Tanzánia Kelet-Afrika egyik legismertebb országa, amely népszerűségét - nem utolsósorban GDP-jének jelentősét hányadát - a turizmusnak köszönheti. Ki ne hallott volna már a Kilimandzsáróról, Zanzibárról, az autentikus maszáj-kultúráról, avagy a híresebbnél-híresebb nemzeti parkokról, mint például a Serengeti? Ha valaki Tanzániába utazik az előbb felsorolt helyszínek valamelyikét biztosan célba veszi. Így voltam én is ezzel 2021-ben, amikor a fekete kontinens legmagasabb pontjának elérésére vállalkoztam, hiszen a Kilimandzsáró csúcsa bakancslistás kihívásként szerepelt képzeletbeli regiszteremben. Amíg élek nem felejtem el azt a csodálatos napfelkeltét, ami akkor, december közepén az 5895 méter magas Uhuru (Szabadság)-csúcson fogadott. Igaz már mutatkoztak rajtam a hegyi betegség tünetei, azonban a koromsötétből előtörő szikrázó fénysugarak varázsa magával ragadott. A delírium hatása alatt körpanorámában pásztáztam a vidéket, ekkor szemeim dél-nyugat irányban megakadtak egy másik, igazán impozáns hegykúpon. A Mount Meru volt az. Említett hegy jóval alacsonyabban feküdt, tetejét se jég, se hó nem fedte. Eme megállapításokkal szinte egy időben belém nyilallt a vágy, hogy oda is feljussak egyszer. El is határoztam, ha valaha ismét Tanzániában járok, nekivágok. No, de még mindenekelőtt le kellett jutnom a Kili-ről…

(A Kilimadzsáró túra úti beszámolóját ITT találod.)

A Kilimandzsárót végül sikeresen abszolváltam, a túra élményeit, tapasztalatait elmémben mélyen elraktároztam, majd komolyabb hegymászások nélkül éltem tovább életem. Egészen addig, amíg egy kutatási ösztöndíj elnyerése ismét Afrikába nem szólított. Külföldi misszióm szervezése során nem feledkeztem meg a korábban magamnak tett ígéretről, így már jóval a kiutazásom előtt lefoglaltam a háromnapos Meru-túrát. 

A Mount Meru egy szunnyadó rétegvulkán (sztratovulkán), amely legutóbb 1910-ben tört ki. Az erupció nyomai a mai napig meglátszanak, a lávafolyások, mint egy torta tetejéről lecsorgó csokoládéöntet díszíti a tájat. A 4566 méter magas hegy Tanzánia második, Afrika ötödik legmagasabb csúcsa, amely megmászását sokan a Kilimandzsáró előtt, akklimatizációs szándékkal veszik célba. Gróf Teleki Sámuel is megkísérelte a Meru meghódítását 1887-ben. A zord időjárás miatt azonban kénytelen volt visszafordulni, pedig ő lehetett volna a legelső a világon, aki eléri ezt a rejtélyes hegycsúcsot. A vulkán káprázatos élőhelyeket, hozzájuk kapcsolódóan csodálatos növény- és állatvilágot rejt. A hegy lábánál - a zonalitásnak megfelelően - füves, bokros szavannán halad keresztül az út, ahol zsiráfokkal, zebrákkal, gazellákkal, de akár az emberre veszélyes kafferbivallyal is találkozhatunk. Nem beszélve a folyamatosan fel-fel bukkanó gyanúsan fixírozó páviánok hordáiról. A szafarikból ismert tájat a zárt lomhullató erdők öve, majd a különböző típusú (síkvidéki-, hegyi-, köd-) esőerdők társulásai követik. Utóbbiak fái misztikus filmek jeleneteit idézik, hiszen ágaikról tömegesen szállnak alá a szakállas zuzmók fűzérei. A rettegés érzését csak fokozzák a zárt lomkoronából szóló zászlósfarkú kolobusz majmok sejtelmes üvöltései. Tovább haladva, olyan 3000 méter felett az erdők eltörpülnek, hangafélék alkotta havasi cserjék veszik át az uralmat, közöttük lenyűgöző virágok díszlenek. Végül, 4000 méter körül félsivatagi, sivatagi vegetációval kell beérnünk, a csúcs környékén pedig már csak a kopár alapkőzet és a vulkáni hamu látványa fogadja a túrázót. 

