A politikaelmélet az elmúlt bő száz évben elsősorban olyan fogalmak mentén bontakozott ki, mint a hatalom, nép, állampolgár, joguralom, kivételesség, civil társadalom, állam, demokrácia; s ezek gyökerei az értékközpontú politikafilozófia hasonló tárgyú koncepcióiból erednek. Ez utóbbit leszámítva azonban a fenti tárgykörök elsősorban területiséghez, territorialitáshoz kötődnek. Hogyha Max Weber klasszikus megfogalmazásához nyúlunk vissza, kijelenthetjük, hogy államról akkor beszélhetünk, hogyha legitim módon bír kizárólagos erőszakmonopóliummal. Ugyanakkor az állam nem egyenlő az intézményrendszer puszta létével, amely a humán interakciók szabályozásáért – a törvények meghozataláért, végrehajtásáért és azok betartatásáért felel –; rendelkeznie kell alannyal, azaz népességgel, valamint területtel. Így tehát a modern politikaelmélet térhez kötöttsége jelenik meg a politikatudomány egyik alapítójánál – amely szintúgy visszavezethető a politikafilozófia államelméleti bölcseleti történetére. Ennek értelmében a modern politikaelmélet túlnyomórészt területközpontú megközelítést alkalmaz.

Mindazonáltal az utóbbi években egyre nagyobb szereppel bír az idő és a politika közötti kapcsolat kutatása. Elsőként a filozófia és az esztétika diszciplínáinak képviselői fektették le e megközelítés alapjait, csak úgy, mint Reinhart Koselleck, Odo Marquard, Hermann Lübbe, Paul Virilio, stb. Az 1980-as évek végétől jelennek meg az első, az idő szociológiáját taglaló kötetek, s később az 1990-es években az idő kérdése megjelenik a politikatudományi és politikaelméleti szakirodalomban is. Ez utóbbi szerzők többé-kevésbé a változás kérdésén keresztül hangsúlyozzák a politika statikus értelmezésének problematikáját: hiába alakult ki a modern állam, amely elsősorban a szabályozásért felel; időről időre újabbnál újabb jelenségekkel, kihívásokkal kerül szembe. Ennek értelmében a változás jelenségének ténye korántsem törpül el – ahogyan Machiavelli „fejedelmének”, úgy a weber-i bürokrácia élén álló politikai cselekvőnek is korábban kevésbé tapasztalt jelenséggel kell szembe szállnia. Így, ahogyan Klaus H. Goetz is kiemeli: az idő nem egy elvonatkoztatott, absztrakt komponense a politika világának; sokkal inkább elemi tényezője – s mint a következő példákban látni fogjuk, ez számos módon megmutatkozik.

Kari Palonen, a cselekvést középpontba helyező politikaelméleti munkásságában négy különböző fogalom mentén fejti ki az idő politikai aspektusait.

  1. 1.A policy általában szakpolitikát jelöl, Palonen e jelentéstartomány program-szerepét emeli ki. Egypolitikai irányvonalat azonosít benne: cselekvési irányt, megvalósítandó projektet jelent, amely teleologikus tartalommal bír. Funkciója a változás végbevitele, így jövőorientált. Ahogyan az a reform-központú felfogásra alapozó a liberalizmus, illetve a fontolva haladást valló konzervativizmus kapcsán is, időbelisége kontinuitásra épít. Nem beszélhetünk szakadásról, ahogyan egy forradalom esetén; stabilitást és bölcs előrelátást feltételez.
  2. A politicking kategóriáját politikai játszmának fordíthatnánk, így a jelen performativitása, a mostban történő politikai cselekvés szféráját fedi le. A helyzetértékelés és a rögtönzés kerül középpontba, s időbelisége egy sajátos meghosszabbított jelen – kairosz –, amelyben a politikai cselekvés nem csak jövő- és célorientált, de önreferens és öncélú módokat is magába foglal.
  3. A polity – hagyományosan az intézményrendszer – maga a politikai cselekvés alapjául szolgáló tér. Ugyanakkor e tér nem csak az intézményrendszerben, valamint a földrajzi sajátosságokban merül ki Palonen cselekvő politikaelméletében, hanem az intézményesített múlt által biztosított törvényes politikai játéktérként (Spielraum) is értendő. Ezzel egy bizonyos szintig stabilizált térben, de kiszámíthatatlanságokkal teli idő-környezetben történik a politikai cselekvés Palonen értékelése szerint (azaz Spielzeitraum-ról beszélünk). A politikai mozgástér ilyen szabályozásának példája a választások dátuma.
  4. Végül a politicization egy, magát a változást jelölő politikafogalom: az a pillanat, amelyben Palonen szerint egy jelenség vagy téma politikaivá válik, s ennek köszönhetően új játéktér és játékidő (Spielzeitraum) jön létre. Egy olyan technikáról van szó, amelynek temporalitása disztruptív: a politikai cselekvés révén megszakítja a meglévő rendet és kontingens állapotot eredményezve új cselekvési lehetőséget rejt magában. Ennek példája lehet a forradalom: a játéktér és a játékidő növelése a cselekvés által.

