Afrika, Földünk második legnépesebb és a legnagyobb területtel rendelkező kontinense. A megközelítőleg 1,5 milliárd fős népességével és a körülbelül 30,2 millió km2 nagyságú területével Afrika bolygónk szárazföldi felületének közel egyötödét teszi ki, mely számos vitatott hovatartozású terület (pl. Szomáliföld és Nyugat-Szahara) mellett egyúttal az Egyesült Nemzetek Szervezetének 54 tagállamát is magában foglalja. Ennek ellenére az etnikai, vallási és nyelvi tekintetben is rendkívül sokszínű és megosztott, a nemzetközi multilaterális szervezetekben jelentős képviselettel rendelkező kontinens csupán a globális termelés 2-3 százalékáért felelős. A különböző elméleti iskolák többnyire egyetértenek abban, hogy a fejlett, iparosodott, úgynevezett “globális Észak” államai, illetőleg a fejlődő, valamint a globális összehasonlításban legkevésbé fejlett, az afrikai államok döntő többségét tömörítő országokat is magában foglaló “globális Dél” közötti fejlődési szakadék, a gyarmati rendszer örökségeként a kontinens jelenlegi szerepét a nemzetközi rendszerben alapvetően meghatározza a mai napig.

Az afrikai országok a gazdasági növekedés fenntartása, a versenyképesség növelése, a gazdasági és politikai stabilitás tekintetében számos kihívással néznek szembe, legyen szó az alacsony várható élettartamról, mely többnyire 50 és 60 év körül alakul a kontinens államainak többsége esetében, az iparosodottság alacsony szintjéről, az alapvetően mai napig rurális társadalmi berendezkedésről és kihívásairól, az általában alacsony színvonalú egészégügyi infrastruktúráról, a széleskörben tapasztalható élelmezési problémákról, a kontinens alacsony tőkevonzó képességéről és a nemzetközi kereskedelemben, illetve tőkemozgásban betöltött elenyésző szerepéről. De természetesen itt említhető az etnikai és vallási heterogenitásban gyökerező, de számos esetben a gazdasági nélkülözés és a politikai elnyomás okán kialakuló fegyveres konfliktusok és a terrorizmus terjedése is, melyek alapvető biztonsági kihívást jelentenek számos Afrikai ország számára. Az általában nyersanyagok exportjára és késztermékek behozatalára épülő afrikai nemzetgazdaságok számára a gazdasági növekedés szempontjából a kereskedelmi kapcsolatok diverzifikációja, valamint az afrikai mezőgazdaság és ipar támogatása kiemelt jelentőséggel bír.

Persze a fent említett tendenciák nem azonos mértékben jellemzik az egyes régiókat és államokat. Míg a kontinens déli csücskében a Dél-Afrikai Köztársaság a kereskedelem mellett többek között a befektetések terén és az elektromos energia előállításában bír kiemelt jelentőséggel afrikai viszonylatban, s sokan a feltörekvő gazdaságok egyik példájaként tartják számon, addig Kelet-Afrikában Kenya a Mombasában található tengeri kikötő és a fővárosban, Nairobiban található nemzetközi repülőtér révén turisztikai értelemben jutott előnyösebb pozícióhoz, Dzsibuti pedig elhelyezkedéséből adódóan stratégiai értelemben meghatározó katonai bázisként szolgál számos külföldi hatalomnak. Eközben Nyugat-Afrikában az 1950-es évek közepén kezdődő kereskedelmi olajkitermelés következtében mára Nigériát csakugyan kiemelt nemzetközi figyelem övezi. Ezzel szemben tengeri kijárat híján, továbbá a kontinensre jellemző alacsony színvonalú infrastruktúrából adódóan, 16 afrikai ország esetében gyakorlatilag ellehetetlenül a világgazdaságba való bekapcsolódás, ilyen értelemben pedig a hatékony és tartós eredményeket felmutatni képes gazdaságfejlesztési stratégia is számos nehézségbe ütközik.

