Az orosz–ukrán konfliktus 2022-es eszkalációja olyan folyamatok katalizátorává vált, amelyek felgyorsították a már korábban megkezdődött strukturális változásokat. Az Egyesült Államok európai biztonságpolitikai elköteleződésének kiszámíthatatlansága, valamint az EU stratégiai autonómiára való törekvései közepette a regionális középhatalmak mozgástere jelentősen bővült. E hatalmak közül Törökország különösen aktívan igyekszik geopolitikai és stratégiai súlyát növelni, kihasználva egyedi pozícióját mind Oroszországgal, mind Ukrajnával való kapcsolatrendszerében. Ankara nem pusztán közvetítőként kíván fellépni a konfliktus rendezésében, hanem igyekszik saját pozícióját aktívan formálni az új európai biztonsági architektúrában.

Különutas stratégia?

Az orosz-ukrán konfliktus kezdetekor Törökország kettős stratégiát dolgozott ki, amelynek célja a konfliktusban részvevő felek mindegyikével a pragmatikus viszonyt fenntartása volt. Recep Tayyip Erdoğan török elnök elkötelezett Ukrajna területi integritása mellett, továbbá Ankara katonai-technológiai támogatással is hozzájárult az ukrán védelemhez. Ezzel párhuzamban Törökország tudatosan elutasította a nyugati országok Oroszországgal szembeni szankciópolitikáját és az abban való részvételt, ezáltal fenntartva a Moszkvával ápolt energiakereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat.

A „pro-ukrán, de nem anti-orosz megközelítés” által Ankara a közvetítő szerepében tud megjelenni a két fél között. Legnagyobb eredmények: a 2022-es isztambuli béketárgyalás (sikertelen), az ugyanezen évben az ENSZ által támogatott gabonaexport-egyezmény tető alá hozása (1 évig volt érvényben), valamint több sikeres orosz–ukrán fogolycsere lebonyolítása.

Közvetítésből békefenntartás, békefenntartásból aktív szereplő?

2025 elejére Ankara diplomáciai stratégiája egy új szakaszba lépett, jelezve, hogy Törökország egy esetleges békefenntartó misszióban is hajlandó aktív szerepet vállalni. Mérföldkőnek számít Volodimir Zelenszkij 2025. február 18-án történő ankarai látogatása.  A magas szintű diplomáciai találkozó során az ukrán elnök egyértelművé tette, hogy Ukrajna nem fogad el olyan békerendezést, amelyet nélküle alakítanak ki. Erdoğan elnök felajánlotta, hogy Törökország megfelelő helyszín lehet az Ukrajna és Oroszország közötti esetleges béketárgyalások lebonyolításához és megerősítette elkötelezettségét Ukrajna területi integritása mellett. Zelenszkij biztonsági garanciákat kért az Egyesült Államoktól, az EU-tól és Törökországtól Ukrajna jövőbeli biztonsága érdekében.

Donald Tusk lengyel miniszterelnök (lengyel EU-s elnökség) márciusban tett ankarai látogatása tovább erősítette az aktívabb török szerepről alkotott álláspontot. Tusk szerint Európa számára kulcsfontosságú lenne Ankara aktív részvétele a térség stabilizálásában. A márciusi párizsi európai biztonságpolitikai fórumon és a Keir Starmer brit miniszterelnök valamint Emmanuel Macron francia elnök által kezdeményezett Ukrajnával kapcsolatos egyeztetésen (hajlandóak koalíciója) való török részvétel pedig jelezte Ankara szerepvállalási hajlandóságát, nem csak a békemisszió, de a kialakuló új európai biztonsági architektúra tekintetében.

Törökország és az EU viszonya új perspektívában?

A békefenntartás iránti török érdeklődés nem csupán morális vagy humanitárius motivációkra vezethető vissza. Ankara számára ez egyben geopolitikai alku tárgya is az Európai Unióval. Törökország arra kívánja felhasználni a konfliktusban való aktív szerepvállalását, hogy hosszú távon erősítse alkupozícióját Brüsszellel szemben. Dimitar Bechev szerint Törökország már nem a klasszikus EU-tagságot célozza meg, hanem egy „kiváltságos partnerségi” státuszt. Ez a megközelítés az EU és Törökország közötti kapcsolatok újragondolását jelenti, amelyben Törökország nem teljes jogú tag lesz, hanem szorosabb együttműködést folytat az EU-val. 

A stratégiai egyezség keretében Ankara konkrét célokat fogalmazott meg: a vámunió átfogó modernizálását, a schengeni vízumliberalizáció előmozdítását, valamint részvételt az EU közös védelmi és ipari programjaiban (pl. Európai Védelmi Alap, EDF). Az Európai Unión belül továbbra is komoly politikai aggályok övezik Törökország stratégiai szerepvállalását, elsősorban Ciprus és Görögország részéről (a kelet-mediterrán viták és az Észak-Ciprus helyzete miatt elutasítóbbak). Franciaország viszonya ambivalens: bár gyakran bírálta Ankarát, elismeri Törökország fontosságát a NATO és az európai biztonság szempontjából. 

Katonai ipar és energetikai önállóság?

Ankara európai biztonsági ambícióit nem csupán a diplomáciai és katonai pozíciók erősítésével alapozza meg, hanem a katonai-technológiai ipar fejlesztésével és az energetikai autonómia növelésével is. 

A török védelmi ipar mára globális szinten is elismertté vált, különösen a dróntechnológia (Baykar vállalat), rakétarendszerek (Roketsan) és elektronikai haditechnológia (Aselsan) területén. Ezek az eszközök világszerte exportképesek, erősítik Törökország geopolitikai alkupozícióját, és csökkentik a nyugati technológiai függőséget.

Energetikai téren Ankara tudatosan építi le orosz energiafüggőségét LNG-importtal, Azerbajdzsánból származó vezetékes gázzal, és megújuló energiaforrás beruházásaival. Mindez lehetőséget teremt a regionális politikai ambíciók hatékony érvényesítésére a Fekete-tenger, Kaukázus, Közel-Kelet, valamint Közép-Ázsia irányában, miközben stratégiai tranzitszerepét is megőrzi.

Ankara tényezővé válik

Törökország az orosz–ukrán háború nyomán formálódó európai geopolitikai környezetben nem csupán közvetítőként, hanem hosszú távon stratégiai formáló tényezőként kíván megjelenni. Ankara diplomáciai egyensúlypolitikája, katonai-technológiai kapacitásainak megerősítése és az energiapolitikai diverzifikációja mind azt a célt szolgálja, hogy az ország autonóm, strukturális szereplővé váljon a kontinens új biztonsági architektúrájában. Törökország az átalakuló európai biztonsági rendszerben nem csupán pozíciót épít, hanem normateremtő szerepre is törekszik a régió jövőbeni stabilitásának alakításában. 

Ankara ambícióinak érvényesítése azonban nem mentes a geopolitikai kockázatoktól. A Moszkvával fenntartott kapcsolat megfontoltságot követel a nyugati partnerek irányába, miközben az EU-val való együttműködés lehetőségeit továbbra is bizalmi és politikai korlátok terhelik. A török külpolitika sikeressége Ankara többirányú és kiszámítható szerepvállalásán múlik. Ugyanakkor kérdéses, hogy a török regionális ambíciók összhangba hozhatóak-e az eurázsiai erőtér változó realitásával.