„Van, hogy évtizedekig nem történik semmi, és van, hogy hetek alatt évtizedek történnek” - A politikai világot alapjaiban megváltoztató eseményekről

Leninnek, a valamikori szovjet állam első vezetőjenek egyik gondolata most minden eddiginél érvényesebb: „Van, hogy évtizedekig nem történik semmi, és van, hogy hetek alatt évtizedek történnek”. Egy mondatban így foglalható össze a jelenlegi világpolitika. 

A politika mindig is a különféle érdekek és összetett kölcsönhatások színtere volt. A gazdaságilag erősebbek, innovatívabbak és előrelátóbbaknak joguk van a politikai tárgyalóasztal főhelyére ülni. A politika sohasem volt a szeretet, a gyengédség vagy az érzelmek világa. A világ vezető triásza - az USA, Oroszország és Kína - mellett az asztalnál már nincs helye az EU-nak, mivel évtizedek óta képtelen megérteni a nagyobb hatalmak politikai logikáját, és ennek megfelelően pragmatikusan alakítani a saját álláspontját. 

Ahelyett, hogy előre látta volna az évek óta nyilvánvaló folyamatokat, és okosan és gyorsan alkalmazkodott volna, ahelyett, hogy gondosan megfigyelte volna a sakktáblán a játékosok lépései mögött meghúzódó logikát - hogy miért is léptek a „huszárral” vagy a „bástyával” -, az EU  triviális „boszorkányüldözéssel” volt elfoglalva, de ezzel csak a politikai ellenfelek hosszú sorát gyarapította, akik eközben figyelmesen követték a globális eseményeket, és felhívták a figyelmet a közelgő cunamira való reakciót felvázoló konkrét európai stratégia hiányában rejlő veszélyekre. 

Megoldási lehetőségeket kínáló politikai stratégiák helyett az EU a bosszú és a megtorlás stratégiáit alkotta meg a még számára sem egészen egyértelműen definiált „jogállamiságot  megsértő” ellenszegülőkkel szemben.

2025 az új politikai kezdetek éve lesz Európában és a nagyvilágban. Új globális koalíciók vannak kialakulóban. A világot lassan kifullasztó kvázi liberális világrendnek már nincs ereje se kapacitása, hogy szembeszálljon a Donald Trumpnak nevezett új politikai „hurrikánnal” és az ő „cunami” kormányával. A hamis liberalizmus és az áldemokrácia okozta károk helyreállítása 2025-ben kezdődik. A centrizmus és a központilag szervezett bürokratikus struktúrák súlyos csapást fognak elszenvedni, bár utóhatásukat még érezni fogjuk. Világszerte sokan álltak ki határozottan és bátran a politikai változások szükségessége mellett, mint egy utolsó felkiáltásként, hogy megmentsék az emberi civilizációt a hamis liberál-demokratikus értékektől és elvektől. 

Az EU legfontosabb célja ma az, hogy a demos valahogy visszakerüljön a demokráciába. A kulcskérdés itt az, hogy ha a polgároknak nincs lehetőségük befolyást gyakorolni a saját országukban zajló folyamatokat, akkor hogyan lesz lehetőségük hatással lenni arra, ami az EU-ban történik? 

Hogyan beszélhetünk uniós demokráciáról, ha a polgároknak nincs lehetőségük részt venni a demokratikus folyamatokban? Vajon az uniós polgárok az uniós intézmények valódi formálói, vagy csak statiszták? Mindenben a polgárok akarata érvényesül, vagy tőlük függetlenül? A válaszok sajnos minden kérdésre kedvezőtlenek.

Az elmúlt évtizedekben az EU arra vesztegette az idejét, hogy irreleváns ideológiai propagandát gyártson és terjesszen, a nemzetek erejének dekoncentrálását szorgalmazta, hogy hatalmas, a maga számára is nehezen átlátható európai struktúrákat hozzon létre, ami felett még ennél is nehezebben tudnak a szuverenitás birtokosai ellenőrzést gyakorolni. Az EU fokozatosan demokratikus deficitbe süllyedt miközben állandóan azt hangoztatja, hogy az EU a demokrácia védelmezője. Az Unió vezetői másokat bíráltak nyilvánosan a demokratikus értékekkel kapcsolatos problémák miatt. Ebből az ördögi körből az EU évtizedek óta nem tud kilépni. Nem tudott a tagállamok nemzeti demokráciájára erőteljesen hatni tudó új demokratikus környezetet teremteni. Ha az EU-nak sikerült volna időben átalakítania demokratikus működését, akkor minden bizonnyal jobb alapokat teremtett volna az erősebb és valódi demokrácia számára. A demokratikus változások helyett az EU a nyilvánosság kizárását választotta, amivel csak a technokratáknak és az európai elit érdekeinek kedvezett. E téves lépések eredményeként az európai polgárokban nap mint nap fokozódik a brüsszeli adminisztráció szembeni ellenérzés. Az európai polgárok felismerték, hogy az alternatív jobboldali és konzervatív pártok képesek és elég erősek ahhoz, hogy a kívánt változásokat véghez vigyék. A meglévő, már több mint hatvan éve egyre terjeszkedő kvázi liberális klientelista rend mára használhatatlanná vált. A globalizmus és a nemzetközi elitista körök vesztésre állnak a józan polgári hazafisággal szemben. 2025-ben az EU, az ENSZ, a Világbank és a NATO súlyos válsággal fog szembesülni, elveszíti meghatározó szerepét a nemzetközi politika alakításában, és ezzel létjogosultságukat is egyre többen fogják megkérdőjelezni.