Az Afrikával kapcsolatos diskurzus során fontos elkülönítenünk az Egyiptomtól Marokkóig húzódó, alapvetően arab országokat tömörítő észak-afrikai régiót a Szaharától délre fekvő területektől. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) felosztása szerint bizonyos szempontok szerint ezen utóbbi, szubszaharai régiót további alrégiókra érdemes bontanunk. A következőkben ezen alrégiókra vonatkozóan, különösen pedig Kelet-Afrika kapcsán kerül megemlítésre néhány sajátosság.

A kontinens déli régióját alkotó, közel 73 millió főt számláló Botswana, Lesotho, Namíbia, Szváziföld és Dél-Afrikai Köztársaság a kontinens legalacsonyabb népességnövekedési rátájával jellemezhető területet, mely gazdag ásványkincs-készleteivel, nagy repülőtereivel és kikötőivel (például Durban Bay, Richard’s Bay, Saldanha Bay)  a kontinens gazdaságilag egyik legfejlettebb régiójának számít, s leginkább a Dél-Afrikai Köztársaság késztermékeinek exportjával sikeresen bekapcsolódott a nemzetközi kereskedelmi és tőkepiaci mechanizmusokba. Ezzel párhuzamosan, a megközelítőleg 200 milliós, 6,6 millió km2 területű és 9 országot integráló Közép-Afrika Kameruntól a Kongói Demokratikus Köztársaságon át egészen Angoláig húzódik, s a régió államainak többsége ásványkincsekben gazdag, a kőolajkitermelés, a gyémánt, réz, ón és cink bányászata tekintetében például egyes országok különösen felértékelik a régiót. A világkereskedelemben szerény és alárendelt pozícióval rendelkező térség a világ második legnagyobb esőerdejével nyersfa-nagyhatalomnak tekinthető, a Kongó-folyó pedig a vízenergia felhasználása kapcsán rejt számos lehetőséget magában. A közép-afrikai régió geopolitikai helyzetét mindennek ellenére alapvetően a külföldi államok szabad földekért és a ritkaföldfémekért folytatott versenye határozta meg. A Kinshasa és Kigali között zajló, a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén működő számos fegyveres csoportot magában foglaló, évtizedek óta megoldatlan regionális konfliktus, melynek gyökerei az 1994-es ruandai népirtásig vezethető vissza, többek között az értékes nyersanyaglelőhelyek feletti ellenőrzés megszerzése érdekében ismét mélyülni látszik.

Hasonlóan, a Mauritániától a kontinens nyugati partján sorakozó kisebb államokon át húzódó, a Niger-deltavidékéig és a Guineai-öbölig nyúló Nyugat-Afrika 450 milliós népességével és 6,1 millió km2 területével számos etnikai és vallási konfliktusnak ad otthont, miközben az itt található uránérc, bauxit, arany, vasérc lelőhelyek mellett a nigériai kőolajkészletek révén kiemelt a régiót kiemelt nemzetközi figyelem övezi. Emellett A Kelet-, Közép, Nyugat-Afrikát meghatározó, a korábbi transz-szaharai kereskedelmi útvonalak mentén zajló illegális fegyver- és emberkereskedelem a régió megértése szempontjából alapvető jelenséggel bír, nem véletlen, hogy a három régióban megmutatkozó külföldi katonai jelenlét hagyományosan messze meghaladta a kontinens északi vagy déli területein tett ilyen irányú erőfeszítéseket. De a tágabb régió, a Nyugat-, Kelet- és Közép-Afrikán is átívelő Száhel övezet geopolitikai determinizmusa ölt testet a „Nagy Zöld Fal” (Great Green Wall) kezdeményezésben is, mely rávilágít az éghajlatváltozás, az elsivatagosodás által a térségre és helyi társadalmakra mért sajátos kihívásokra.

