, hogy ez a párt további képviselői helyeket szerezzen a parlamentben. A legtöbb választókerületben sikerült egyetlen közös jelöltet állítaniuk az RN jelöltjével szemben. Ennek eredményeként a baloldali „Új Népfront” a szavazatok egynegyedét szerezte meg, de az 577 képviselői helyből 180-at kapott, ugyanakkor az Nemzeti Tömörülés sokkal jobb eredménye (37 százalék a második fordulóban) csak 140 parlamenti helyre volt elegendő. A szavazók 37 százaléka így alulreprezentált. 

Vajon miért nem akarják az európai tisztviselők és sok politikus még azt sem, hogy a választópolgárok egy jó része hatékonyan képviseltesse magát? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy ők magasan képzett „elitek”, akik lenézik a kevésbé képzett szavazókat. Valós ideológiai következménye is lehet annak, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a nyugati világban az 1960-as évek óta kevesebb mint 10 százalékról több mint 40 százalékra emelkedett (OECD-átlag).[4]

Ám az okok ennél mélyebben keresendők. A demokrácia valami egészen mássá alakulhat át, mint amit az iskolában és az egyetemen tanítanak. Mára alig több, mint egy hangzatos jelszó, ami gyakorlatilag a lakosság nagy részének jogfosztását hivatott legitimálni. 

Azt tanítják nekünk, hogy a gazdasági és politikai rendszerek jönnek és mennek az idők során, mivel változnak a gazdasági rendszerek és a hatalmi struktúrák is alkalmazkodnak. Az iskolában konkrétan azt tanuljuk, hogy a demokrácia a kapitalizmus megjelenésének következményeként jött létre. Megjelent egy új, befolyásos gazdasági elit - a burzsoázia -, és beleszólást követelt a közügyekbe. A kezdeti aránytalanságokat később az általános választójog bevezetésével korrigálták, ami azt eredményezte, hogy a javakat az adókon keresztül újraosztották a társadalom szegényebb rétegei között (akik most már szavazók voltak, és így politikai befolyással rendelkeztek). Ez a társadalmi stabilitást erősítette. 

Azóta ezt hívjuk demokráciának. Ez egyébként egybeesett a modern nemzetállam megjelenésével is. A kapitalizmus, a nemzetállam és a demokrácia egyidőben jelentek meg ki. Vajon eltűnni is együtt fognak? 

A józan gondolkodás keretei között a demokráciának több fontos szerepe is van. Lehetővé teszi, hogy a politikai hatalom puccs vagy forradalom helyett, vérontás nélkül, választások útján kerüljön átadásra. Ez egy olyan folyamat, amelynek keretében a választók ráirányíthatják a figyelmet bizonyos társadalmi problémákra azáltal, hogy az ezeket a problémákat szóvá tévő pártokra szavaznak. Demokrácia nem azért van mert szép, hanem azért, mert működőképes. 

Ma azonban nem így beszélünk a demokráciáról. Úgy beszélünk róla, mint egyfajta vallásról. Azokat a választókat és pártokat, akik legitim kérdésekkel foglalkoznak, és így teljesítik demokratikus funkciójukat, azaz valós problémákat - migráció, növekvő bűnözési ráta, woke-izmus - fogalmaznak meg, „antidemokratikusnak” minősítik, mintha eretnekek lennének. A kifejezésnek mára sokkal inkább van egyfajta ideológiai töltete semmint gyakorlatias jellege. A gazdasági, politikai és kommunikációs elit tagjai manipulatív módon használják ezt a szót, és ily módon igyekeznek a demokratikus folyamatot - a politikai erőviszonyoknak a változó társadalmi gondokat tükröző átrendeződését - hitelteleníteni, amennyiben az a status quo-t veszélyezteti. 

Lehetséges, hogy a klasszikus demokrácia egyre kevésbé hasznos és működőképes, és inkább jelent akadályt a modern világot irányító elitek számára, mint a Nyugat lényegét? 

Yuval Noah Harari „21 lecke a 21. századra” című korszakalkotó könyvében arra figyelmeztetett, hogy valóban egy olyan gazdasági átalakulás előtt állunk, ami funkcionális értelemben feleslegessé teheti a demokráciát.[5]Véleménye szerint a demokrácia azért oldja meg jobban a problémákat, mert decentralizálja a döntéshozatalt, és így az „adatfeldolgozást” is - vagyis az ésszerű döntések alapjául szolgáló információk összegyűjtését, értékelését és összegyűjtését. Amikor az emberek decentralizálják az információfeldolgozást („demokrácia”), általában hatékonyabbak, mint a központosított döntéshozatal („diktatúra”). Szerinte azonban a digitális korban, a mesterséges intelligencia megjelenésével a központosított kormányzati modell hatékonyabbá válhat. Ha és amennyiben a mesterséges intelligencia az embernél jobban oldja meg a problémákat, az emberiség nagy része „haszontalanná” válik, gazdaságilag nem lesz rá szükség, és a társadalomszervezés feladata potenciálisan az algoritmusokra marad. Ebben a világban a központosított vezetés célravezetőbb lehet a képviseleti demokráciánál. (Hararinak nem tetszik ez a gondolat, és figyelmezteti olvasóit, hogy óvják a demokráciát a szabadság és egyenlőség eszméi miatt.)