Ez a több liberális gondolkodó által apokaliptikusnak vagy „világvége-szerűnek” nevezett változás valójában nagyon egyszerű és természetes folyamat, ami annak köszönhető, hogy az emberek megelégelték a mesterségesen rájuk erőltetett politikai rend hazugságait és talmi értékeit. 

Ezek a változások a globalizáció korszakának kezdete előtti világot uraló természetes rend helyreállítását célozzák. Trump amerikai elnök egyre erősödő hatalma felgyorsítja annak szükségességét, hogy visszatérjünk ehhez a természetes, nem erőltetett, minden nemzetnek a maga sajátos rendjéhez. Ez a rend az embereknek a már évtizedek óta őket gyötrő "világkormány" terméketlen és degenerált rendszerére adott válaszreakciójaként tér vissza. A jobboldali pártok európai felemelkedése világosan mutatja ezt az új tendenciát. A politikai színtéren való megerősödésük annak köszönhető, hogy a polgárok egyre inkább elutasítják az európai „liberális” és „demokratikus” politikai elit jelenlegi politikáját. Ez az elit ahelyett, hogy a polgárok érdekeit szolgálta volna, elidegenedett tőlük, és egy olyan rothadó rendszerbe ragadt bele, amivel a polgárok semmit sem nyertek.

Miközben Elon Musk forradalmi újításokat hozott az emberiség számára, mit csinált az EU? Az EU a migránspolitikával, a Magyarország és Lengyelország ellen meghozandó súlyosabbnál súlyosabb intézkedésekkel volt elfoglalva - azért, mert jogosan szembeszálltak ezzel a politikával -, valamint azzal, hogy a Nyugat-Balkáni országokkal szőrözzön az uniós csatlakozási tárgyalásaikról szóló előrehaladási jelentésekben szereplő végtelen számú részletkérdésen. Az európai adófizetők pénzének kárára a politika szükségtelen bürokratizálásába és adminisztratív akadékoskodásba bonyolódott. Az EU értékes időt pazarolt el, amit akár az Unió és a tagállamok számára előnyös értékek és projektek előtérbe helyezésére és támogatására is fordíthatott volna. 

Az európai nemzetek ismét ébredeznek. A hamis európai elitek által kínált áldemokratikus klisék, kvázi liberális frázisok és üres kifejezések okozta több évtizedes kábulat és zűrzavar után az európai polgárok és nemzetek kezdenek magukhoz térni, és igyekeznek visszaszerezni jogos tulajdonukat. A gyötrelmek valószínűleg azzal értek tetőfokukra, amikor sok európai nemzet a kvázi elit hazugságai és manipulációi miatt elvesztette nemzeti identitását, elvesztette a hagyományokban, a családban, a nemzeti kultúrában és történelemben rejlő erőt, mindezt néhány úgynevezett magasabb globalista érték miatt, amelyek, ha jobban belegondolunk, valójában egyáltalán nem képviselnek értéket. Az európaiak és politikusaik között egyre nagyobb a távolság. Az európai polgárok nem érzik, hogy politikusaik őket képviselnék, szinte teljesen elidegenedtek egymástól. Ennek oka az EU és számos nyugati ország gyenge politikai vezetésében, valamint a gyengülő nemzeti szuverenitásban keresendő.