Palonen cselekvő politikaelmélete tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy időbeliségét tekintve a politika nem uralható, sokkal inkább azon keresztül gyakorolható, saját kifejezésével élve „játszható”. A policy és a politystabilizáló tényezőkként vannak jelen, s struktúrát biztosítanak a politikai aktivitást jelentő politicization és politicking dimenzióknak. Egy másik megközelítésben Fernando Esposito és Tobias Becker a kronopolitikafogalmán keresztül mutatják be az idő és a politika kapcsolódási formáit. Ők Palonen négyes felosztásával szemben három fő dimenziót különítenek el egymástól, amelyek egyaránt különböznek mind a politikai tárgy és alany, mind az idő értelmezése kapcsán:

  1. A politika ideje (time of politics) egy olyan dimenziót jelöl, amelyben a politikai események sajátos időbeli ritmusait vizsgálhatjuk. Így a választások időpontját, a parlamenti ciklus kezdetét, végét és hosszát. A politikai ciklusokon belüli eseményeket foglalja magába e kategória, ahol az idő skálaként jelenik meg: a mikor, milyen gyakran, milyen hosszan kérdéseket taglalja, tárgya pedig a politika temporális gyakorlatokon keresztül történő megnyilvánulása. Ez adja meg a keretét a második értelmezési lehetőségnek.
  2. Az idő politikája (politics of time) aspektusa már az idő instrumentalizáltságára hívja fel a figyelmet. A klasszikus politikaelméletből a hatalom kérdésével kiegészülve egy, az időt instrumentumként interpretáló megközelítésről beszélünk, amikoris az idő politikai felhasználásának módjáról van szó. Így a hogyan kérdésre keresi a választ e kategória, tárgya pedig maga a politikai cselekvés.
  3. A politizált idő (polizicized time) elsősorban a politikai elvek temporális úton történő megkülönböztetésére ad teret. Instrumentum, elvégre a politikai cselekvő ezen keresztül tudja cselekedetét legitimálni, de nem az időzítés, hanem egy sajátos „keretezés” felől. E harmadik azonban bővebb magyarázatra szorul, így időfilozófiai kitérőt kell tennünk.

Ahhoz, hogy a politizált idő tartalmát megértsük, fel kell elevenítenünk az ideológiacsaládok létrejöttének kontextusát, nevezetesen a felvilágosodás, polgárosodás, ipari forradalmak és a francia forradalom által fémjelzett hosszú 19. század kezdetéhez. A koramodern európai államok abszolutista és felvilágosult abszolutista mivoltjukat, azaz az ancien régime fogalommal leírható politikai berendezkedést kihívó liberalizmus elsősorban egy sajátos progresszivizmust fogalmazott meg. Mint politikai ideológia a történelem haladást egy lineáris folyamatnak tekintette – eszünkbe juthat az idő folyam-metaforájára –, amely során egyre jobb, fejlettebb állapot elérését tűzte ki célul meliorista jellege révén. Ennek értelmében a társadalom javítható és fejleszthető a tudományos előrelépések, a technológiai fejlődés és a gazdasági növekedésnek köszönhetően. Mivel történelemfilozófiai perspektívája a folyóhoz hasonlít, s alapvető várakozásokat intéz a jövő felé, máris láthatjuk, hogy a progresszivizmus esetében megjelenik az idő hármas tagolása: a múlt mint nem kívánt értékek mentén szerveződő, meghaladni kívánt állapot; jelen mint a cselekvés tere és ideje; jövő mint elérendő célok tartománya. Filepe Torres a temporalitás ezen aspektusainak alapvető irányultságát az alábbiak szerint foglalja össze:

Forrás: Torres (2022): 75.