A hegy az Arusha Nemzeti Park részét képezi, a csúcshoz csupán egyetlen túraútvonal (Momella Route) vezet, amely kezdőpontja 1500 méter tengerszint feletti magasságban található. Ide érkezett meg a kis csapatom, ami egy túravezetőből (Deo), egy szakácsból, egy csomaghordóból (porter) és egy mzungu-ból, azaz fehér emberből (én) verbuválódott össze. A nevemet az egyszerűség kedvéért szuahéliesítették, így lettem az elkövetkező napok Lazaro-ja. A tanzániai nemzeti parkok mindegyike állami fennhatóság alatt áll, nagyon szigorúan veszik a beléptetést. Az alap belépő megfizetése mellett felszámoltak még olyan tételeket is, mint mentési (rescue fee) és őri (ranger fee) szolgáltatás. Utóbbi olyan szempontból volt érdekes, hogy a csúcsnapot leszámítva egy zöldruhás, puskával felszerelkezett ’katona’ vezette az időközben további túrázókkal kiegészült társaságot. A fegyveres kíséret oka, hogy különösen a hegy alacsonyabb részei vadban rendkívül gazdagok, így egy esetleges támadás esetén védve van a fizető vendég. Az indulást megelőzően egy könnyedebb ebéd elfogyasztása közben volt lehetőség a bemutatkozásra, három német és ugyanennyi svájci társsal hozott össze a sors. Egy fiatal pár orvostanhallgató, egy már praktizáló kardiológus, továbbá kereskedelemben dolgozó ötvenes korosztály képviseltette magát. Egy rövid eligazítást követően neki is vágtunk a túrának, amely kezdetben meglehetősen izzasztóan hatott, mivel alig volt árnyékot biztosító vegetáció, illetve a kopár talaj jól megrakott cserépkályha módjára sugározta vissza a meleget. Ezek tükrében nem csoda, hogy mindenki nagy derűvel fogadta a folyamatos szintemelkedéssel járó egyre gazdagabb, s bujább növényzet megjelenését. Amikor a második patakot kereszteztük már igazán kellemes klímában éreztük magunkat. Utunk első látványossága egy gigantikus fikuszfa volt, amely szétváló törzse között, mintegy hatalmas kapun keresztül léptünk át az igazi dzsungelvilágba. Körülöttünk a fák egyre termetesebbé, magasabbá változtak. Mohával és zuzmóval igen gazdagon dekorált ágaikon a fantázia határát nem ismerő változatosságú madárvilág mutatkozott, több faj közülük lebilincselő strófáikat hallatta. Az emlősök képviselői sem akartak elmaradni, fejünk fölött a lompos farkú kolobusz majmok éltek aktív családi életet, a bozótantilopok mellett az erdő alján többször is felbukkant az aprócska termetű dikdik, avagy kotorékából álmosan kikandikálva egy földimalac is kérte, hogy kerüljön fel a képzeletbeli fajlistára. Nemcsak a vadvilág, de mi sapiensek is aktívnak mutatkoztunk. Egyrészt szaporán szedtük lábainkat a hegyi ösvényeken, másrészt folyamatosan ment a terefere is egymás között. Különösen akkor erősödött fel a társalgás heve, amikor az aktuális geopolitikai kérdéseket, mint például a közeljövőben esedékes német választások esélyeit, az ország jövőjét latolgatták a nyugati túratársak. Ilyen körülmények között szinte észre sem vettük, hogy közel öt óta túrázás és ezer méter szintkülönbség leküzdése után megérkeztünk első táborhelyünkre, a Miriakamba Hut-hoz. 

