Az úgynevezett „új háborúk” („new wars”) vonatkozásában egyes elméletek interdiszciplináris megközelítéssel, politikaelméleti, történelmi, a nemzetközi kapcsolatokkal és politikai gazdaságtannal kapcsolatos összefüggések vizsgálatával abból indulnak ki, hogy vannak olyan specifikus területek, melyek kapcsán egyfajta minőségbeli változás figyelhető meg korunk fegyveres konfliktusai esetében, így a hatékony és sikeres konfliktus-menedzsmentre vonatkozó stratégiák kialakítása érdekében elkülönítendők a régmúlt háborúk gyakorlatától, amikor még a modern ipar, a tömegtermelés, a tömegmédia és a fosszilis energiahordozóktól való függőség meghatározó összetevői voltak a fegyverviselésnek. Mára ezek jelentősége csökkent, általában az „új háborúkkal” kapcsolatos elméletek szerint korunk fegyveres konfliktusai államokon belül, semmint államok között zajlanak, s miközben előbbiek száma növekszik, utóbbiak csökkenő tendenciát mutatnak. Az állam szétesése mára meghatározó folyamatként kíséri a fegyveres konfliktusok többségét, mely különböző csoportok, állam alatti szereplők természeti erőforrásokért való versengéséhez, az illegális kereskedelmi struktúrák megerősödéséhez és identitások mentén szerveződő fegyveres csoportok létrejöttéhez vezet. Ezek során a politikai és ideológiai komponensek helyett az etnikai és vallási törésvonalak váltak meghatározóvá a konfliktusokban, s míg a civil áldozatok száma drasztikusan megnövekedett, addig az erőszakos kitelepítések bevett gyakorlattá váltak. A civilek immáron közvetlenül az erőszak célpontjaivá váltak, ilyen értelemben az etnikai homogenizáció is célként szolgálhat a hadviselő felek számára. A közhatalmi funkciók gyengülésével párhuzamosan pedig elmosódtak a határok a civilek és a fegyveres harcosok között, ahogyan a köz- és magánúton foglalkoztatott katonák között egyaránt.

Vannak, akik a fegyveres konfliktusok sajátosságaira vonatkozó újdonságokat az aszimmetrikus, esetleg új generációs elméleti alapokra helyezik, míg mások a háborúk privatizációjáról, egyfajta posztmodern korszakról vagy a hadviselés hibrid formáiról értekeznek. Megint mások a gyarmatosítást megelőző időszak jellemzőit vélik felfedezni korunkban. Vannak, akik a régi és „új háborúk” kapcsán annak céljai, módszerei, szereplői kapcsán a második világháborút, mások a hidegháború által meghatározott bipoláris nemzetközi rendszer felbomlását tekintik választóvonalnak.

Mary Kaldor az „új háborúk” teoretikusainak egyik legkiemelkedőbb alakja és az elmélet fő megalkotója szerint az „új háborúk” egy, a korábbi, vagyis az úgynevezett „régi háborúktól” (old wars) eltérő logikát követnek, s mint olyanok, a békefenntartás és békeépítés során is új megközelítéseket tesznek szükségessé. Négy olyan jellegzetességet sorol fel, melyek a háborúk új formáit megkülönböztetik az 1990-es éveket megelőző gyakorlattól. Egyrészt, szerinte az államok mellett egyre meghatározóbb szerepet kapnak a nem állami szereplők. Legyen szó magán biztonsági szolgálatokról, zsoldosokból vagy gyermekkatonákból álló magánhadseregekről, egyes pártok fegyveres csoportosulásairól, a szervezett bűnözésben érintett bandákról, felkelő és szeparatista mozgalmakról, valamint azok hálózatairól, azok általában illegitim formációkként tekintenek a konfliktusban érintett ellenfeleikre, így a fegyveres harcosok és civilek közti határvonal is elmosódni látszik. Az efféle decentralizáció a civil lakosság, valamint a megszerzett területek feletti ellenőrzés jelentőségét és stratégiai szerepét is növeli, hiszen a független, legtöbbször illegális bevételi forrásokból gazdálkodó és a legkülönfélébb toborzási módszerekkel operáló szereplők az ellenőrzött lakosság és terület növekedésével saját hatékonyságukat és jelentőségüket is növelik.

