Ekkortól látható, hogy nem csak a társadalom, hanem az állam is egyre nagyobb figyelemmel igyekezett kezelni ezt a súlyos (köz)egészségügyi problémát, melynek eredményeképpen a XIX. század vége és az I. világháború kitörése közötti rövid időszakban sikerült lerakni a tbc elleni hatékony védekezés alapjait. 

A XIX. század második fele, különösen az 1867-es kiegyezést követő időszak az ország gyors ütemben zajló modernizálódásának korszaka is egyben. A gazdasági fejlődést serkentő intézkedések mellett – éppen az 1872-73-as kolerajárványnak is köszönhetően – a közegészségügyi viszonyok a közéleti viták állandó témájául szolgáltak. Mint halálok, a XIX. század végén a tüdővész toronymagasan vezetett, és úgy látszott, nincs semmi, ami fékezhetné a betegség terjedését. Több hazai elemző szerint a tbc-halálozások száma nagyobb volt, mint az összes többi fertőző betegségé együttvéve. Magyarország pedig, egy csoportban Szerbiával, Romániával, Oroszországgal és Törökországgal sereghajtó volt európai összehasonlításban is. Nyilvánvaló volt, hogy sürgős és főképp átfogó cselekvésre, valódi tüdővész-ellenes programra van szükség. 

Ahogy az a korszakban már más esetben is megtörtént, társadalom felől induló kezdeményezés vált az átfogó program nyitányává. 1894-ben Ernst Leyden, német orvos a Nemzeti Múzeumban előadást tartott a tbc-ellenes küzdelem németországi eredményeiről, részletesen bemutatva az ott ekkorra már kiépült szanatórium-rendszert, és a tüdővész-elleni egyesületeket is. A nagy figyelmet kapott előadáshoz a hazai orvos-társadalom tekintélyes szereplője, egyben a főrendiház tagja, Korányi Frigyes szólt hozzá, állítva, hogy az itthoni illetékesek figyelmét is felkeltette már a probléma. Úgy tűnik, hogy Leyden előadása, Korányi hozzászólása, illetve az ezt követő sajtóvisszhang valóban cselekvésre indította a kormányt. Az Országos Közegészségi Tanács mindenesetre felkérést kapott a tbc-ellenes védekezés alapelveinek kidolgozására. Így, az ennek nyomán 1898-ben kiadott „tuberculosis”-rendelettel indult meg a tervszerű tbc-ellenes védekezés Magyarországon, hiszen ami ezt megelőzően történt, nem volt egyéb, mint ötletszerű lépések sora.

Amit gyorsan meg lehetett tenni, az megtörtént: a Belügyminisztérium tájékoztató füzeteket, oktató-táblákat küldött ki a törvényhatóságoknak, vagyis a megyéknek és törvényhatósági jogú városoknak az elkülönítésről, a legegyszerűbb védekezési módokról, különösen a köpetek veszélyességéről. Az igazi változást azonban mégsem ezek, az egyébként nagyon hasznos intézkedések jelentették, hanem az, hogy a hazai közönség a megismert külföldi példák nyomán hajlandóságot mutatott a szanatórium-rendszer létrehozásának támogatására. Ezt az alapvetően magán-kezdeményezésből kialakuló, a korszak ismert, tekintélyes és népszerű személyiségei által támogatott, felkarolt mozgalmat pedig a kormány is felhasználta az ellátórendszer bővítésére. Ennek menetrendje a korszakban némiképp megszokott módon alakult. Megalakult a Budapesti szegénysorsú tüdőbetegek szanatórium-egyesülete, melynek igazgatótanácsát 1898-ban maga az uralkodó fogadta, s elvállalva a szervezet fővédnöki tisztét engedélyezte, hogy az építeni tervezett szanatórium az elhunyt királyné tiszteletére az Erzsébet nevet kapja. A szélesebb közönség is megmozdult. A Pesti Napló 1899. október 1-jei számában Jókai Mór intézett felhívást a „magyar emberiséghez” a tüdővészesek számára szanatórium építéséről, felajánlva 1000 koronát a nemes célra. Az óriási tekintélyű író példája nyomán nagy összegek érkeztek, mely lehetővé tette, hogy az egyesület nekikezdhessen az építkezésnek. 

A szanatórium-rendszernek lassan nyilvánvalóvá váltak a hátulütői is. Igaz volt ugyan, hogy a szanatórium-építés jó hívószónak bizonyult a szélesebb közönség felé, a látványos építkezések megszervezése, az egyesületek megalapítása, azok munkájában való részvétel kellő megbecsültséggel övezett tevékenység volt, de maga a szanatórium, mint intézmény, valójában csak keveseknek tudott hasznára válni. Az alsóbb középosztály tagjai voltak azok, akik már, ha esetleg nehézségekkel is, de igénybe tudták venni ezt a gyógyulási lehetőséget. Vagyis az érintettek széles köre saját anyagi helyzete miatt nem lett volna képes szanatóriumba vonulni. A férőhelyek száma így is kevésnek bizonyult, azaz rengetegen vártak arra, hogy bejussanak. 

A szegényebbek persze még rosszabb helyzetben voltak. Jellemző volt, hogy sokan a lehető legtovább igyekeztek titkolni betegségüket, illetve a lehető legtovább igyekeztek dolgozni, hiszen nem engedhették meg maguknak sem a bevétel-kiesést, sem a költségekkel járó kezeléseket. Így az is világossá vált, hogy önmagában a szanatóriumi férőhelyek számának bővítése nem oldaná meg a helyzetet, hiszen az érintettek egy része saját körülményei miatt nem tudná igénybe venni az ellátást. 