A több épületből álló barakktábort ideális helyszínen alakították ki. A környékhez képest valamivel magasabb térszínen, erdővel sűrűn körülvett irtáson, ahonnan már tiszta rálátás nyílott a vulkán kalderájának meredek ormaira. A szállás rendkívül puritán volt, emeletes ágyakkal berendezett szobák, saját hálózsák használatával. A szállás barakk mellett vizesblokknak nem igazán nevezhető mellékhelyiség volt, ahol angol wc híján, guggolva volt lehetőség kisebb-nagyobb dolgaink elvégzésére. Mosakodásra csappal felszerelt hordók álltak rendelkezésre. További építmények szolgáltak a kísérő személyzet elszállásolására, egy főzőhelyiség a szakácsoknak volt fenntartva. Utóbbiban a chef-ek saját gázpalackkal, a hordár(ok) által hozott alapanyagokból varázsolták elő a mindennapi betevő falatokat. Végül, talán a legfontosabb helyiség az étkező barakk volt, ahol az egyes túracsapatok tagjainak szolgálták fel az étkeket. Ottlétem alatt körülbelül tíz csoport volt jelen, ezek turistalétszáma az egytől a nyolc főig terjedt. A tábor ilyenkor egy igazi kis családdá változik, mindenkinek van egy jó szava a másikhoz, avagy egy széles mosollyal és fejbólintással nyugtázzuk az együvé tartozást. Érdekes beszélgetések is kibontakozhatnak ilyenkor. Számomra megdöbbentő infó volt például, hogy évente átlagosan 300-500-an halnak meg a svájci Alpokban, lavina és síbalesetek miatt. Másik érdekesség a Tobleroni csokiról maradt meg, amely köztudottan egy svájci produktum. Azonban nem is olyan régen a márkát egy szlovén cég vásárolta meg. Röviddel a tranzakció után a svájci kormány megtiltotta a csokoládé névjegyének számító ikonikus, háromszög csúcsáról ismert Matterhorn ábrázolását a csomagoláson, így a márka új gazdája kénytelen volt azt lecserélni. A sötétedésig tartó diskurzusok után igazán jól esett a meleg vacsora: uborkaleves, sült marhahús burgonyával, némi gyümölcs zárásként. A nap élményei és a jó társaság mellé teljes digitális detox társult. A végtelen megnyugvás érzése kerített hatalmába, enyhén nyikorgó ágyamban percek alatt nyomott el az álom.

Mint a bunda úgy aludtam, még sötétben ébredtem, így szerencsém volt a napfelkeltéhez. Ugyan a látvány nem volt utolsó, de figyelmemet folyamatosan elvonták a körülöttem köröző örvös hollók. Az egyik leszállt a mellettem lévő fára, mély korrogó hangját kezdte hallatni. Rögtön realizáltam, hogy reggelire hívja fajtársait, a fával szemben ugyanis a konyha volt, ahol már szorgosan sürögtek-forogtak a szakácsok. Nem sokkal később egy népes páviánhorda is megjelent, annak vezérhímje egyenesen az épület mellett, az ott felejtett maradékból csemegézett jóízűen. A reggelim tejbegríz állagú zabkásával kezdődött, amit tojás pirítóssal követett, végezetül palacsinta mogyoróvajjal. Szeretem gazdag, változatos étkezéssel kezdeni a napot, erre akkor különösen szükségem volt, hiszen újabb ezer méter szint állt előttünk meredekebb útvonalon, mint a tegnapi. Szinte kizárólag egysávos, keskeny ösvényeken kígyóztunk felfelé túlnyomórészt káprázatos ködesőerdők mélyén. A fákról ezerszámra, hosszú zsinórokban csüngtek alá a zuzmók, jelezvén a levegő minőségét, amit szó szerint harapni lehetett. A foszlott bio-függönyök mögött a tiszta égbolt világoskékjét lehetett kémlelni. Arról, hogy a monoton menetelésbe ne fásuljunk bele turákók, illetve apró nektármadarak látványa gondoskodott, fülünknek oly kedves volt a trópusi bubuk fuvolaszerű hangversenye. Jó három óra túrázás után a vegetáció folyamatos változáson ment keresztül. Előbb ritkulni kezdtek a fák, majd azon kaptuk magunkat, hogy a növényzet csupán a fejünk búbjáig, nem sokkal később már a derekunkig sem ér. Nem csoda, 3500 méter környékén már meglehetősen cudar körülmények tudnak uralkodni. Második, egyben utolsó táborhelyünket (Saddle Hut) ebédidőre értük el. A hely felépítése hasonló volt, mint az előzőé csak éppen kisebb kivitelben. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ezúttal szobatársat is kaptam. Phillip-pel, a német kardiológus sráccal osztoztunk az apró szobán, aki - hivatásához hűen – egy véroxigén méréssel nyitotta felém a haverkodást. Ebédre az általam oly imádott sütőtökkrémleves fogadott, amely mintegy megágyazott a másodiknak. Az utolsó falatok elfogyasztását követően nyugovóra intettek minket, hogy még naplemente előtt egy rövidebb akklimatizációs túrát tudjunk abszolválni.   