Másrészt, Kaldor érvelése alapján a fegyveres konfliktusok céljai kapcsán a korábbi geopolitikai és ideológiai célok helyett az etnikai, vallási és törzsi ellentétek által is meghatározott identitás-politikák megerősítése, átalakítása, mesterséges megteremtése került előtérbe, ennek pedig meghatározó eszközeivé az erőszak, a megfélemlítés és a gyűlölet váltak. Így egyfajta instrumentálista megközelítéssel az identitásokról, mint a háborúk következményeiről, eszközeiről és egyúttal céljairól, semmint kiváltó tényezőkről és motivációkról írt. Ehhez pedig inkább vált elengedhetetlenné a társadalom, a közösség, vagy az adott csoport támogatásának megszerzése, a befolyásolására és formálására való képesség kialakítása, az ellenféllel szemben folytatott pszichológiai hadviselés erősítése, semmint bizonyos geopolitikai-értelemben meghatározott hódítások végrehajtása és az ellenség fegyvereinek megsemmisítése.

Harmadszor, miközben a régi típusú háborúk csúcspontját, vagy közvetlen megnyilatkozási formáit az ütközetek jelentették, addig az „új háborúk” kontextusában számos esetben a civilek ellen folytatott szándékos erőszak-alkalmazás, az etnikai tisztogatás és az erőszakos kitelepítés vette át a meghatározó szerepet, melyek csupán korlátozott számú közvetlen ütközetnek engednek immáron teret a konfliktusokban érintett felek között.

Végezetül, a hagyományosan közpénzből, adókból finanszírozott háborúk helyett a konfliktus fenntartása, eszkalációja, a pénzügyi háttér megteremtése, biztosítása – legalábbis számottevő mértékben – az „új háborúk” esetében egyrészt a humanitárius és nemzetközi segélyezés csatornáin, másrészt zsákmányszerző csempészet és fosztogatás útján zajlik mára, mely egyfajta globális háborús gazdasági struktúrák kialakulásához vezet. Az erőforrásokat biztosító csatornák decentralizált, kriminalizált jellege ellenére azok a globális világgazdaságba számos tekintetben beágyazottá váltak, melyek jellegzetes megjelenési formái a szervezett bűnözés és a bűnhálózatok határokon átnyúló struktúrái, a diaszpóra-kapcsolatok, továbbá a nemzetközi és nem állami szervezetek, valamint hírügynökségek jelenléte. Ehhez kapcsolódóan pedig Kaldor érvelése szerint a szereplők a sajátos finanszírozási és kapcsolati hálózat kiépítésével mára nem a totális háborúkban, mint inkább az alacsony intenzitású konfliktusok konzerválásában váltak érdekelté.

Az „új háborúkra” vonatkozó elméleti megközelítéseket intenzív és előremutató diskurzus követte, amit a témában született, széleskörű kritikai szakirodalom is példáz. Általában a kritikusok érvelése egyrészről annak bizonyítására szorítkozik, hogy az „új háborúk” kapcsán leírt jellegzetességek önmagukban nem hordoznak újdonságot a korábbi háborúkkal való összehasonlítás során. Másrészről, egyebek mellett hangsúlyozzák, hogy az erőszakos kitelepítések által érintett személyek számára vonatkozó empirikus adatok híján a levont következtetések kétségesek, de legalábbis koraiak és elhamarkodottak, s ezen elméletek figyelmen kívül hagyják a történelmi tapasztalatokat, ilyen értelemben pedig önkényes elkülönítéssel élnek, amikor egy szakaszhatár kijelölésével új jelenségről és jellegzetességekről értekeznek. Egyes kutatók arra is igyekeznek rámutatni, hogy miközben az 1990-es évek elején a fegyveres konfliktusok száma drasztikusan megnövekedett, addig az új évezred elején visszaesés figyelhető meg. Emellett kiemelik, hogy korunkban továbbra is jelen vannak az államok között vívott klasszikus háborúk (lásd orosz-ukrán háború), illetve a civil áldozatok számának növekedésére vonatkozó következtetések– empirikus adatok hiányában – érvénytelenek.

A cikk nem kíván állást foglalni az elmélet magyarázó erejének értékelése kapcsán. Kétségtelen azonban, hogy vannak, akik többek között a politikai célok, az alkalmazott módszerek és a finanszírozási formák alapján mára a háborúk és fegyveres konfliktusok új formáiról, új kihívásokról és következésképpen új válaszlépések szükségességéről értekeznek. Ezek pedig jelentős elméleti viták kibontakozásához, a fegyveres konfliktusok összetett kérdéskörének hatékonyabb megértéséhez vezethetik az olvasót, ilyen értelemben pedig hasznos elméleti – és bizonyos esetekben gyakorlatias – keretrendszert szolgáltathatnak adott események elemzéséhez és értékeléséhez.