Európa azon területek közé tartozik, amelyek mára demokratikus politikai hagyományainál, az alkotmányos garanciák és az alapvető szabadságjogok biztosításánál fogva lehetővé teszik a legkülönbözőbb politikai nézetek képviseletét, azok különböző csatornákon való ütköztetését. Azonban e garanciák megléte ellenére Európában csakugyan előfordul a politikai erőszak megnyilvánulása, ahogyan a múltban terrorista támadások is számos alkalommal fordultak elő a kontinensen. A terrorizmus nem ismeretlen Európában, már a 19. századtól kezdődően léteztek olyan anarchista vagy szélsőséges irányzatok, melyek a terrort használták fel céljaik eléréséhez. Ennek okán, a 20. század közepén kibontakozó, egyre dinamikusabbá váló európai integrációs folyamat során mind gyakrabban fogalmazódott meg a gazdasági integráció mellett a közös európai kül- és biztonságpolitika létrehozása, e területek országok közötti összehangolása. A Római Szerződésben nem utaltak külön külpolitikai együttműködésre, ennek kialakítása eleinte lassan, informális keretek között zajlott, mely során az évtizedek alatt kialakult az a terrorizmus-ellenes stratégia, amely ma is meghatározó része a közös európai biztonság- és védelempolitikának.

Egészen az 1970-es évekig az az általános felfogás volt tetten érhető az európai gondolkodásban, hogy a terrorizmusnak van ugyan nemzetközi vonatkozása, azonban ezt a kérdést elsősorban belső rendészeti és igazságszolgáltatási problémának kell tekinteni, melyet a büntetőjog eszközeivel szükséges kezelni. A korabeli nemzetközi események – legyen szó a hatnapos arab-izraeli háborúról vagy terrortámadásokról például Franciaországban, Olaszországban, Németországban – hatására a nyugati világban kezdeményezések indultak különböző terrorizmus elleni szervezetek létrehozására. Eközben a Schengeni Megállapodás (1985), később pedig a Maastrichti Szerződés (1993) járulékos következményeként a határon való szabad mozgás lehetőségével a terroristák számára is megnyílt az út a gyorsabb helyváltoztatásra, következésképpen pedig a hatékonyabb rejtőzködésre. Annak ellenére, hogy az ír, baszk és korzikai nacionalista szervezetek továbbra is működtek és az anarchista mozgalmak nem szűntek meg, valamint, hogy az iszlám fundamentalizmus egyre szélesebb körökben terjedt Európa országaiban, úgy tűnt, hogy a kontinensen csökken a terrorista támadások száma a múlt évezred végéhez közeledve. 2001. szeptember 11-én, az Egyesült Államokban a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen elkövetett terrortámadásokkal azonban egyértelművé vált, hogy az addig belbiztonsági problémának tekintett terrorizmus globális, nemzetközi jelleget nyert, melynek kezeléséhez és leküzdéséhez nemzetközi összefogásra van szükség. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a 21. század „új” típusú fenyegetései során a terrorista elkövetők készek korlátlan erőszakot alkalmazni céljaik eléréséhez, így hatékonyabb fellépésre van szükség az erőszak megelőzése érdekében.

A szeptember 11-i támadásokat gyors kezdeményezések és döntések követték az Európai Unió részéről, melyek a terrorizmus-ellenes közös fellépést hivatottak előmozdítani. Az Unió terrorizmus-ellenes javaslatai közül az első intézkedés a 2001. szeptember végén elfogadott akcióterv volt, mely célzottan a terrorista cselekmények kapcsán felmerült kihívásokat hivatott orvosolni, legyen szó a rendészeti és igazságszolgáltatási szervek együttműködéséről, a határokon átívelő műveletekről, vagy – a szeptemberi támadások jellegéből adódóan – repülésbiztonsági kérdésekről. Harmonizálták a terrorista cselekményekkel kapcsolatban kiszabható büntetési tételekre vonatkozó szabályokat, de bevezették az európai elfogatóparancs és az ún. közös nyomozócsoportok intézményét is. Előbbi a bonyolult és nehézkes kiadatási eljárások hatékonyabbá tételét, utóbbi az országhatárokon átnyúló illegális tevékenységek elleni fellépés és együttműködés előmozdítását célozta. A fent említetteken túl az akcióterv az Unión belüli koordinációs feladatokat is hivatott volt ellátni, a legkülönbözőbb területeken kijelölve az elvégzendő lépéseket. A terv többek között azért is volt jelentős, mivel a több évtizeden át tartó egyet nem értés a terrorizmusra adott definíciók terén megszűnt, ezzel pedig az Európai Unió lett az első szervezet, amely kísérletet tett egy egységes, univerzális fogalom bevezetésére.