A háromnegyed óráig tartó kaptatásunk célja a 3820 méter magasan lévő Little Meru volt. A magaslatról szépen mutatta magát mi is vár ránk másnap - a Meru csúcsa végeredményben a vulkán kalderájának legmagasabb pontja. Mivel kellemes volt a hőmérséklet, szépek a fények, így egy szikla falának támasztva hátam kényelmesen leheveredtem. Pisztáciát csócsálva kezdtem a táj részleteiben elveszni. Velem szemben a Meru-csúcs zord ormai meredtek az ég felé, alatta táborunk barakkjai egy csomóban húzták meg magukat. A csúcstól balra rendkívül barátságtalan, sötét felhők tornyosultak, melyek gyorsan gomolyogva közeledtek felém. Jobbra, a lenyugvóban lévő napsugarak próbálták életben tartani az ég hupikék vásznára fehérrel pingált bárányfelhőképződményeit. Egészen különleges élmény volt mindezt ott, magamat semmitől sem zavartatva szemlélni. Amíg a bal oldal, olyan pokoli, addig a jobb, amolyan mennyei látványra emlékeztetett. Balra ború, jobbra derű. Így volt egész a kép, teljes a műsor, amelynek a sötétedés első jelei vetettek villámgyorsan véget. Hangyaszorgalommal szedett léptekkel tértünk vissza táborhelyünkre a bőséges, szénhidrátban gazdag vacsoráért, hogy azután mielőbb a halózsákunkba mélyedve tegyük el magunkat, hiszen másnap éjjel egyórás kelés volt előirányozva.  

Sokan nem szoktak, tudnak reggelizni, no én nem hozzájuk tartozok. Ahogy ébredek éhes vagyok. Ezek tükrében nem jelentett problémát hajnali fél kettőkor eltüntetnem az elém tett három lekváros pirítóst. Sőt, önszorgalomból társítottam melléjük még néhány darabot az otthonról hozott dugi pilótakekszemből is. Indulhatunk, mondtam határozottan túravezetőmnek. A tábort oly csendben hagytuk el, mint két besurranó tolvaj, hogy aztán rögtön egy eróziós árokban kacskaringózzunk felfelé. Koromsötét volt, a Hold azonban tompított reflektorként sugárzott le ránk ezernyi csillag társaságában. Biztos lépteink érdekében fejlámpáink fényével világítottuk meg magunk előtt a talajt. Fénycsóvák a távolból is fel-fel sejlettek itt-ott, a többi túrázó életjelei voltak, akik még korábban indultak, mint mi. Nem tellett sok időbe és már a Rhino Point (3800 m) megállónál voltunk, ahol kihagyva a pihenést, megállás nélkül folytattuk utunkat. A szapora tempónak köszönhetően csakhamar egy nyolc fős orosz csapatot utasítottunk magunk mögé. Innentől fogva azonban fokozatosan, egyre jobban monotonná kezdett válni minden. Egy idő után azt vettem észre, hogy magába szív a helyi pole-pole, azaz a lassan-lassan életérzés. És mily igaz a közhelynek számító „Lassan járj, tovább érsz” mondás, különösen a hegyekben. Jó három órája polezhattunk már, amikor elkezdtek fázni az ujjaim. A hőmérséklet mínusz voltát indikálta a fagyossá dermedt apró kőzetek drágakőként való csillogása. Idilli helyszín volt egy ilyen szakaszon megállni, megpihenni kicsit, miközben egy banánnal, mellé müzliszelettel pótoltam az addig elégetett kalóriákat. A pauza után előkerült táskámból a vastag kesztyű és a füleimet is melegen tartó usanka, így magasabb komfortban tudtam folytatni a kaldera gerincére kígyózó utunkat. A vulkán peremén igazán hosszan haladtunk, sokszor megsüllyedve a hamuban.  Később, a kőzetté merevedett lávafolyások keskenyebb, szélesebb repedéseit kerülgetve, átszökkenve vagy éppen lánckötélen egyensúlyozva haladtunk a célunk felé.  