Mi tehát a politizált idő? A politikai elvek temporalitásaként írja körül Esposito és Becker, így elsősorban a különböző ideák, alapelvek, doktrínák, mítoszok és szimbólumok temporalitására koncentrál, amelyek megfigyelhető politikai pártok, társadalmi mozgalmak, intézmények esetén. Mivel a politikai ideológiák funkcionális szereppel bírnak a politika és a társadalom tekintetében, ezen értékek szelektálása és hierarchizálása kritikai, programképző, integráló, motiváló, legitimáló vonzattal rendelkeznek. Ahogyan a liberalizmusban összekapcsolódó progresszivizmus és meliorizmus lineáris történelemfilozófiát jelenít meg, a képviselői által megfogalmazott célok a jövőbe helyezik elvárásaikat. Így a motiváló és programképző funkciójukra való tekintettel olyan gyakorlatokat, eljárásokat, jogszabályokat, stb. alkot a liberális politikai cselekvő, amely egy majdani jobb állapotot eredményez. Az utópikus gondolkodás ennél tovább megy, ugyanakkor a progresszivista-meliorista liberális alapvetéssel közös gyökerű, amelyet Megadja Gábor „a rossz ontológiai jelenvalóságaként” azonosít. Így mindkét irányzat a jövőbe tekint, de az ezen elv mentén szervezett cselekvések – jogszabályi reformokon, vagy forradalmakon keresztül – a jelenben játszódnak. Így a politikai gondolkodás temporális természetű is: egyszerre áll elő jelenvalóként, rendelkezik jövőpercepcióval, valamint viszonyítási pontként körül határolja a múlt tapasztalata. Felmerül azonban a kérdés, hogy mihez kezdhetünk a változással abban az esetben, amikor a nem szándékolt következményeket minimalizálni szeretnénk? E gondolat köré (is) szerveződő konzervativizmus időképét a következő cikkben prezentálom.

-

Felhasznált irodalom

Eposito, Fernando; Becker, Tobias (2023) The Time of Politics, The Politics of Time, and Politicized Time: An Introduction to Chronopolitics. History and Theory, 62(4), 3-23.

Goetz, Klaus H. (2024) Time, Politics and Political Science. In: Goetz, Klaus H. (ed.) The Oxford Handbook of Time and Politics. Oxford, Oxford University Press, 1-17.

Gray, John (1996): Liberalizmus. Ford.: Nagy László Ábel, Pécs, Tanulmány

Ingthorsson, R. D. (2016) McTaggart’s Paradox. New York, Routledge

Megadja Gábor (2011): Formális és tartalmi. A kortárs utópia kritikájának vázlata. Kommentár 2011(6), 45-53.

Megadja Gábor (2016): Az utópikus gondolkodás veszélyei. Kommentár, 2016(1), 38-56.

Müller, Jan-Werner (ed.) (2003) German Ideologies Since 1945. Studies in the Political Thought and Culture of the Bonn Republic. New York, Palgrave Macmillan

Palonen, Kari (2003) Four Times of Politics: Policy, Polity, Politicking, and Politicization. Alternatives: Global, Local, Political, 28(2), 171-186.

Palonen, Kari (2009) Küzdelem az idővel. A cselekvő politika fogalomtörténete. Ford.: Vincze Hanna Orsolya, Budapest, L’Harmattan

Schedler, Andreas; Santiso, Juan (1998): Democracy and Time: An Invitation. International Political Science Review, 19(1), 5-18.

Torres, Filepe (2022) Temporal Regimes. Materiality, Politics, Technology. New York, Routledge

Weber, Max (2020) A tudomány és politika mint hivatás. Ford.: Galvina Zsuzsa, Budapest, Kossuth

Young, Michael; Schuller, Tom (1988): The Rhytms of Society. New York, Routledge