A Madridban 2004. március 11-én és a Londonban 2005. július 7-én végrehajtott terrorista támadások új lökést adtak a kollektív, európai terrorizmus-ellenes stratégia tökéletesítéséhez. Az Európai Unió Tanácsa (Tanács) 2004. június 15-én új akciótervet fogadott el, amely 57 új intézkedést tartalmazott. Habár fogalmazódtak meg kritikák a tervvel kapcsolatban, mégis olyan intézkedések születtek, melyek az európai integráció erősítését, kifejezetten pedig a közös európai jogalkalmazás és bűnügyi eljárási szabályok harmonizációját segítették elő. 2005. november 30-án pedig a Tanács elfogadta az Unió terrorizmus-ellenes stratégiáját, melynek keretében a 2004. júniusi akciótervben meghatározott stratégiai célokat négy célzott területre szűkítették.

A ’megelőzés’ célja a terrorista akciók kiváltó okainak azonosítására, a radikalizáció okainak feltérképezésére és kezelésére helyezte a hangsúlyt. A Tanács e cél érdekében jóváhagyta az Uniónak a radikalizálódás és a terroristák toborzása elleni küzdelemre irányuló stratégiáját is. A ’védekezés’ a polgárság és az infrastruktúra megóvását, valamint a sebezhetőség csökkentését jelentette a terrortámadásokkal szemben. Ezek közé tartozott a külső határok védelme, a közlekedéssel kapcsolatos biztonság javítása, a stratégiai célpontok védelme, valamint a kritikus infrastruktúra sebezhetőségének csökkentése. Az ’üldözés’ a terrorszervezetek utáni nyomozás hatékonyabbá tételét foglalta magában, mind Európán belül, mind azon kívül. Ide tartozott például a nemzeti képességek erősítése, a nemzeti bűnüldöző hatóságok közötti információcsere és gyakorlati együttműködés hatékonyabbá tétele, valamint a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelem erősítése. A negyedik stratégiai cél a ’reagálással’ kapcsolatos képességek növelését, illetve a terrorista cselekmények következményeire vonatkozó eljárások meghatározását jelentette nemzetközi viszonylatban. Ez a megfelelő koordinációt, az áldozatok ellátásához és támogatásához szükséges kapacitások növelését, valamint a kockázatelemzés fejlesztését is jelentette.

A megelőzés és üldözés szempontjából leginkább fontos szereplő az 1999-ben alapított Európai Rendőri Hivatal vagy EUROPOL (European Union Agency for Law Enforcement Cooperation), mely az Európai Unió bűnüldöző hatóságaként, együttműködve számos nem uniós partnerállammal és nemzetközi szervezettel, már a 2000-es évek során segítséget nyújtott a tagállamok bűnüldöző hatóságainak súlyos nemzetközi bűncselekményekkel, valamint szervezett bűnözéssel és terrorista cselekményekkel összefüggésben. A szervezet folyamatban lévő nyomozások tekintetében többek között elemzések, jelentések és fenyegetettségértékelések készítésére helyezte a hangsúlyt, míg az információcsere gyorsabbá és hatékonyabbá tétele érdekében hozzáférést biztosított saját adatbázisaihoz. Az egyedi esetekre vonatkozó elemzések mellett az átfogó éves TE-SAT (European Union Terrorism Situation and Trend Report) jelentés az európai tendenciákról mélyreható ismereteket kínál úgy a szakemberek, ahogyan a politikai döntéshozók számára a mai napig.

A terrorizmus jelenségének összetett kérdéskörével kapcsolatos együttműködés intézményesülése az ezredfordulón átláthatóbbá, gyorsabbá és hatékonyabbá tette a közös fellépést. Kiss Álmos Péter számos, a témában írt elemzése alapján említhető például az Unió Felderítő Elemző Központjának Terrorizmus-ellenes Csoportja, de ide tartozott a terrorizmus-ellenes tevékenység koordinálását biztosító három munkacsoport, úgymint a Tanács önálló Terrorizmus Munkacsoportja (Council Working Group on Terrorism), mely az Unió külügyi tevékenységére fókuszált, a hasonló névvel bíró Terrorizmus Munkacsoport (Terrorism Working Group), melynek célja a tagállamok közötti koordináció és együttműködés elősegítése volt, végül pedig a CP931 munkacsoport, mely a terrorizmussal kapcsolatba hozható személyek és szervezetek névsorait kezelte. A tagállamok megőrizték szuverenitásuk jelentős részét és a végső döntési jogkör a kezükben maradt, legyen szó rendészeti vagy igazságszolgáltatással kapcsolatos kérdésekről. Ennek ellenére az említett szervezetek, valamint a nemzetközi bűncselekmények nyomozásában és a büntetőeljárásokban résztvevő tagállamok, illetve harmadik államok nemzeti hatóságainak munkáját összehangolni hivatott, 2002-ben alapított EUROJUST (European Union Agency for Criminal Justice Cooperation), illetőleg a terrorizmus-ellenes stratégia kapcsán a Tanács alárendeltségébe tartozó, 2004-ben elsőként kinevezett terrorizmus-ellenes koordinátor (Counter-Terrorism Coordinator) – szakpolitikai javaslatok előterjesztésével – a területen zajló stratégiaalkotás és együttműködés meghatározó intézményeivé váltak, amelyek a mai napig meghatározzák a közös biztonság- és védelempolitika ezen kiemelt jelentőséggel bíró területét.