A kampány során több eszközt is bevetnek annak érdekében, hogy elnyerjék a választók bizalmát és szavazatait, hiszen a verseny alatt rengeteg politikai reklámot készítenek, államonként látogatásokat és gyűléseket szerveznek. Ezeket a jelöltek általában az állampolgárok egyéni felajánlásából, önfinanszírozásból fedezik, de úgynevezett politikai akciócsoportokon (PACs, super PACs), országos bizottságokon (national comittee) és pártbizottságokon (party comittee) keresztül is hatalmas, az előbb említett kampányeszközök kifizetéséhez szükséges összegekhez jutnak. Hazánkhoz hasonlóan szintén megjelenhetnek a központi költségvetésből származó kampánytámogatások, ám ennek az igénybevétele esetében a jelölteknek több feltételhez is hozzá kell járulniuk. Hivatalosan is el kell fogadniuk egy nyilatkozatot, amelyben többek között kijelentik, hogy a kapott támogatást csakis a kampánnyal összefüggő kiadásokat fedezhetik és szükség esetén akár vissza is fizetik az államtól kapott összeget, mindemellett el kell fogadniuk, hogy saját vagyonukból nem fordíthatanak kampánytevékenységre 50 000 dollárnál többet. A támogatást már az elnökjelölti előválasztás folyamán is igénybe lehet venni, ám ez esetben az elnökjelölt-jelöltnek bizonyítania kell, hogy társadalmi támogatottságot élvez. Ez abban merül ki, hogy legalább 20 államban összegyűjt minimum 5 000 dollárnyi támogatást magánszemélyektől, akik fejenként legfeljebb 250 dollárt ajánlathatnak fel a politikusnak. A szövetségi apanázs végső összege pedig az előbb említett módon beérkező magánadományok alapján kerül meghatározásra. Az előválasztás után viszont a két legnagyobb párt elnökjelöltjei jogosulttá válnak 20 millió dolláros támogatásra, de ennek elfogadása szintén megkötéseket tartalmaz, hiszen nem gyűjthetnek több pénzt magánszemélyektől, valamint itt is megjelenik az 50 000 dolláros összeghatár, ami korlátozza a jelölt saját zsebből való kampányfinanszírozását. Fontos kiemelni, hogy ezeket a pénzeket a jelölt-aspiránsok és későbbi tényleges elnökjelöltek kapják, ugyanis a pártok közfinanszírozását 2014-ben megszüntették. A korlátozások és szabályozások alapján érthető, hogy a politikusok manapság már nem igen veszik igénybe a központi kampánytámogatásokat, különösen nem az általános választásokon. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a magánadományok révén sokkal nagyobb összegekre tehetnek szert a politikusok és szervezeteik, ezért sem népszerű ezt a finanszírozási formát választani a kampány pénzelése érdekében.  Ezek tükrében nézzük is meg, hogy hogyan alakultak a kampányfinanszírozások az Egyesült Államok 60. elnökválasztásának kampányában.

A demokrata Kamala Harris és a republikánus Donald Trump összesen 3,5 milliárd dollárt költöttek el a kampányaikra, amely így a legdrágább amerikai elnökválasztási versenynek bizonyult, ám így sem költöttek el mindent, ugyanis a pártok szervezetei (köztük a korábbiakban említett akciócsoportok, PACs) közel 4,2 milliárd dollárt gyűjtöttek össze adományokból. Harris különben több pénzt tudott összegyűjteni, mint ellenfele; a demokrata super PAC-k, amelyek korlátlan mennyiségű összeget szedhetnek össze, 2,3 milliárd dollárra tettek szert, és 1,9 milliárd dollárt költöttek el a korteskedés alatt. A korábbi elnök Donald Trump és csapata „csupán” 1,8 milliárd dollárt szereztek, és 1,6 milliárdot költöttek el a kampányra. 