A csúcstól csupán egy meredekebb, technikásabb kaptató választott el minket. Tény, az utolsó száz méter megtétele már fárasztó volt, de ezt leszámítva meglehetősen stabilnak értékeltem állapotomat. A Meru tetőpontja meglehetősen kisterületű, fél tucat ember már szűkösen fér meg rajta. Örömködés, gratulációk helyszíne ez, csak éppen nem az esetemben. Nekem jobban esik mindez miután biztonságosan leértem, hiszen a csúcs csak az út része, nem feltétlenül annak célja. Jobbnak láttam tehát kicsit félrehúzódni, egy nyugodtabb részen lábaim a kráter peremén túl szélnek ereszteni és csendes magányomban élvezni a szűk tíz percig tartó sziporkázó napfelkeltét. A legszebb látványt a narancssárga sugarak által megvilágított Kilimandzsáró nyújtotta. Pont velem szemben terült el a hósapkával fedett óriás, mindhárom csúcsát szépen ki lehetett venni. Különösen a legmagasabbat, az Uhuru-t (5985 m), amelyről három éve ámulattal bámultam át a kistestvér Meru-ra. Időközben Phillip is felért, a pacsi után rögtön tette az ujjamra mérőműszerét, ezúttal a kijelző 87%-os véroxigént mutatott. Pulzusomat órámon követtem nyomon, átlagban 120-130-at dobogott szívem percenként. A csúcsra felérni jó 4,5 órába került, vissza az alaptáborba kevesebb, mint ennek a fele. A világosban már teljesen más arcát mutatta a hegy. A kráter egészen hatalmas kiterjedésű, benne egy kisebb méretű szunnyadó vulkán alussza ki tudja meddig tartó Csipkerózsika álmát. A perem szélére felkapaszkodni, onnan letekinteni mindenképp hátborzongató érzés. A vulkáni hamuban, a törmeléktalajon fárasztó volt végig trappolni, különösen a meredek lejtők esetében. Ebédre így is visszaértünk a táborba, hogy ott a déli lakmározást követően folytassuk lefelé vezető utunkat. A csúcsról a túránk kiindulási pontjáig több, mint 3000 méter szintet ereszkedtünk. Késő délutánra, meglehetősen elfáradva értünk oda, innen csapatommal visszatértük a civilizációba.

Írásom végén tennék egy rövid összehasonlítást a Kilimandzsáró és a Meru túra kapcsán. A két hegy között jelentős különbség, hogy a Kili túra napok számában több (6-7 nap), a csúcsnap hidegebb (-5 és -20 fok között), illetve ezalatt ezer méterrel magasabb légköri viszonyokat - értsd kevesebb oxigént - vagyunk kénytelenek elviselni. Ezek mellett tény, hogy a leg-ek mindig is vonzóbbak az ember számára. Nem beszélve a hegy digitális médiában való túlértékeléséről, amely napjainkban a tömegturizmus szélére sodorta ezt a nem mindennapi geológiai képződményt. Persze, én is a Kibo-val kezdtem anno és valószínűleg a nagyobb kihívás miatt ugyanígy döntenék most is. Azonban szeretnék hangot adni azon véleményemnek – amit reményeim szerint beszámolóm valamelyest visszaadott – miszerint a Meru egy káprázatos, elképesztően sok arcát mutató természeti formáció. Igaz, rövidebb idő alatt lehet teljesíteni, mint a nagytestvérét, de összképileg sokkal változatosabb élőhelyeken túrázhatunk, nem beszélve arról, hogy esetében igazán megéljük az úgynevezett ’vulkánfeelinget’, amit a Kilinél nem igazán tapasztalhatunk. Mindemellett a Meru csúcsnapja hosszabb, meredekebb, technikásabb, azaz valamelyest nehezebbnek értékelhető. Egyszóval, aki a Kilimandzsárót tervezi valamikor is célba venni, semmiképpen se szalassza el annak kistestvérét meglátogatni, garantáltan ott is életre szóló élményekkel lesz gazdagabb.   

És végezetül, meggyőződésem, tapasztalatból mondom, hogy nem szükséges több ezer kilométer távolságokba utaznunk, hogy hasonló megélésekben lehessen részünk. Akár a belföldi csúcsokat, akár a külhoni bérceket vesszük célkeresztbe, garantált az extázis. Egy kiadósabb, komfort zónánkat feszegető hegyi túra során ugyanis folyamatosan transzformálódik a test, s vele együtt az ember lelke is. Van, hogy egyidőben szenvedünk fizikailag és kerítenek hatalmába magasztos érzések, megvilágosodások. Hasonlóan egy zarándokúthoz, miután leküzdjük az utolsó kilométereket, úgy érezzük nemcsak az utat, hanem magunkat is legyűrtük. Ott, és akkor az utolsó porcikánkig a magunk uraivá válunk. Mindez rendkívül felemelő, az egyén életébe pillanatnyi megtisztulást és mély békességet hozó érzés. Ezért is szeretem annyira a hegyeket, mert gyógyítanak. Gyakrabban kellene felkeresnünk ezeket az alternatív orvosokat.