Mi a legnagyobb hiba, amit Európa elkövetett a nemzetállamok erejének erőteljes csökkenését illetően? A második világháborút követően az európai vezetők tévesen úgy gondolták, hogy a háború legfőbb oka a nemzetállamokban megerősödött patriotizmus volt. A politikusok Európa-szerte, nem csak Németországban, a nemzeti identitás védelmét a szélsőségességgel tették egyenlővé, de ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Az egykor a legnagyobb polgári erénynek számító hazaszeretet a legnagyobb polgári bűnné vált, és ez katasztrofális hibának bizonyult. Az egykor a modern demokrácia gyermekének és a polgári szabadság zálogának számító hazaszeretet veszélyes és bűnös kifejezéssé vált. Ahelyett, hogy nyíltan elismerték volna, hogy a hazafiságban rejlik az állam ereje, inkább állandó támadások célpontjává tették. Ahelyett, hogy az új generációknak elmagyarázták volna, hogy nem a német hazafiság indította el a második világháborút, hanem Hitler totalitárius náci ideológiája, ahelyett, hogy elmondták volna, hogy nem a német hazafiság okozta a holokausztot, hanem Hitler őrült náci gondolkodásmódja, ahelyett, hogy elmagyarázták volna, hogy nem az orosz hazafiság küldte az embereket a Gulágra, hanem a szovjet kommunista rendszer, a hamis politikai elit a polgárokból kioltotta a hazafias érzületet és lendületet.

De eljött az igazság ideje. Az igazi hazafiak mindig demokraták, mert az igazi hazafiak szeretik a hazájukat és a népüket. A valódi hazafiak nem akarják, hogy hazájukat bárki is támadja, de azt sem akarják, hogy nemzeti identitásukat, államukat és népüket foglyul ejtsék. A hazafiság nem egy világuralomra törő totalitárius ideológia. A patriotizmus minden hazafinak a haza és a nemzeti identitás iránti tiszta szeretete. Pontosan ebből a tiszta szeretetből fakadó hatalmas energia az, ami szembeszáll a világot uralni akaró totalitárius ideológiákkal. 

A világ már nem ugyanaz, ami tegnap volt. A napjainkban tapasztalható gyors átalakulások felborítani látszanak a meglévő rendszereket és elvárásokat. Az egykor magától értetődőnek tartott nemzeti identitás átértékelődik, mivel az országok és polgáraik egyre bátrabban képviselik értékeiket és érdekeiket. A globalista hatalmi struktúrákat egyre inkább kihívás elé állítják a vezetés és a kormányzás szemléletét újragondoló új, hazafias politikai erők, mozgalmak, vagy akár egyének. Új politikai szövetségek formálódnak, a régiek próbatételeknek vannak kitéve, és új kapcsolatok alakulnak. A játékszabályokat már nem kizárólag a jól ismert történelmi nagyhatalmak határozzák meg, hanem a feltörekvő nemzetek is egyre magabiztosabban hallatják hangjukat. Az erőviszonyok mostanra képlékenyebbé és többpólusúvá váltak. A tegnap még megingathatatlannak látszó normák mára megtépázottnak és idejétmúltnak tűnhetnek. 

Az viszont egyértelmű, hogy mélyreható változások időszakát éljük. A mai világban az emberek előtt új lehetőségek nyíltak a dolgok újragondolására.

Ahelyett, hogy úgy viselkednének, mint az ügyetlen tűzoltók, akik az égő ház előtt azon vitatkoznak, hogy melyik ablakon át menjenek be, az európai vezetőknek túl kell lépniük önmagukon, rendezniük kell soraikat. Az európai vezetőknek mozgósítaniuk kell a politikai erőket és ki kell dolgozniuk egyfajta „Marshall-tervet” Európa minden részének egyesítése, az EU stabilizálása, az adminisztratív folyamatok egyszerűsítése, a szervezeteken és kormányzati rendszereken belüli túlzott szabályozások megszüntetése, a döntéshozatali folyamatok hatékonyabbá és átláthatóbbá tétele, a fejlődést lassító vagy az intézmények hatékony működését gátló akadályok elhárítása érdekében. Az EU-s „nyitott ajtókról” szóló üres és demagóg eszmefuttatások helyett az európai vezetőknek le kell ülniük, és világos és gyors tervet kell kidolgozniuk az EU szerkezetátalakítására, hogy politikai álláspontjukat közelítsék a Trump-kormányzatéhoz.

Az EU állítólagos erősségéről szóló hangzatos elmélkedések már nem elegendőek. Sürgős cselekvésre van szükség, hogy megragadjuk a kormánykereket és az Atlanti-óceán felé fordítsuk a hajót, és szoros együttműködést alakítsunk ki az amerikai szövetségesekkel, akiknek politikája egyértelműen a nyugati demokratikus értékek – úgy, mint jogállamiság, emberi jogok, szólásszabadság, vállalkozói szellem, szabad verseny, erős, innovatív gazdaság – erősítését célozzák. 

A szánalmas Biden-időszak után az USA megpróbál felzárkózni, és a rajtvonalhoz állni a világot kíméletlenül meghódító erős ázsiai gazdasági tigrisekkel folytatott versenyben, miközben Európa alszik, és történelmi győzelmekről és képzeletbeli értékekről álmodik. 

Csipkerózsika átaludta az életét, és álmatag öregasszonyként ébredt fel.