De mire és hogyan költöttek a jelöltek a kampány ideje alatt? A legtöbb kiadást a médiamegjelenések és a reklámok jelentették. Harris ennél a tételnél kicsivel több mint 1 milliárd, míg ellenfele, Trump 760 millió amerikai dollárt költött. A második helyet az adminisztratív és operatív költségek töltik be, erre a demokraták 240, míg a republikánusok 210 millió dollárt fordítottak. Habár ezek voltak a legjelentősebb költségek, néhány kiadás esetében, mint például a DM (direct message) üzenetek és levelek, a jogi és utazási költségek, valamint a politikai terepmunka és közvéleménykutatások esetén többet fizettek a republikánusok, mint demokrata vetélytársaik. Érdekességképp megjegyzendő az is, hogy a kampányköltségek legnagyobb részét az úgynevezett hét billegő államban költötték el, amelyek végül eldöntötték az elnökválasztás eredményét is. A billegő államok fontosságát az is sugallja, hogy a pártok közel 1,5 milliárd dollárt költöttek el reklámokra csak ebben a hét államban, ebből az összegből pedig közel 400 milliót szórtak el csakis egy államban, a legfontosabbnak vélt csatatérállamban: Pennsylvaniában. A többi 43 nem vagy csak kevésbé billegőnek minősülő tagállamban pedig csupán 358 milliót költött a két legnépszerűbb jelölt. 

Természetesen nem csak a kisemberek és az átlagos választópolgárok pénzelhetik a kedvenc jelöltjeiket. Az Egyesült Államokban a választási kampányokat gyakorta övezik milliárdosok nagyösszegű adományai is, idén kb. 800 ebbe a kategóriába besorolható jótevő volt. Az idei év október közepéig közel 695 millió dollárnyi vagyonnal támogatták a rivalizáló politikusokat. Ám ennek az eloszlása a vetélytársak között már markánsan különbözött, ugyanis a republikánusok vagyonának közel egyharmadát, míg a demokrata pénzek csupán 6%-át tették ki a szupergazdagok által felajánlott összegek. Kamala Harris közel 127 millió dollárt kapott a vagyonosok körétől. Ellenfele, Donald Trump kb. 570 millió dollárhoz jutott a gazdagoktól, ebből 432 millió pedig csupán négy embertől érkezett, akik között ott volt Elon Musk is. 

A közösségileg pénzelt elnökjelölti kampányok már régóta vitatott témája az amerikai közéletnek és társadalomtudományoknak egyaránt. Ahogy mindennek ennek a finanszírozási formának is vannak előnyei és hátrányai. Az ilyen óriási mennyiségű pénzmozgások természetesen a gazdaságra is hatással vannak. Egy 2023-as stanfordi tanulmány szerint a korábbi kampányfinanszírozási törvények lazítása és a pénzügyi korlátozások feloldása, amely segítik az egyre nagyobb összegű támogatások felhalmozását és elköltését kedveznek a nemzetgazdasági teljesítménynek. 2005 és 2016 között egyes államokban ugyanis körülbelül 2%-kal nőtt a helyi GDP a kampányköltéseknek köszönhetően. Ez a javulás és növekedés leginkább a munkavállalók béreit és az aggregált gazdasági teljesítményt tudta növelni. Habár a tanulmány pozitív tendenciákat ír le a gazdasági térben, a demokrácia és annak alapelveit érintően már ennél kétkedőbben fogadják a kampányfinanszírozások törvényi lazításait. Egyesek szerint csökkentik az esélyegyenlőséget. hiszen a gazdagabb jelöltek vagy a jobb kapcsolatokkal rendelkezők gyakran sokkal nagyobb előnyökkel indulnak egy ilyen kampány során. Mindemellett növelheti annak esélyét is, hogy a politikusok és tisztségviselők korrupciós és függési viszonyba kerülhetnek az őket támogató gazdasági elittel, így gátolva a képviseleti demokrácia működését és a szavazók érdekképviseletét. Mindazonáltal kiemelten fontos szempont az is, hogy az ilyesfajta kampányfinanszírozás nem kerül közpénzbe. Habár az amerikai állampolgárok törvényileg felajánlhatnak adójukból 3 dollárt a nekik szimpatikus jelöltnek, a magánfinanszírozással elkerülhető a központi költségvetés pénzeinek nagymértékű felhasználása. De talán a legfontosabb érv az, hogy az adományozók így saját maguk dönthetik el, hogy kiket is akarnak támogatni pénzügyileg.