Jóllehet Harari komor jóslatot fogalmazott meg, most úgy látja, hogy a világ egy olyan korszakban van, amikor az emberek a számítógépekkel együtt hatékonyabbak, mint a számítógépek önmagukban vagy az emberek önmagukban. Az ember és a gép csapatmunkát végez, amíg az ember feleslegessé nem válik.

Számítógéphasználó emberek: a számítógépes tőzsdei kereskedelemtől a multinacionális termelési láncokig ez a globalizáció és a globális elitek térnyerésének szinonimájaként hangzik - éppen azoké, akik az EU-t egyfajta vállalatként szeretnék irányítani. Továbbra is szívesen használják a demokrácia jelszavát, miközben a világot algoritmusok segítségével irányítják. 

Egy ilyen jövő előszelét érzem, amikor az „Európa jövőjéről szóló konferencia” (2021-2022) megszervezését és eredményeit látom. Egy nagyrészt digitális úton lebonyolított ötletbörze volt az EU megreformálásának lehetséges módozatairól, ahol (egyebek mellett) a polgárok egy internetes platformon tehettek javaslatokat. E javaslatok elemzését a Kantar közvélemény-kutató céghez szervezték ki, ahol "számítógépes klasszifikációs eszköz” segítette a kutatók munkáját.[6] A Kantar emellett „véletlenszerűen” választotta ki a „polgári panelek” 800 tagját, akik - uniós szakértők támogatásával - szintén ajánlásokat fogalmaztak meg. Az egész folyamatot előre meghatározott politikai területek szerint strukturálták, talán kissé tendenciózusan. Lehetett javaslatokat tenni az „éghajlatváltozással” és a „társadalmi igazságossággal” kapcsolatban, de az „EU bővítése” (a közép-európaiak számára fontos kérdés) nem szerepelt a megvitatandó témák között. Az erre vonatkozó ötleteket az „egyéb” ügyek közé kellett sorolni. 

Erős a gyanúm, hogy az említett internetes platformon az „állampolgári hozzájárulásoknak” kevés köze volt a tényleges magánszemélyekhez, akik egyénileg úgy döntöttek, hogy gondolataikkal hozzájárulnak a fórum munkájához. Úgy tűnik, hogy nagy részét érdekcsoportok, civil szervezetek és politikai pártok szervezték meg, akik szimpatizánsokat mozgósítottak a folyamatban való részvételre. (Magyarországon tanúja voltam ilyen mozgósításnak).

A kissé átláthatatlan eljárás eredményeként megfogalmazott ajánlások egy olyan jövő felé mutattak, amelyben a polgárok digitális „részvétele”, a Kantarhoz hasonló cégek közreműködésével, kulcsszerepet fog játszani az uniós politikaalkotásban - a tagállamok politikai befolyásának rovására. Az egyik javaslat szerint évente kellene „polgári közgyűlést” tartani, amelynek ajánlásai kötelező érvényűek lennének az uniós intézményekre nézve. Hogy ki választaná ki a küldötteket? A „tagállamokról” nem kerültek szóba. Talán ismét a Kantar. Egy másik javaslat szerint az uniós választásokon transznacionális pártlistákat kellene bevezetni, ami gyengítené a polgárok és országaik közötti kapcsolatot. Ez a régi, még az 1990-es években kezdődött vita, akkor kapott új lendületet, amikor Emmanuel Macron francia elnök 2017-ben azt javasolta, hogy az európai parlamenti képviselők 50%-át ilyen nemzetek feletti listára leadott szavazatokon keresztül válasszák meg.[7]

Ebből eddig semmi sem valósult meg, de számíthatunk hasonló elképzelések újbóli felbukkanására. Úgy vélem, hogy az uniós intézmények és a föderalisták ezt akarják, de a nemzeti konzervatívok nem.

Ebben az értelemben az Európa-szerte egyre nagyobb lendületet vevő „populista” lázadás bizonyos értelemben az ember harca a gép ellen - a valódi képviseleti demokráciáért és az emberi méltóságért folytatott küzdelem.