A korszak több más megoldást is kínált. Az első az itthon elterjedni nem igazán tudó ú.n. erdei üdülőtelep-rendszer kialakítása, a másik a kórházi elhelyezés lehetett. Az első – a szanatóriumhoz hasonlóan – szintén német példa, melynek nyomán Belgiumban, Ausztriában, Franciaországban s Angliában is létesültek ilyen intézmények. 

A már rendelkezésre álló ellátórendszerre épülő megoldás a betegek kórházban való elhelyezése volt. Ekkor ugyan a munkából való kiesés problémája ugyanúgy fennállt, mint a szanatóriumi tartózkodás esetén, de nem csak ez volt az egyedüli gond. Az igaz volt ugyan, hogy a betegek környezetének megoldást jelenthetett egy kórházi osztályon való elhelyezés, hiszen ezzel az elkülönítés nehezen megoldható kérdését lehetett rendezni, az orvosi felügyelet is biztosított volt, ugyanakkor a kórházak többségének elhelyezése ritkán volt összemérhető a tüdőszanatóriumokéval. 

Lényeges előrelépés történt a járóbeteg-ellátás intézményi hátterének megteremtésében. Az igen költséges szanatórium, illetve a szintén drága kórház-bővítések tapasztalatai és az ezzel kapcsolatos nehézségek a döntéshozók figyelmét a francia-belga eredetű dispensaire, azaz tüdőgondozó rendszere felé fordították. A minisztérium vállalta az első tüdőgondozó kialakításának költségeit, míg az intézmény működtetését a Budapesti szegénysorsú tüdőbetegek szanatórium-egyesületére bízta, melyhez állami támogatást nyújtott. A tüdőgondozó sokak számára megfelelő megoldást tudott kínálni és sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy rövid időn belül Budapesten kettő, Szombathelyen, Szegeden, Nagyváradon, Hódmezővásárhelyen egy-egy dispensaire működött. 

A betegeket ellátását célzó speciális intézményrendszer kialakításán kívül külön problémakört képezett az egészségesek védelmének megszervezése. Az egészségügyi hatóságok igyekeztek feltérképezni a betegek környezetét: a betegfelvételi jegyzőkönyvekben a szokásos adatokon kívül rögzítették a lakásviszonyokat, azt, hogy az adott lakásban milyen bútorok találhatóak, hány fekvőhely van, illetve hányan alszanak a beteggel egy ágyban. A betegek tájékoztató csomagot kaptak, melynek célja, hogy maguk az érintettek is teljesen tisztában legyenek helyzetükkel, illetve, hogy felelősen tudják kialakítani azt az életvitelt, ami a lehető leginkább csökkenti a környezetükre leselkedő fertőzésveszélyt. 

A fertőtlenítés hagyományosan érzékeny területnek számított. Nehéz volt ugyanis kellemetlenség és különböző károk nélkül megoldani a lakások, a ruházat és a személyek fertőtlenítését. A korábbi járványok időszakából sokan emlékezhettek még elégetett ruhákra, bútorokra, vegyszerekkel locsolt döngölt padlóra. Nem csoda, hogy igen sokan próbálták kikerülni a kényelmetlen procedúrát, és minden tájékoztatás, rábeszélés és fenyegetés ellenére eldugták, vagy a lakásból kicsempészték fertőzött holmijukat. Együttműködés híján a hatóságok pedig szinte tehetetlenek voltak. 

A problémakör talán még nehezebben kezelhető része az egészségtelen és túlzsúfolt lakások köre volt. A lakásprobléma különösen a nagyvárosi munkásság és az uradalmi cselédség körében várt sürgős beavatkozásra. Annak ellenére, hogy az 1876-os közegészségügyi törvény előírta a hatóságoknak, hogy akadályozzák meg a zsúfolt lakások fennmaradását, a törvény hatályba lépése óta nem sok minden történt. Az első gyakorlati eredmények az egyesületi keretek között megfogalmazott tervek és a városi lakáspolitika együttműködése révén valósultak meg. A főváros ebben is kulcsszerepet játszott, az itt, még a századfordulót megelőzően kezdődő előkészítő-munka, majd a századforduló körül beinduló építkezések már látható, bár az épülő lakások száma miatt korlátozott eredménnyel jártak. 

A városi tömegszállások, túlzsúfolt otthonok mellett a cselédlakások problémája adott szinte megoldhatatlan feladatot. A nyugati tapasztalatokkal szemben, a tbc-helyzet összességében a mezőgazdasági területeken volt a legrosszabb, a 10.000 főnél nagyobb lakosú városokban pedig a legjobb. A kor szakemberei is megfogalmazták, hogy a tüdővész lakásbetegségként terjed, így nem meglepő, hogy a szűkös cselédlakások az egyébként jó levegőjű településeken éppúgy melegágyai voltak a fertőzésnek, mint a városokban. Végül 1907-től nyílt meg a lehetőség a törvényhatóságok vagy községek által épített cselédlakások állami támogatására. Ez, az állami cselédlakásépítési-program így igen szorosan kapcsolódott a tbc elleni küzdelemhez. 

A tüdővész elleni intézkedések kidolgozása, az intézményrendszer kialakítása már önmagában óriási feladatot jelentett. A betegség sajátosságai összetett megoldások kidolgozását követelte meg. A XIX. század végétől a kormány mellett, a települések, az egyesületi- és magánkezdeményezések széles köre kapcsolódott be a tbc-ellenes küzdelembe. Noha az 1890-es évektől az I. világháború kitörésééig terjedő időszak nem volt kellően hosszú ahhoz, hogy az intézkedések hatására a tbc-halálozások száma látványosan csökkenni kezdjen, de kétségtelen tény, hogy a korszakban a hazai speciális intézményrendszer létrejött, működésbe lépett.