Az Eritreától Tanzánián át és a Nagy-Tavak vidékén keresztül Malawi és Zimbabwe térségéig, a Comore-, Seychelle-szigetek mellett Madagaszkárt és Mauritiust is felölelő, közel 20 országot integráló Kelet-Afrika a maga közel 500 millió fős népességével és 7 millió km2 nagyságú területével egyben a legnépesebb és legnagyobb kiterjedésű régió a szubszaharai térségen belül. Ezen a vallási és etnikai tekintetben is heterogén területen található Afrika legnagyobb állóvize, a Viktória-tó, de a Tanganyika- és Malawi-tó, valamint a Nílus és a Zambézi folyók is e területen haladnak keresztül, melyek számos lehetőséget rejtenek magukban a vízenergia felhasználása tekintetében. Az alapvetően természeti erőforrásokban szegény régió globálisan az egyik legnagyobb népességnövekedési rátával (2,5-3 százalék) rendelkezik, miközben földrajzi helyzetének köszönhetően a nemzetközi kereskedelem meghatározó régiójává, így a világgazdaság és a globális nemzetközi rendszer egyik kiemelt jelentőségű területévé vált.

Kelet-Afrika stratégiai értelemben vett kiemelt szerepe a régió államai között érdekellentétekhez és területi viszályokhoz vezetett. A voltaképpen Észak-Afrikához kapcsolódó Halaib-háromszög körüli vita Egyiptom és Szudán között, illetve az Észak-Afrikához kapcsolódó, de a Vörös tenger érintettsége okán Kelet-Afrikát is érintő, a Tiran és Szanafir szigetekre vonatkozó fennhatósági jogvita Kairó és Rijád relációjában kellőképpen megvilágítja a Vörös tenger stratégiai szerepének jelentőségét. Hasonlóan, a Szomáliában hosszú évtizedek óta fennálló instabilitás, az Al-Shabaab terrorszervezet fegyveres támadásai belföldön és az országon túl a környező államokban egyaránt, valamint a tengerparttól távolabb, az Indiai-óceán mélyebb vizeit is egykoron uraló kalózok jelenléte a régióban a külföldi katonai jelenlét erősödését vonta maga után, s az amerikai, kínai, francia bázisokon túl a szaúdi, török, olasz, japán és orosz pozíciók is megerősödtek. Érthető, hogy az Indiai-óceánt a Vörös-tengerrel összekötő, az Afrikát az Arab-félszigettől elválasztó, valamint a nemzetközi olajszállítási útvonalak tekintetében kiemelt jelentőséggel bíró Bab el-Mandeb tengerszoros (ennek részeként pedig a keleti Bab Iskender és a nyugati Dact-el-Mayun szoros) ellenőrzéséért folytatott verseny Djibouti és a régió felértékelődéséhez vezetett.

A fentieken túlmenően, Kelet-Afrika stratégiai jelentőségének kapcsán nem kerülheti el a figyelmünket a kínai „Egy Övezet, Egy Út Kezdeményezés” (One Belt, One Road Initiative) sem, melynek tengeri útvonala az Arab-félszigetet és Afrika szarvát körülölelve többek között az Ádeni-öböl érintésével a Vörös-tengeren keresztül a Szuezi-csatorna irányában húzódik. A stratégiailag kiemelt kelet-afrikai régió az utóbbi években átlagosan 4,7 százalékos gazdasági növekedést volt képes felmutatni, s a Föld népességének közel 6 százalékát magában foglaló térség az említett kínai stratégiai koncepció keretében, a világkereskedelem megközelítőleg 34 százalékát és a világ termelésének 31 százalékát kitevő nemzetközi kereskedelmi útvonal fontos állomásává, így a kínai befektetések fontos célpontjává vált. Ehhez hasonlóan, az úgynevezett „Indiai-óceán gyűrű” egy, Ausztráliától Indonézián és Dél-Ázsián keresztül az Arab-félsziget déli részéig, de gyakorlatilag az egész Kelet-Afrikát, vagyis az Indiai-óceán teljes térségét felölelő regionális koncepció, mely Afrika egyes területeinek felértékelődéséhez vezet. A kínai bérek emelkedésével párhuzamosan pedig például az olcsó munkaerőt kínáló országok soraiban a kelet-afrikai államok növekvő szerepe mostanra meghatározó a nemzetközi munkaerőpiaci folyamatokban.